Képtelen vagyok arra, hogy megnyíljak másoknak és a lelkembe láthassanak, de ezt a luxus gyengeséget nem is engedném meg magamnak. De apa. Ő más. Ő belém lát. A vesémig és még azon is túl. Ismer. Túl jól. Világ életemben szerettem a kihívásokat. Olyan vagyok olykor, mint egy tomboló hurrikán...kedvem szerint döntöm le az embereket és irányítom őket, mint a marionett bábukat. Legalábbis szerény véleményem szerint a hatalmas rock istenségeket is felülmúlom párszor.  
Menő, nem? A srácokat elkapták a zsernyákok, mikor nekimentek pár hajléktalannak. SMS-t is kaptam. Kurva jó. Most mihez kezdjek éjfélkor az utcákon? Haza menjek? Ugyan. Még minek. Majd reggel.  Majd elmegyek és keresek valami boltot, ahol iható dolgokat árulnak, meg egy cigi sem ártana, úgy talán sikerül elütnöm pár órácskát... Szó se róla, még inkább megjött a kedvem ehhez az egészhez. Kocsma? Kell a lazulás, kell a nyugalom, én meg amúgy is annyit járok oda, hogy akár törzsvendégnek is nevezhetném magamat. No és abban is iszonyatosan remélem, hogy kedvenc kis pultos faszikám fog ma kiszolgálni, mert vele aztán tényleg igazán jól el lehet beszélgetni, a szép szemeiről pedig nem is beszélve! Ahogy a sötét, alig megvilágított utcát járom, keresve valami elfoglaltságot, haza is mehetnék, de minek, egy alakot érzékelek pár méterre. Előtte meg egy csajszi siet be a sikátorba. Megtoppanok. Vannak az olyan pillanatok, amikor az ember ösztönösen megérzi, hogy valaminek vége. Hogy valami megtörik, elszakad és utána akárhogyan is fogja törni magát, soha nem lesz már a régi. Kész, vége. Kár erőlködni, mert minden hiábavaló. A tetteket nem lehet visszavonni, vagy meg nem történtté tenni és hiába állítjuk azt, hogy túlléptünk rajta, hogy megbocsátunk, hogy elfelejtjük, ez sajnos lehetetlen. A fószer pedig megy utána. Az a mozdulat, a járás és a magasság… követem őket, a sikátorba, ami egy szélesebb hely, megvilágítva. A lány a földön, automatikusan kapom a férfire a tekintetem, jegesen meredek rá.
- HÉ! - tudatosan szorítok le magamban minden érzelmet, lelkem mélyére nyelem őket, mert nem akarok ilyesmiért kiborulni. És egyébként sem szerzem meg azt az örömet senkinek, hogy belelásson a lelkembe olyan alkalmakkor, amikor kicsit is labilissá válik minden odabent. Ugyanis van egy örök igazság velem kapcsolatban. Nem szabad hagyni, hogy unatkozzak, mert az unalom olyan ötleteket szül a fejembe, amiért általában seggberúgást kapok. Vagy rosszabbat.
- Mi lenne ha hozzád méltó ellenféllel kezdenél ki?! Mondjuk egy pillangóval!? – gúnyos vagyok? Mint mindig. Bátor és nagyképű? Még szép!