Párizs, 1995. 09.02 19 recepciós civilians Melissa Benoist

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
- kedves
- figyelmes
- precíz
- empatikus
- pontos

◆ negatív tulajdonságok:
- naiv
- gyerekes
- kíváncsi
- túlérzékeny

◆ egyebek: Crystal igazi kis naiva, egy szerelmi csalódás miatt menekült Vegasig
- még sosem volt férfival, szűz
- prostituált unokatestvére után jött ide
- egy pókerklubban recepcióskislány

Történet vagy szerepes példa

Szakításom története, avagy sirató mindenkihez, akit hagyott már el az első Szerelem.
- naplórészlet -
Zavar, ha rágyújtok, kérdezi, nem szokta soha megkérdezni, csak rágyújt. Jól állt neked a bajusz, próbáltam oldani a hangulatot, kapaszkodok a kezébe, rosszat sejtek. Míg rágyújt, végigmérem. Most olyan más. Szigorú, bőrkabát, másik cipő, egyáltalán nem volt ő. És úgy szívja azt a rohadt cigit, mintha az lenne az utolsó menedéke az életben. Az arca is teljesen más. Meg-megremegek. Már félek.
És akkor bekövetkezik. A következő saroknál nekitol a falnak, beszélni akarok veled, mondja komor ünnepélyességgel. Még akár a szemébe se kellett volna néznem ahhoz, hogy értsem, mit akar, már a hangsúlyból értem, érzem, félve felnézek rá, komoly sötét szeméből csak a megerősítés jön, sapkám ellenzőjének félholdja alól látom komor arcát, szemét, összevont, sűrű szemöldökét, a vizes hó szemen köp, és a lámpafény is a szemembe tűz, könnybe lábad már most, ordítani akarok. Nem, nem, nem, nem, könyörgök magamban, nem. Nem szeretnék rosszat neked, kezdi, és ráfog a karomra, mindkét karomra, és csak néz, de fog, mert tudja, hogy olyat fog mondani, amitől le kell ülnöm. És csak néz, és nem jó, ahogy néz, mert azt akarja mondani, hogy nem kellek már. Hogy hazugok között ő sem volt igaz, még ő sem volt igaz. Nem bírom elviselni, becsukom a szememet, mondjad már, mondom a sírás szélén, mérgesen, érzem, hogy erősebben szorítja a karomat, mondjad már, hajtogatom, mint egy tébolyult, mondjad már, legalább most mondjad, soha nem mondtad, hát akkor most! Gondolkodtam. Rólunk. Kezdi, nagyon lassan, tagoltan, mintha minden szót megrágna. Mondjad már, vágom rá, mikor elakadt, mondja már ki az isten szerelmére, könyörgök, mondja már ki, mert ezt nem bírom. Nem jó ez így, folytatja, nem akarok neked rosszat, ennek nem így kéne működnie. Nézek rá tágra nyílt szemmel, hátrálok egy lépést, de még mindig fogja a csuklómat meg a karomat. Így most gyönyörűek lehetünk, ötven méter távolságban, nézünk egymásra, ő komolyan, komoran, én pedig a borzalomtól nagyra tágult szemmel, meg is bámulnak minket, de most nem érdekel, most semmi nem érdekel. Most ő érdekel, és az, amit mond, illetve amit nem mond, mondjad már, mondom, egyre elvékonyodó hangon, sírás facsarja a torkomat, miért nem mondod…
Csak néz, ne nézz így, villan eszembe még az elejéről, ne nézz így rám, mondta akkor kedvesen, évődve. Hogy nézzek, kérdeztem akkor gyermeki naivitással. Akkor világos volt, meleg volt, próbaruhában hasaltam mellette a földön, míg ő fejét nekitámasztva a tükörnek nézett le rám. De állj, most tél van és csend és hó és halál. Mondja a költő. Ilyen szamárságok. Még mindig néz, néha el-elhagyja egy-egy szó a száját, mintha ideges lenne, mintha szomorú lenne, sőt, mintha ott a szeme sarkában… Á, dehogy, nem lehet. Idegesít a sapkám, hogy csak ellenzője alól látok, lekapom a fejemről, mintha gyászolnék, hajam összeborzolódva, kócosan omlik le, az arcomba, ideges mozdulattal hátratúrom, hogy zavartalanul láthassam a szemét, a szemét, aminek a pillantása az enyém volt. Egészen mostanáig. Mit mond? Nem is értem. Hirtelen fellángolás volt, ezt mondja. Ő. Az én uram. De hát nem lehet, ő nem érezte, hogy mi összetartoztunk? Ő nem érezte, hogy… Nem bírom tovább, elsírom magam, ő magához húz, ölel, tart, tudom, hogy el kéne löknöm magamtól, mert már ez csak a sajnálat, de képtelen vagyok rá, mert szeretem, és különben is, soha többé nem fog már megölelni, soha, soha, soha. Egy idő után összeszedem magam annyira, hogy meg tudjak szólalni, miért, kérdezem kínlódva, akkor miért volt ez az egész? De hát persze, hogy nem tudja. Ez nem indok, mondom zihálva, ez nem igazi indok, megfogom a kezét, te voltál nekem az első, tudod jól, hogy semmit nem tudok erről az egészről… Te tudod. És ha ez lett volna a baj, akkor tudtunk volna rajta változtatni, nem ez volt a baj. Ő mintha ingerült lenne, de ha az egyik fél részéről kihűltek az érzelmek…, kezdi, ha csak hirtelen fellángolás volt…
Lecsúszik a kezem a kezéről, megint hátrálok egy lépést, hátam nekivetem a falnak, ez most jó, olyan, mintha egyenesen, méltóságteljesen állnék, mikor úgy remeg a lábam, hogy mindjárt megőrülök. Szép kis két hét volt, próbálok könnyed lenni, ő cáfol, nem két hét volt ez, két hónap. Én féltem tőled, kezdtem, úgy féltem tőled, emlékszel? Emlékszik. Sőt, mikor ellöktem magamtól, már akkor kezdett hezitálni. Én tehetek róla…? De akkor minek kezdte el?  Most mondok valamit neki, nem emlékszek, ő felel rá. Szenvedünk. Mindketten. Ő talán csak azért, mert haza akar már menni. Nézek tovább a szemébe, vádlón, kérdőn, vágyakozva, a szemébe, gyönyörű, sötét szemébe, amiből mindig az jött, hogy kellek neki, kellek, mert szeret. Most az jött, hogy sajnálom. Hidegen, hűvösen, tartózkodóan. És most akkora marhaságot mond, hogy nem hiszek a fülemnek. Csak arra kérlek, mondja, hogy ne zuhanj magadba. Nem akarok veled rosszban lenni. Ne zuhanj magadba. Gúnyosan felkacagok, mit képzelsz, meg lehet ezt parancsolni? Nem, nem lehet, ezt ő is tudja. Ő nem is parancsolja. Kéri. Nem akar negativ hullámokat… Vagy… mi….
Most minden különösebb ok nélkül magához húz, mintha búcsúzna. El kéne löknöm, hagyjon már, már nincs jogom ehhez, ne sajnáljon.
Aztán csak nézünk egymás szemébe. Megfordul a fejemben, hogy szájon csókolom még egyszer utoljára, aztán otthagyom az út közepén, én pedig elmegyek. De ugyan már. Legyünk méltóságteljesek. Pedig talán hagyta volna. Talán ennyit érzett folyamatosan. És akkor meg tök mindegy.
…most rám mérges? Most rám haragszik? De miért? Mit csináltam? Miért haragszik rám? Jézusom, milyen szép a szeme, hogy szeretem én a szemét, néznem kell bele hosszan, mert soha többé nem nézhetek a szemébe hosszan, már nincs jogom hozzá. Hosszú, hosszú percek telnek el. Nézzük egymást, és nem akarom, hogy vége legyen, mert akkor tudom, hogy örökre vége, örök időkre vége, soha többé nem kapok belőle semmit. Kicsit szédülök, körmömet belevájom az omló vakolatba, néha lecsukom a szememet, olyan a szeme, mint a csillagok, tiszta, fényes, de titokzatos, hideg, és szúrós. Olyan hideg, hogy égeti az arcomat, az én szememet, a csillagszememet, a bátyám mondta, csillagszemű, ha csillagszemű vagyok, miért nem tudok a másik csillag mellé kerülni?
…Menjünk, töri meg a pillanatot halkan, miközben engem figyel, talán fél, hogy dührohamot kapok, vagy elájulok, vagy mit tudom én, mit hisz. Mondanom kéne valamit, ordítanék, hogy felébredjek, mondanám neki, hogy ne csináld ezt velem, mert szeretlek, de hiába mondanám, ha ő egyszer már nem szeret. Fejembe csapom a sapkámat, és elindulok, de ő megállít. Akkor most felteszem a kérdést, hogy merre mész. Kérdezi halkan. Mintha még bármi közünk lenne egymáshoz. Én felelek rá. Mire ő magától értetődően, akkor menjünk a buszhoz. Mellém lép, én karba fonom a kezem, pedig annyira szeretném a kezét, hogy bizseregnek az idegszálaim. De már nem az enyém. És nem lesz soha többé. Mert csak fellángolás volt. Egy háromhetes fellángolás. Két napja még írt nekem, egy hete még bemutatott a barátjának… Hirtelen kihunyás volt. Nem hirtelen fellángolás. Nekem igenis hosszú – hosszú folyamat volt, míg megadtam magamat. Ez nem hirtelen fellángolás. És részéről se, ha annyi ideig ott maradt azután is, miután elküldtem. Egyáltalán nem az. Ez nem igaz.
De egyelőre csak állunk a megállóban, mint két idegen, és akkor már van időm érezni a tompa zsibbadást, ami a lelkemben ugyanúgy sajog, mint fizikailag.
Nem szólunk egymáshoz. Jön a villamos, felszállunk, két kézzel kell megkapaszkodjak, mert fáradt vagyok, olyan nagyon fáradt lettem. Áll mellettem szorosan, mintha még ennyi járt volna nekem, mintha tudta volna, hogy ez milyen kurvára fájt, és most kíméletből még ottmarad egy kicsit. Erre nincsen szükségem, de akkor nem volt erőm tiltakozni. Zsibbad még az agyam is, csak nézek magam elé, mint egy elmebeteg. Nem látok semmit. Csak a retinám belsejét. De azt nagyon.
Végállomás csilingel a bemondónő, semmi együttérzés, de hát robot, mit érezzen. Ő közelebb hajol. Szia, mondja, és mintha várna valamire. Én lassan, nagyon lassan felemeltem a fejem, de nem láttam semmit. Akkor már minden összefolyt. Szia, suttogtam rekedt hangon, fájt a szó is. Még mindig vár, de az ajtó kinyílt, le kell szállnia. Amint nem érzem a közelségét, mert látni nem látok már semmit, nekiestem a korlátnak. Becsuktam a szemem. Szédülök. Jézusom, hányingerem van, ha összehányom a buszt, mi lesz? Mi lesz? Kit érdekel, most már kit érdekel, hát vége a világnak, nincs többé kire gondolnom, nincs többé ő, aki hozzám tartozik, és akit szeretek. Vagyis van. De már nem az enyém, mert nem kellettem neki.
És most kezd el fájni. De úristen, mennyire. Most érzem, mintha késsel hasogatnának, mintha kivájnák belőlem őt, hogy csak vérző hatalmas tátongó lyuk maradjon a helyén. Összegörnyedek, nagyon fáj, nagyon - nagyon fáj, itt belül fáj, jesszusatyaúristen, drága, drága, miért csináltad ezt, miért nem kellettem neked? Mit csináltam rosszul?
Leszállok, itt kell leszállnom. Igen, emlékszek. Jaj, de fáj. Nyom a kabát, szorít a sál, megfulladok, le kell vennem, minuszok röpködnek, és lehúzom a kabátom cipzárját, leveszem, lerángatom a nyakamból a kétméteres sálat az út közepén, súrolom vele a saras lucskos betont, ki törődik vele, mikor kezdtem sírni, nem tudom, görcsös hullámokban jön rám a zokogás, összegörnyedek, hála istennek, hogy ilyenkor már nem nagyon jönnek szembe emberek. De akkor az sem érdekelt.
Befordulok a nővéremék utcájába, kicsit kitisztulok, kezemben a kabát, vegyük vissza, mit csinálok én, felráncigálom, nyakamba visszadobom a sálat.
Csöngetek.
Benyitok,  most ne, most kérlek ne.
A nővérem az ajtóban – Szia..!
Szia!
Nekiesek, kirobban a zokogás.
És ott vége a világnak.

...leteszem a tollat és a karjaimra hajtom a fejem. Fáj, annyira fáj, hogy itt hagytál. El kellett menjek, nem tudtam maradni tovább. Mindenki tudja, mit érzek. Mindenki érzi.
...mert mindenki hagytak már el végleg.
Lányok, asszonyok, nők, ugye... ugye ti tudjátok, mennyire fáj...?