Nevada, US, 1994. 03. 10. 20 egyetemista civil kaya scodelario

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: emberfeletti precizitással sminkelek és választom össze a ruháim, akkor is végighallgatlak egyetlen zokszó nélkül, ha egyáltalán nem érdekel a mondanivalód, nem sírok társaságban és ezerkétszáztizennégy színdarabot és dalszöveget tudok fejből - mi a te szuper erőd?

◆ negatív tulajdonságok: 0-24-ig szarkasztikus vagyok, csak néha nem elég bátor ahhoz, hogy ennek hangot is adjak, ennek ellenére is könnyen megsértődök, ha neked van akár csak egy rossz szavad is hozzám, este tíz után is édességet zabálok és baromi lusta vagyok.

◆ egyebek: nagy valószínűséggel majdnem annyira utállak téged, mint magamat

Történet vagy szerepes példa

Nem találod a helyed a családban. Te vagy az elvont, a kicsi, a kék szemű, a bájos, de hasznavehetetlen, aki semmi mást nem tud felmutatni, minthogy az összes haverja lúzer, még mindig nem dobták ki a színészképzőből. Lébecolsz. Nem igazán csinálsz semmit. Kihasználnak. Te kihasználsz másokat. A szüleid házában a szobád a királyságod – királynőséged – ahol gyakran álmodsz Belgiumról, a régi iskoládról, és az érzésről, ami benned volt, ha arra gondoltál, hogy valahol abban az országban dugta meg Arthur Rimbaud Paul Verlaine-t. Vagy fordítva. Arthur, Arthur – suttogod néha magadban, franciául, mert ő volt az egyetlen ok arra, hogy megtanuld azt a nyelvet – hogy ízlik ez az évad a pokolban? Mert nekem megfekszi a gyomrom.

- Utoljára kérdezem, Jackie. Hol van? – a szemem résnyire szűkül, ő esetlenül próbálja ezt a mozdulatot utánozni, majd a fejét rázza.
- A kádban. – nyögi ki végül, én közben rágyújtok egy szál cigire.
- Darabokban? – nem akarok senkit sem megijeszteni, de ha Finn még nem halott, akkor hamarosan én ölöm meg.
- Inkább folyékonyan. – rágyújt ő is egy cigire. Egy más fajta cigire. Majd ledobja magát a kanapéra, int egyet, mire én bizonytalanul mellételepedek. – Bocs. Én megpróbáltam.
- Aha, látom. – sóhajtom, kiveszem a kezéből a cigit, beleszívok, de egyből ki is fújom a füstöt, mire Jackie úgy néz rám, mintha csak a sörét öntöttem volna ki. – Mondd meg neki, hogy… hogy… - beharapom az alsó ajkam.
- Cicus, ez el van baszva, úgy ahogy. – visszaveszi a spangliját.
- Ne, ne, inkább ne is mondj neki semmit. – leverem a hamut a saját cigimről, majd hirtelen gondolok egyet és elnyomom a dohányzóasztalon. – Csak már bejelentettem őt anyáméknak, és… picsába. – sóhajtok. Nyögés hallatszik a fürdőből. Felfordul a nyomrom. – Olyan a hangja, mintha haldokolna.
- Szerintem elélvezett.
- Hát ez remek! – hisztérikusan felvihogok. – A barátomnak fontosabb, hogy betépve beleélvezzen egy kádba, minthogy egy estét, egy kibaszott estét végigüljön a szüleimmell! Ez olyan sok lenne?
- Ne kiabálj.
- Nem kiabálok!
- De. Azt teszed. Másrészről. – itt slukkol egyet, és pár másodperc szünetet tart. – Te sem élveztél még el fürdőkádban, ha azt hiszed, jobb program pedigrés pancsert játszani Vause-éknak.
- Te nem beszélsz így a családomról. – elveszem tőle megint, beleszívok megint. Csak most nem fújom ki egyből.
- Te nem parancsolgatsz nekem a házamban.
- De… - és érv híján igazából idáig jutok. Szívok még egy slukkot. – Pontosan mekkora az a kád?
- Szerintem hárman is elférnénk benne. – vigyorog. Slukkolok. Aztán már én is vigyorgok. – Valamit inni? – kérdezi.
Megrázom a fejem, majd a vállára hajtom. Visszaveszi a cigit. A szájába pöccinti. – Csak nyomd ki a telefont, ha bármelyik családtagom hívna, és háromig vigyen haza valaki. – mondom halkan, aztán lassan lecsukom a szemeim.
- Igenis, hercegnő. – hallom, hogy mondja.
- Cseszd meg. – hallom, hogy mondom.

Két óra múlva valahogy elkezdek bőgni. Kiviharzok a fürdőbe, hallom, ahogy röhög. Be vagyok állva. Próbálok telefonálni, de a billentyűzárt se sikerül kioldanom.
Kibaszott érintőképernyő.
Idegesen a földhöz vágom a készüléket, de még a földre se ér, mire megbánom mindezt. Leülök a padlóra. Szipogok. Lehunyom a szemem. Aztán már abban sem vagyok biztos, hogy azóta egyszer is kinyitottam.

- Hall engem? Nem, nem kell válaszoljon, csak pislogjon, ha érti, amit mondok.
Pislogtam.
- Beszéltem az orvosával, úgy egy hét, és hazaengedik. A továbbiakról még nem született döntés, de ha érdekli, van pár telefonszámom. Remek terapeuták, és...
Oughtred elhallgatott. Bejött a nővér. A kis műanyagpohárban lerakott pár gyógyszert. "Ugyanaz, mint tegnap." - mondta. Meg, hogy "Kér hozzá vizet?" Szótlanul bámultam ki az ablakon. Havazott. Vállat rántott. Felírt valamit egy lapra, majd kitipegett hosszú lábain, Oughtred meg csak bámulta őt, aztán leült az ágy melletti székre. A kezébe vette poharat, előbb azt nézegette, utána engem. Mosolygott, majd olyan mézes-mázos hangon kezdett csevegni, mintha a fejébe vette volna, hogy már pedig mi öt percen belül legjobb barátok leszünk.
- Ez mi? Ez a kék színű? - itt a pohárba mutatott. Pár hosszú másodpercig várta, hátha elmondom neki, hogy csak ugyanolyan filmtabletta, mint bármelyik másik, és hogy voltaképpen fogalmam sincs, mi mire jó, de összhatásban olyan nyáladzó idióta leszek tőlük, hogy még csak véletlenül sem jut eszembe felvágni az ereimet. Aztán a csendben megint az arcomat fürkészte. Elég nagy energiát fektetett abba, hogy még csak véletlenül se csússzon a tekintete a csuklómon lévő kötésre. Zavarban volt. A világ minden kincsét megadta volna azért, hogy valahol máshol legyen, ezt tudtam, és tudta, hogy tudom, de egy szóval sem utalt erre, csak össze-vissza kérdezgetett, és szemet hunyt afelett, hogy egy hang sem jön ki a torkomon. Mesélt a múltkori Lakers meccsről, új filmekről, meg azokról a pocsék poplemezekről, amiket a múlt héten vett a kocsijába. Gyorstalpalót kaptam Lady Gaga teljes élettörténetéről, meg a feketepiacon kapható IPhone-ok előnyeiről és hátrányairól, cukormentes sütemények receptjeiről. Felvázolta lassan, részletesen bolygónk minden kis centijét, mintha legalábbis nem csak egy napja lettem volna elzárva a külvilágtól.