Az ajtó hirtelen nyílik ki tőlem néhány méterre. Azonnal felé kapom a tekintetemet, de takarítgató kezem nem áll meg a kávéautomata körül.
- Üdv!... – fogadom a köszönést, de aztán már dobom is a gép mellé a nedves törlőkendőt, amikor észreveszem a mexikói tag oldalához simuló pisztolyt. A fegyver látványa önmagában felnyomja a pumpát bennem, hát még a szájára tapadó mutatóujja. Magasról teszek rá hányan vonulnak be, és miféle banda ez, a saját báromban csak ne csitítgasson senki. Ez az a hely, ahol én diktálom a szabályokat, és nem holmi jött-ment maffiózók.
Nem tűnnek kiscserkésznek, de ez sem tart vissza. Máris kislisszanok a pult mögül, természetesen az alvó kutyámat átlépve, és igyekszem az élen haladó fickó elé vágni. Szorosan előtte állom el az útját. Csípőre teszem a kezeimet, miközben végletekig szigorú tekintet vésődik a szemeibe. Engem biztos nem szaraszt be a nagy bevonulásával.
Csakhogy tisztában legyen az itteni szokásokkal, kimért, higgadt, de annál szigorúbb hangon térek a lényegre. A pillantását nem eresztem, ahogy őt sem tovább.
- Nem érdekel, ha maga a helyi ügyeletes faszagyerek, felőlem a keresztapa is lehet, de az ügyeit nem itt fogja lerendezni. Világos? – mondom ezt olyan hangerőn, hogy egyelőre csak ő hallja, meg esetleg a háta mögött nyomuló többi fickó. Nem tartozik a vendégekre a dolog. Amennyiben van rá mód, elintézem vele/velük négyszemközt. Első körben mindenkinek megjár a tisztelet. Meg aztán nem ő az első, aki itt rendezkedni próbál. Néhány amortizációt már megélt ez a bár.
Hogy valakiért jöttek? Nyilvánvaló. De a vendégeim a védelmemet élvezik. Itt nincs kiadatás.

REMEK! IGAZÁN REMEK! Apám elhúzott jó messzire az acéllován kirándulgatni a haverjaival együtt. Pedig most nem jönne rosszul az erősítés. Még szerencse, hogy a csajokat hazaküldtem. Az utolsó néhány vendéggel, akik még iszogattak zárás előtt, velük elbírtam, de aztán lassacskán ők is elszédelegtek. Csak egyetlen fickó maradt. És a jelek szerint pont érte ugrott be a vidám kis csipetcsapat. Azt hiszem, fel kéne vennem néhány kidobót.
A mexikói tag szavaira résnyire szűkül a szemem, a kezeim még a csípőmre vágva. Eszemben sincs tágítani előle. Hogy én fogjam be??? Hol él ez??? Meg nem esik bántódásom???
- Ó! Tényleg?! – sziszegem a képébe ingerülten. A saját báromban csak ne fenyegessen senki, mert… Toppantok!
Jelenleg többre nem futja 4-5 fegyveres ellenében. Ezt a pechet…
A ravasz hideg kattanása a fülembe mászik. Tiszta sor, nem vagyok golyóálló, de akkor sem nyomom fel a vendégeimet. Mifelénk nem dívik az ilyesmi.
A nagyfőnök a hátam mögé biccent, de nem fordulok arra. Pofátlan, vérmes vakmerőséggel tartom a tekintetét. A szemeim szikrákat szórnak. Sejtem, hogy időközben az embere leszerelte, akiért jöttek.
Ezek az alakok vitathatatlan erőfölényben vannak, de a becsület megköveteli, hogy kiálljak magamért, a kocsmáért, és az utolsó vendégért, legyen az akármekkora szarcsimbók.
- Boldog... Na ne mondja… – szűröm ki a fogaim közül, aztán intően emelem fel az ujjamat az orra előtt, és újfent nyitom a számat, hogy leosszam, amikor Dante előcsörtet a pult takarásából. Legnagyobb meglepetésemre előszedte a baseball ütőt, és a szájában hozza. Útközben, ahogy odaüget hozzám, teljesen ártatlanul bokán csapdossa vele a trollkodó gangszták némelyikét. Még a vezér vádlijába is beleakad a hosszú fatestápoló. Dante végül farokcsóválva leejti. Mellettem koppan a padlón, s nekigurul a cipőm oldalának. A kutyám várakozón néz rám. Vakkant egyet, majd mint aki jól végezte dolgát, nyomban félrevonul és virággá változik, hogy ne is lássuk. Röviden felé sandítok, mielőtt eltűnne az a széles, bundás hátsója a bárpult mögött.
Igazán kösz... Marha nagy segítség vagy. Dobermannal vagy rotival kellett volna kezdenem helyetted.
- Beszari. – morranom kurtán utána, de a pillantásom már ugrik is vissza a mexikói komor ábrázatára. A hátvéd láttán nyilván összecsinálta magát.
Egyelőre nem hajolok le az ütőért. Csak semmi hirtelen mozdulat… Még megrugdosnak, vagy tényleg sortüzet nyitnak rám. Aztán ki ad reggelit a kutyámnak???

Íme, a nap hőse; a kutyám. Valahol meg tudom érteni az aggályait. Viszont ha ezeknél nem lenne fegyver, most fércelnék össze a seggüket a sürgősségin.
Hogy hiányzik egy golyó a kutyámból?
- Magának meg kettővel kevesebb lesz, hacsak eszébe jut! – sziszegem a fickó képébe gyilkos pillantással. Vérkomolyan beszélek. Arra mérget vehet, hogy Dante-ért minimum a tökeit tépem le, hacsak rászegezi a pisztolyt. De nem teszi.
Sajnálom a tagot, akit közben kifelé tuszkolnak mögülem, a bandafőnök utolsó szavai semmi jót nem ígérnek. Viszont legalább távozni készülnek. Remélem mihamarabb elhúznak innen. Ha még csak a túszuk cechét bukom, szerencsésnek mondhatom magam. Nem hiányzik, hogy szétverjék az egész helyet.
Nem válaszolok semmit, csak kitartóan állom a mexikói férfi kegyetlen tekintetét.

Szedelőzködnek. Hála az égnek! Nem csípem, ha maffiózók kacsintgatnak rám.
A vidám kis társaság a túszukkal együtt kivonul a bárból. A vezérük távozik legutoljára. A fél szemét közben is rajtam tartja. Gondolom feltételezi, hogy hátba támadom. Én pedig nyilván ezt fogom tenni.
Aztán ő is eltűnik odakint az éjszakában. Persze az ajtót nyitva hagyják.
Csak most hajolok le a lábam mellett heverő baseball ütőért. Felveszem, s lassan felegyenesedem vele. Már úgyis mindegy, leléceltek. A markomban az ütővel masírozom az ajtóhoz. Behajtom, aztán a zsebemből előhúzott kulccsal bezárom. Vár még rám néhány elintézendő dolog, nem szeretném, ha közben bárki zavarna. Meg aztán, nem várok senkit.
Egy autó motorja bőg fel a bár épülete előtt. Hallom, ahogy indulnak. Nem érdekelnek az ügyeik, eszemben sincs az ablaknál leselkedni utánuk, inkább egyből visszasétálok a pult mögé. Dante itt hasal. A jöttömre csóválni kezdi a farkát, én meg leguggolok hozzá. Szabad kezemmel megsimogatom azt a nagy busa fejét, miközben az ütőt visszatámasztom a helyére.
- Ügyes voltál, de legközelebb géppisztollyal gyere, ha lehet. – dünnyögöm vigyorogva a kutyámnak.

Egy héttel később…

64-es Chevy Impalámmal leparkolok Frank szerelőműhelye előtt. Már nagyon érett ez a vizit.
Kiszállok, és besétálok az egyik nyitott ajtón a tágas garázsba, ahol az öreg Frank és az ifjabb jobbkeze lázasan bütykölnek egy fekete Opel motorházában. A szerszámok fémes csörgése, és a fiúk röhögései betöltik az olajszagú helyiséget.
- Sziasztok, Frank! – a csizmáim koppanására és a hangomra felnéznek a járgányból.
- Héj! Rayne!  Szia kislány! Rég láttalak! – üdvözöl lelkesen Frank, mire otthagyja az Opelt, és megindul felém. Kopott farmernadrágja zsebéből kilóg egy használt rongydarab, amit közben kikap onnan, hogy megtörölje benne a kezeit.
- Gyakrabban kéne beugranod a Horse-ba. – felelem szélesen mosolyogva az acélszürke szemekbe.
- Na, igen…. Tudod hogy van ez! A sok munka. – magyarázkodik, mire a tekintete a hátam mögött kezd pásztázni. Borostás állával irányba bök. – Csak nem rakoncátlankodik az öreglány?
- De. Menet közben folyton leáll, aztán percekig nem indul. És a kanyarokban minthaaa… riszálna. - Nem vagyok benne biztos, hogy szaknyelven ezt így mondják azok, akik értenek a kocsikhoz, de ez a legpontosabb leírása a problémának.
- Aha, értem. Nem gondolkodtál azon, hogy lecseréld egy fiatalabbra?
- Viccelsz? – meredek Frank-re megütközve, közben is vigyorgom. Tudom, hogy direkt cukkol. - Imádom ezt a verdát. Vele fognak elhamvasztani is.
- Valahogy sejtettem. – döngi somolyogva. – Kissé el vagyunk halmozva melóval, de még a héten belenézek a barátnődbe. Rendben?
- Tökéletes.
- És apád hogy van? Őt sem látni mostanában. Lefogadom országot jár az acéllován és a bandájával.
- Fején találtad a szöget. – bólintok halkan heherészve. Frank egész jól ismeri a Bleaser családot.

- Legkésőbb pénteken rád csörgök a diagnózissal, és hogy mire számíts. – mondja Frank.
- Rendben. Remélem nem súlyos, és helyre tudjátok pofozni. Még néhány évig elgurulhatna.
- Óóó, - legyint Frank. – amiatt ne aggódj! Nincs olyan, amit mi ne tudnánk orvosolni. Így elsőre azt mondom, valamiért nem kap elég benzint a motor. Majd tüzetesen átvizsgáljuk. Nem mai csirke, de mire végzünk vele, úgy fog száguldani, mint újkorában. Rá sem fogsz ismerni. – kacsint a szemeimbe Frank magabiztosan, én meg elnevetem magam.
- Oké, de ne varázsoljatok belőle tuning verdát, nem illegális versenyzésre készülök. – magyarázom vigyorogva.
Ekkor csendülnek fel odakint hangosan a latin ritmusok, még a szerelőműhelyt is betöltik. Szinte a hátamban dübörög. Frank legalább jól szórakozik meló közben, a helyi vagányok gondoskodnak a hangulatról.
Épp nyitnám a számat, hogy közöljem Frank-kel; nagy eséllyel úgy kell majd betolni a kocsimat, mert már reggel is makacskodott induláskor, amikor valaki hirtelen elkapja a kezemet hátulról. Nem túl erősen, mégis eléggé határozottan ahhoz, hogy azonnal pördítsen rajtam egyet.
- Hé!... – méltatlankodnék a lépés lendülete közben, de aztán hamar a torkomra forr a hangom, ahogy a múltkori balhés mexikói fickó látványába ütközöm.
Micsoda kellemetlen meglepetés! A szemeim rosszallón szűkülnek össze, amint felismerem.
- …Már megint maga az? – döngöm a képébe közel sem barátságosan.
- Szevassz Felipe! – üdvözli Frank röhögve. A másik autószerelő srác is vigyorogva nézeget fölfelé az Opelből.
– Vigyázz ezzel a rugólábú kölyökkel, Rayne! Még letáncol a parkettről.
Frank szavaira gyanakodva ugrik fel a fél szemöldököm a homlokomra, miközben konokul bámulok Felipe arcába.
- Hát persze… Két emberrablás közt nyilván versenytáncol. – dünnyögöm gúnyosan oda a fickónak, olyan halkan, hogy csak ő hallhassa.
Hogy borsos a kedvem? Csöppet sem szeretem, ha fegyverrel fenyegetnek, vagy a kutyámat.

A fickó visszakérdez, hogy találkoztunk-e, viszont válaszolni már nem igen hagy időt. A derekamnál és a kezemnél fogva magával húz a táncba. Nem vagyok egy darab fa, de normális esetben nem szoktam az ellenséggel táncolni. Mégis vele egyszerre lépek. Nem vagyok beijedve tőle, felőlem lehet a táncparkett vagy az utca ördöge is.
Megpördül a kezem alatt, aztán jókedvűen odaköszön Frank-nek.
Nem bírom megállni, hogy oda ne súgjam neki a dolgot, erre abbahagyja a táncot, és a tekintetét az enyémbe döfi. A kezem a kezében pihen, mialatt vizsgálgat.
Nem emlékszik rám. Hajaj, most meg kéne sértődnöm. És csakhogy méltón válaszoljak…
- Mina de Iron Horse. Una noche que bailaste la barra con tus amigos. Ahora te acuerdas? – Enyém az Iron Horse. Egyik este beszambáztatok a haverjaiddal. Így már rémlik? felelem spanyolul. Anno ragadt rám a gimiben ez-az, ráadásul a bárban is sok brazil és mexikói vendég fordul meg, akikkel szoktam „gyakorolni”.
Frank közben csak vigyorogva rázza a fejét, egy kukkot nem ért az Iron Horse-n kívül. Nem is neki szánom a mondandóm. Megvakarja a tarkóját, aztán feladja. Legyint egyet, és inkább visszasétál a fekete Opelhez.
A zene ezalatt elhal a háttérben, én pedig egy lassú mozdulattal kivonom a kezemet Felipe markából.
- …Ettől függetlenül tényleg jól mozogsz. – döngöm a szemeibe.

Hogy sértve érzem magam? Úgy is mondhatjuk. Biztos, hogy nem omlok a karjaiba, lehet akármilyen parádés a táncbemutatója.
- Igen… Egy csöppet. Utálom, ha fenyegetnek. – felelem ezt már némileg enyhébben, de az arcom még mindig nem mosolyog.
Farkasszemet nézünk. Eközben a barátja berongyol a műhelybe. Nem pillantok felé, de mintha ő is kivette volna a részét a buliból akkor este nálam. Mindegy is.
Valami CD miatt dohog, Felipe pedig a tekintetembe ragadva válaszol neki. Micsoda véletlen, hogy ők is pont ide járnak Frank-hez. Tényleg kicsi ez a világ. Vagy a külváros.
A haverja elvonul mögötte, egyenesen Frank-hez, aki elvezeti a műhely másik végébe, és mutogatni kezdi neki a cuccokat.
Nah, jó. Feladom. A szám sarka sejtelmes félmosolyra húzódik. Nem fogok az ellenzékkel haverkodni, képzelem miféle tagok ezek, de…
- Azt azért külön kösz, hogy nem dúltátok fel a helyet. – Ahogy azt is, hogy nem odabent loccsantgattatok agyvelőket. A dolog szépsége, hogy halál komolyan gondolom a hálát.

Méghogy az élet veszélyes… Micsoda bölcselet.
- Csak ha úgy élik. – felelem röviden a szemeibe. Halvány mosoly játszik az arcomon.
A soron következő szavakra, az ígéretre, feljebb vonul a fél szemöldököm. Legközelebb? Ó, neeem!
- Ebből inkább ne csináljatok rendszert. Nem szeretnék a zsarukhoz fordulni. – kacsintok most én rá. Ebből leveheti, hogy akkor este nem hívtam ki őket. Ha be is mártottam volna a bandát, amiért elvitték a fickót, az ügy csak egy újabb, magasról lefütyült, érdektelen nyomtatványként végezte volna valahol egy fiók alján.
Felipe megindul beljebb a műhelybe, hátra, ahol Frank osztozkodik a cimborájával.
- Sziasztok, Frank! – köszönök oda búcsúzóul a borostás képű szerelőnek jó hangosan, hogy meghalljon. Válasz a gyakornokától érkezik.
Ezzel sarkon fordulok, és kényelmes léptekkel kisétálok az Impalához, hogy az anyósülésről magamhoz vegyem a holmijaimat.

Nem tudom, hogy szeretnék-e legközelebbi találkozót a fickóval. A legelső nem sikerült valami jól. A második viszont már kellemesebb.
Még hallom a szövegét, amit Frank-nek intéz. Kifelé menet halványan elvigyorodom az orrom alatt. Sejtem, hogy a verdámra céloz.
Kiérek a műhelyből, és behajolok a Chevy-be, hogy az anyósülésről kirámoljam a bőrdzsekimet a táskámmal együtt. Erre szemből bevetül egy mozduló árnyék. Felpillantok. Felipe az, vagy Frank hogyan is nevezte a mexikói srácot, amint dédelgetve méregeti a verdát.
Eljut hozzám mit dünnyög odaát.
Pont bekukkant az utastérbe, mire összenézek vele néhány röpke másodpercre. Felegyenesedem, és miután kigyönyörködte magát, a kocsi teteje fölött nézek már rá. Közben belebújok a fekete dzsekibe.
- Látom van szemed a jóra és a szépre. – mosolyodom rá. - 64-es Impala SS. Valóban nem sok rohangál belőle errefelé.
Őskövület a kicsike, a piaci ára mégis valahol 35.000 dollár körül mozog.
- Nem lesz féltékeny a Mustang-od? – biccentek a közelben parkoló olajzöld járgányra. Azt feltételezem, hogy az övé. Valahogy el tudom képzelni vele. - Ő sem rossz bőr.

Szóval nem az övé a Ford Mustang. Oké, ezt benéztem.
Figyelem a srác reakcióit. Hogy „legtökéletesebb minőség”? Szebben valóban aligha mondhatná.
- Neeem… – sandítok vigyorogva Felipe-re. - Nem létezik, hogy jobban bele lennél zúgva, mint én.
Aztán az a hirtelen kérdés, ami elhagyja a száját, meglep. Csak meredek az arcára. Nem úgy fest, mint aki szórakozna, elég komolyan hangzott, és a vonásai is a szándékot támasztják alá.
- Erre sajnos nemmel kell válaszolnom. – mosolyodom rá a kocsi fölött. - Családtag. – mondom, miközben finoman megsimítom a tenyeremmel a lehajtható tetőt. - Fénykorában még a nagyapám csajozott vele. Aztán megörököltem… A kutyám után Ő a következő, akiért ölre megyek, ha kell. – magyarázom még mindig kedvesen mosolyogva, elvégre közel sem fenyegetésnek szánom, csak jelzem, mennyire sokat jelent a verda.
A vállamra kapom a táskám pántját, aztán összefonom a mellkasomon a karjaimat. Még mindig Felip-et méregetem.
- Mondd csak… Minden „minőségi” lökhárítóra ilyen hamar rágerjedsz? – kérdem egyszerűen. A szám sarkában cinikus vigyor bujkál.