A házban teljes hangerővel tombolt a Black Sabbath. Mióta Greg haverom visszajött Európából egyfolytában ezt hallgatja és sikeresen engem is megfertőzött e zenével. Nem mondom, hogy nem tetszett, Ozzy Osbourne dalai a régi idők óta is máig fülbemászóak.
A kezemben egy doboz sörrel ültem a kanapén és közben heves fejrázással jeleztem, tetszési szándékomat. A "Paranoid" eleve az egyik kedvenc számom és ez még máig egy hatalmas szám.
Személy szerint soha nem volt nagy sikerem a zenével szemben, bár tudok gitározni és a hangom is viszonylag jó, ám nem vagyok kitartó a zeneiparhoz. Egyszer még régebben jelentkeztem egy bandába ám úgy tűnik, hogy nem bírtak. Oké, jó okból ugyanis állandóan kibeszéltem a bandát a hátam mögött és nagyon sokszor szapultam őket. Miles Rones az énekes pedig két hónap után lapátra tett.
Nem voltam rá dühös. De csalódtam.
Hirtelen a zenét mintha egy dörömbölő zaj zavarta volna meg. Egy pillanatra kikapcsoltam a zenét és füleltem, ám nem ismétlődött meg a zaj, úgyhogy visszakapcsoltam a zenét és a nappaliban fel s alá járkálva mendegéltem majd betértem a konyhába, hogy valami kaját összeüssek, ám megint a zaj ütötte meg a fülem.
Csatt-csatt!
- Ki az isten...
A zenét ugyan nem nyomtam ki, csupán halkítottam, bár szerintem még így is elég hallható volt. Este nyolc környékén járt az idő, így a szomszédoknak se lehetett egy rossz szava. Közben vége lett a számnak és elkezdődött a következő.
Iron Man.
Az ajtón egy újabb kopogtatás hallatszott, mire már hangomat felemelve szóltam.
- Pillanat!
Odakocogtam a bejárathoz, majd kinyitottam. Egy fiatal lány állt ott. Igen, elsőre fel se ismertem, talán mert kint már sötétedett, bent pedig elég nagy világosság volt. Nem szoktam hozzá a kinti környezethez. Viszont az arcot rövid bámulás után felismertem.
- Estelle? Hát te mit csinálsz itt?

Végül aztán Jackie lepasszolt, így magamra maradtam nem egészen két doboz sörrel, a Netflix-szel és egy nagy jóindulattal is csak akadozónak nevezhető wifi-vel, ezért nagyjából este hatra lemondtam arról, hogy a Breaking Bad újranézésével verem el hátralévő életem összes másodpercét.
Sóhajtva néztem egy nagy, fehér A-4-es géppapírra, miközben egy párhuzamos univerzumba képzeltem magam, ahol történetesen lett volna lövésem rá, hogy mit is ként pontosan ráírnom. A pszichiáteremnek ez egyfajta házi feladata volt, valami szar fogalmazást vár tőlem, mintha legalábbis a gimiben lennék, vagyis nem, nem teljesen, mert ott általában tovább jutottam annál, minthogy felírom a nevemet a bal sarokba. Kikapcsoltam a tollat. Bekapcsoltam a tollat. És megint ki. És megint be. Majd rágyújtottam, miközben a telefonomat basztattam.
Apám hívását vártam, harmadik napja ígéri, hogy felkeres, ami egyrészt kétségbeejtő, már az, hogy eddig tart neki, másrészt teljesen fölösleges, megelégedtem volna azzal is, ha átutalja a tandíjam költségeit. Nem vagyok elég jó színész az ösztöndíjhoz. És ott van az is, hogy öt napja várom már, hogy valamit lépjen az ügyben; amíg nem fizet, nem járhatok órákra. A bürokrácia csúnyán elbánt velem, és, mint mondtam, a wifi-m sem jó, és, mint pláne mondtam, egy A4-es lapot sem vagyok képes megtölteni a saját gondolataimmal.
A cigim pedig leégett. A dohány hamuvá porladt, de mire ez megtörtént, én épp az ajtót zártam be magam mögött. Megpróbáltam, és őszintén reméltem, hogy sikerül sorozatok nézésével elcsesznem az időmet, de látod, nem jött össze. Jöhet a B-terv, az örökös B-terv bármit is hozzon az élet. Mert bármi is legyen a dolgod, Andrew Cliffson-hoz betoppanni mindig ezerszer csábítóbb alternatíva. Taxival nem egészen harminchét percre lakik tőlem, öt dollár harminc négy cent, mert ismerem a taxist, mert jóban vagyok vele, mert lehet, hogy leszopatta magát már pár barátnőmmel, de nem is ez a lényeg. A kezébe nyomok hat dollárt. Az aprót elteszi. Én addigra már az ajtón dörömbölök.
És állok a küszöbön. Odabenn zene szól. Aztán elhalkul. Majd újra szól. És még mindig dörömbölök. Fene tudja, miért nem szerez egy csengőt, mint a normális emberek. Bár amíg az ajtó így is kinyílik...
- Felcsaptam misszionáriusnak. Van egy perced, hogy urunkról és megváltónkról, Jézus Krisztusról beszéljek? - vigyorogtam, mintha csak nem az anyámmal mennék jövő hét vasárnap templomba. Ettől függetlenül, reméltem, hogy beenged, és nem csapja rám az ajtót.

Most nagyjából úgy érzem magam mint az a Vasember akiről Ozzy énekel.
Hogy mindenkit megöl.
Én is mindenkit megölök, aki egy kurva percig is zavarni mer. Nem szokott vendégem lenni, ezért is volt érdekes, hogy Estelle bekopogtatott. Persze ő kellemes vendég volt. Már a fene se emlékszik arra, hogy hol és mikor találkoztam vele.
Hehe.
Az én agyammal persze emlékezek. A kocsmában voltam és mint mindig, akkor is a pultnál görnyedtem miközben szolgáltam ki a vendégeket, köztük őt is. Azóta már volt nálam párszor és egész jól összebarátkoztunk.
A szövegére elsőre tettetett bosszús szemforgatást küldtem és úgy csináltam mintha beakarnám csapni az ajtót, aztán vigyorogva beljebb invitáltam.
- Remélem nem veszed komolyan ezt a szart. A legutolsó Jehova és baráti körét páros lábbal rugdostam ki a házból.
Amint belépett becsuktam mögötte az ajtót, közben kicsit halkítottam a zenén, bár a hifi még viszonylag így is dübörgött.
Be kell vallanom, hogy férfi létemre és munkámat tekintve is, a ház szépen rendezett volt. Utálom a mocskot, úgyhogy hetente kétszer nagy takarítást rendezek.
Nem lehet egy rossz szava se a kecóra.
- És mi a nagy helyzet feléd? Nem vagy éhes? Gondoltam megvacsorázok...
Ha már itt van vagyok ily kedves, talán még veheti a megtiszteltetést és kajálhat velem.

Tudom, hogy az első riffről fel kellett volna ismernem a zenéjét, de sajnos beleestem abba a hibába, amit a generációm nagy része elkövet, és leragadtam valahol 2007 körül emo-pop-punk-alternatív-bandák majmolásánál, azon kívül például Sex Pistols szakértő vagyok, de ezzel a tudásommal is csak annyira megyek most, hogy biztosan meg tudom mondani, hogy nem Sex Pistols szólt. Ilyen pillanatokban - is - hajlamos vagyok úgy érezni, hogy hozzá képest szellemileg körülbelül egy molylepke szintjén állok. A legtöbb, amit ilyen helyzetben tehet az ember, hogy nem szól egy szót sem a dalról, amit épp hallgatni kényszerül. Annyi év művészettörténelem, annyi fejből megtanult musical, és látod, beigazolódik az elmélet, az egyetemen, gimnáziumban megtanultaknak semmi hasznát nem veszed a valóéletben. Például Andrew lakásában. Persze várom a pillanatot, hogy természetes környezetében kiszúrjak valahol egy kovalens kötést, mert ha a világon bárhol, akkor itt biztos lesz. Itt, ahol - csak hogy hirtelen témát váltsunk - a legnagyobb felfordulást legfeljebb az okozhatja, hogy mosolyogva betáncolok az ajtón, majd nemes egyszerűséggel az első vízszintes felületre ledobom a kabátom, ahonnan egyből lecsúszik a földre, de ott hagyom.
- Ma este nem az üdvözülés fontosságáról foglak meggyőzni, ha erre gondolsz. - bár a pszichoizém valószínűleg el lenne ragadtatva, ha hirtelen Isten felé fordulnék, és fordítanék másokat. Republikánus. Mi mást is várna tőle az ember?
- Kaja? - fordulok felé. - Jól hangzik. Mit eszünk? - ha valaha tanulmányt írnának az étkezési szokásaimról, egyedül a másoktól lejmolok kategória létezne táplálékszerzési formákból. - És... tervezel valamit, vagy lehetek a ma esti programod? Segítened kell, halálra unom magam. - mi lesz, ha nemet mond? És így újra átgondolva, nem lett volna illedelmesebb ezt telefonon megkérdeznem, mielőtt rárontok? Az ilyenekért utálhatja mindenki az Y-generációt.

A kabátját elnézve a padlómon széles vigyor ült a képemre.
- Igazad van, érezd csak magad otthon.
Nem mintha annyira zavarna. Amíg különösebb kuplerájt vagy koszt nem teremt vele, addig egy szavam sincs. Gyakran csinálom ezt én is amikor egy-egy műszak után hazaérek. Ilyenkor jóformán nem is pakolok magam után el, csupán ruhástól ledőlök szunyálni, majd felébredek annyira, hogy levegyem magamról a ruháim majd visszaalszok. Aztán mire kipihenem magam, szedem csak össze minden cuccom és pakolok el magam után.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Hála az Úrnak!
Irónia, tömören hölgyeim és uram! Ma esti műsorunk ezennel befejeződött köszönjük, hogy minket néztek és megtiszteltek szavazatiakkal, de sajnos a nyeremény elkelt. Hmm...talán kissé elkalandoztam.
- Igazából pizzát akartam rendelni, de az sokáig tartana, így hát elkezdtem magamnak készíteni kaját. Amúgy zöldséges rizst kezdtem készíteni, sült pulykamellel. Remélem lesz is belőle valami, vagy megint vághatom a kukába az egészet.
A kaja illata kellemesen terjengett a konyhából ami már önmagában jelzés volt, hogy elrontani már nem tudom.
Illetve hogy készen van a lakoma.
- Nos azon kívül, hogy egy emberes semmit tevés illetve szabadnapom kiélvezésén kívül, nem semmit nem terveztem.
Közben belekortyoltam a sörömbe majd rávigyorogtam.
- Nocsak és az én társaságom ennyire jó? Nahát, ez bájos!
A hűtőbe benyúlva még egy doboz sört találtam amit felmutattam neki.
- Ha lehetek, oly indiszkrét, elfogadsz egyet tőlem? Közben megdumáljuk, hogy mivel tudnálak szórakoztatni.
A képemre az utolsó mondatnál, akaratlanul is kiszélesedett a vigyorom.