- Köszönöm, de nem küszködök önismereti problémákkal. Nem Anya, nem akarok pszichológushoz menni. Semmi gond nincs a
magabiztosságommal, tökéletesen elégedett vagyok magammal. Nem fogom felhívni Lucyt a szomszédból csak azért, hogy megkérdezzem, hogy van. Teljességgel hidegen hagy, milyen gyűrűt kapott az eljegyzésére. Nem, az esküvőjére sem megyek el. Minek költsek egy valag pénzt egy vadidegen nászajándékára, ha úgy is elválnak majd? Igen,
cinikus vagyok, mint ahogy az elmúlt huszonhét évben. Nem, én soha nem fogok férjhez menni. Nem fogok Agatha néni unokájával randevúzni. Ne haragudj, de pont leszarom, mit fog rólam gondolni. Szerintem nem azért vagyok
érzéketlen, mert nem akarok egy vadidegen, minden vasárnap templomba járó anyuci pici kedvencével vesztegetni az időmet. Te is lehetnél néha
távolságtartóbb, és akkor talán nem csöngetnének be minden másnap a hittérítők. Biztos lehetsz benne, hogy én S O H A nem invitálnám be őket magamhoz. Ahha, hát nem. Még mindig ugyan az a válaszom. Nem értem, miért háborogsz ezen, a legutóbb is ugyan ezt válaszoltam; nem lesz gyerekem. Rajtam kívül még van öt gyereked, majd ők ellátnak unokákkal. Nem gondolom, hogy
önzőség lenne az, hogy nem potyogtatok ki magamból gyerekeket csak azért, mert szerinted ez az elvárt, és a normális. Nem szeretem a gyerekeket. Büdösek, üvöltenek, nyáladdzanak, és mindent összehánynak. Nem gondoltam még arra, hogy örökbe fogadjak egy állatot. Anya, nem akarom a gyereket pótolni semmivel sem! Különben meg túlságosan is
rendszerető vagyok ahhoz, hogy egy bolhás dögöt eltűrjek a lakásomban. A munkahelyen minden oké. Nem, nincs semmi baj. Nem, nem rúgtak ki. Nem igazán ismerem a munkatársaimat. Nem barátkozni járok be, hanem dolgozni. Ez csak egy munkahely Anya. Azért nem ömlengek róla, mert nincs miről beszélnem. Bemegyek reggel nyolcra, elvégzem
precízen a munkám, aztán hazamegyek. Nem vagyok
fásult, csak van egy kialakult rendszer az életemben.
Most már igazán mennem kell. Persze, beszélünk legközelebb is. Semmi baj nincs a Skypommal, csak sokat dolgozom. Igen. Jó. Ahha. Rendben. Szervusz Anya, üdvözlöm Apát is. -
• • • • •
# Egy konzervatív, mélyen vallásos családból származom, ahol én vagyok a feketebárány.
# Az általam legjobban gyűlölt ünnep az évben a karácsony.
# Nem verem nagydobra, de fotografikus memóriám van.
# Nem lettem orvos, kutató vagy egyéb hangzatos szakmabeli. Nem hiszek a felsőoktatás szervezetlen intézményében. Attól, hogy az embernek Diploma feliratú okmányt adnak a kezébe, még ostoba marad.
# Azért lettem „hivatalnok”, mert a jogszabályok memorizálása nem jelent gondot, és csak nagyon ritkán kell közvetlenül emberekkel érintkeznem, mégis jól kereshetek. Kényelmes meló.
– Nekem kell munká, lenni nagy család, si? Otthon szegénység, nincs étel, én muszáj itt élni és dolgoz amerika, si? – unott arccal nézem az előttem álló mexikói nőt, aki folyamatosan apró köröket ír le, a karjában egy pár hónapos kisfiút ringatva. De hiába az anyai érintés, a gyerek üvölteni kezd. Elkínzott mozdulattal nyúlok a poharamért, és emelem kiszáradt ajkaimhoz. A rohadt életbe! Ez is Violet hibája! Állítólag reggel betelefonált, hogy gyomorrontása van, és nem jön be dolgozni. Persze senki sem vállalta be a helyettesítést, így Mr. Tailor engem rángatott ki az ügyfélfogadásra, holott az adminisztrációs csoporthoz tartozom. Basszameg.
Basszamegbasszamegbasszameg. A fejemet merném tenni rá, hogy a drágalátos kolléganőnek rohadtul semmi baja sincs, egyszerűen csak másnapos, és őfelségének nem volt kedve dolgozni. Minden második héten eljátssza ezt, és valaki mindig szív miatta. De ugyan miért rúgnák ki, ha a keresztapja képviselő?
Mindjárt hányok.Szó szerint.
A gyerek csak üvölt, az én fejem eddigi tompa lüktetés helyett, most éles nyilalló fájdalommal emlékeztet a tegnap történtekre. Iszonyatosan berúgtam, és még össze is feküdtem egy vadidegen sráccal. Nem mintha bánnám a történteket. Iszonyatosan jó segge volt.
Az emléket nem tudom felidézni, mert az előttem fekvő papírról felnézek a nőre, aki még mindig az üvöltő gyereket próbálja nyugtatni. Erre csakhamar ki is talál egy megoldást. Nem zavartatva magát, előkapja a mellét és rácuppantja a gyereket.
Tényleg hányni fogok.Tekintetem nem tudom elvenni a bizarr látványról. Igen, bizarr. (És itt nem arról van szó, hogy egy gyermek táplálja a gyermekét, mert ez alapvetően természetes. Elismerem, annak ellenére, hogy én még csak elképzelni sem tudnám, hogy én hasonlót műveljek. ) A nő igencsak túl van a negyvenen, és nem csak az idő vasmarka hagyott rajta nyomott, hanem a többi gyerek is, akiket – gondolom én – hasonló módon táplált. Ennek következtében a melle ráncos, és megnyúlt méretét még egy polip is megirigyelné. Ez a látvány nem fér össze a látott kisgyermek arcával. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy nyolcvanéves vénember szerelmesen csókolna egy húszéves lányt. TERMÉSZETELLENES. Igen. Ez a legjobb szó rá.
Valószínű a nő észrevette az arcomon az enyhe döbbenetet, így némi fáziskésés után kirángat egy kendőt a táskájából, és letakarja a vállát, és a gyermeket is, aki csendben ebédel tovább. Most már késő. A kép beleégett a retinámba.
Veszek egy mély levegőt, és újra a beadványt nézem. A nő pedig valamit spanyolul elkezd karattyolni, de nem is figyelek oda.
– Kérem, kedves szép hölgy.. kérem, engedje, hogy itt élni amerika! Én is a család, Dolgozni rendes, ígér. Nem lop, csal! – Talán elmosolyodnék azon, hogy a hízelgő szavakat sikerül helyesen kiejtenie, de a többi már nem igazán meg. Csak hogy én nem szoktam mosolyogni. Vagy azt is csak nagyon ritkán.
– A nyilvántartás szerint kétszer is elkapták már, amikor átakart szökni a határon, és a testvérét pedig kitoloncolták az országból. – mondom, és a monitorról a nőre nézek.
– Bármennyire is gondolkozom, nem értem, mit keres itt? Miért gondolja, hogy ezek után vízumot kap? – Nem szeretem, ha feleslegesen rabolják az időm, és ezek az emberek pont ezt teszik! Egészen addig próbálkoznak, amíg ki nem tiltjuk őket az országból. Ha tehetném, ezt a nőt is feltenném arra a bizonyos listára, a többi hasonszőrűvel együtt. A nő megint rákezd, és egyre hangosabban rikácsol, keverve a két nyelvet, érthetetlenül hadoválva. A gyerek is újra bömbölni kezd. Kész őrület.
Magam elé húzom a papírt, majd a jobb kezemnél lévő méretes pecsétért nyúlok, és egy határozott és gyors mozdulattal a kérvényre nyomom.
– A kollégák segítenek a hazajutásban, asszonyom. – mondom, és az orra elé nyomom a papírt, amelyen hatalmas piros betűkkel az áll;
E L U T A S Í T V A .
A kezemmel intek Chadnek, aki a biztonságiak vezetője. Gyorsan intézkedik, és a még mindig toporzékoló nő mellé lépve karon fogják, majd kivezetik a teremből.
A fiókból előveszem a zárva feliratú fémtáblát, és kidobom magam elé az asztalra, majd felállok. Kell egy kis friss levegő.
• • • • •
(15 perccel később)
– Ó, hát itt van Miss Lester! – Mr. Tailor negédes hangja zökkent ki csendes mélázásomból. A legkevésbé sem örülök a felbukkanásának, és ezt nem is rejtem véka alá. A széles mosolyt egy unott pillantással viszonzom.
– Már mindenhol keresetem. Igazán köszönöm, hogy beugrott Lucy helyére, bár tudom, mennyire nem áll önhöz közel az ügyfelekkel való kapcsolatteremtés. – Akkor meg minek engem kértél meg, te címeres ökör. Mindenki tudja, hogy a kis aprócska irodámban érzem a legjobban magam, ami igazából nem is iroda, csak négy kartonfal, ami leválaszt a mellettem lévőtől. Mégis egyedül lehetek a papírjaimmal, és a jogszabályokkal.
– Gondolom nem ezért keresett, hogy ezt a tudtomra adja. – szólalok meg, mielőtt újra beleszívnék a cigimbe. A főnököm nem rökönyödik meg a barátságtalan modoromtól. Volt rá hat éve, hogy megszokja Ő is, és a környezetem is. Én vagyok az a típus, aki soha semmit nem mond az életéről, nem kérdezi meg a kollégájától, hogy van a gyerek, és nem szállok bele a közös szülinapi ajándékokba. Nem érdekel senki és semmi bent, csak a munka. Nem leszek senkinek sem a lelki szemetese, és nem fogom meghallgatni a „férfiak szemetek” c. előadást a megcsalt és elhanyagolt nők előadásában. Mert egész egyszerűen nem érdekel.
– Voltaképpen nem.. egy egészen más dolog miatt kerestem meg magácskát. Velem kell jönnie most azonnal! – Remek. a legkevésbé sem örülök neki, hogy ugráltat, de mindegy is. Elnyomom a hamutartóban a cigit, és elindulok Mr. Tailor után. Fogalmam sincs, mit akarhat. de roppant irritáló az az izgatott vigyor az arcán. Csendben haladok mögötte, miközben folyosóról folyosóra haladunk. Kezdem megint furcsán érezni magam, ami ott a gyomortájékát illeti.
– Jöjjön, csak jöjjön! – sürget Mr. Tailor, pedig még csak le sem maradtam. Mire ez a nagyfelhajtás? És miért megyünk az iroda felé, amikor nekem kint kéne legyek a személyes ügyfélszolgálaton?
- M E G L E P E T É S ! – alig, hogy beléptem a helyiségbe közvetlenül a főnököm mögött, máris hátrahőkölök a hangos köszöntéstől, és az azt követő pezsgő pukkanásoktól. Az ajtó becsukódik mögöttem, én pedig értetlen fejjel pislogok az összegyűlt kollégákra, akiknek az arcukon hasonló lelkesedés látszik, mint az enyémen. Sanda oldalpillantással mérem végig Mr. Tailort, aki szinte önkívületi állapotban ugrándozik, és tapsol. Ó igen, ha esetleg nem említettem volna, a főnököm meleg. Az a cuki, rózsaszín és igazán feminin meleg. Bevallom, több nőiesség fedezhető fel benne, mint bennem.
– Fantasztikus hírem van az Ön számára Miss Lester. Mindenkivel megbeszéltem már, de ez a hivatalos bejelentés. – kezd neki, majd egy pohár pezsgőt nyom a kezembe, Az enyhe alkoholszag megcsapja az orrom. Az a bizonyos háborgás ott lent, kezd egyre erőteljesebb lenni.
– A párom fantasztikus lehetőséget kapott Párizsban, és úgy döntöttünk közösen, hogy a szerelem városába költözünk. Így azonnali hatállyal beadtam a felmondásom, én Ön lesz az én utódom Miss Lester! – Tessék? sűrűn pislogok, és nagyon erősen koncentrálok, hogy a torkomat mardosó erős gyomorsav vissza menjen a helyére.
– Tessék? – passzírozom ki magamból nagy nehezen, mire Mr. Tailor ott terem mellettem, és átkarolja a vállam.
– Hát nem csodálatos? – lelkendezik tovább.
– Gyerünk Miss Lester, mosolyogjon! Hiszen ez egy fantaszikus dolog. Úgy gondoltam, hogy az Ön kezeiben lesz a legjobb helyen az osztály. Ön olyan ambiciózus, és lelkes, és tudom, hogy ide egy olyan erőskezű ember kell, mint magácska. Gratulálok! – Legszívesebben megkérdezném, hogy biztos rólam beszél e, de esélyem sincs cinikus válasz adására. Az orrom előtt hadonászik a pezsgős poharával, majd megszorítja a vállam, és megráz kissé. Ennyi. Kész. Ez az utolsó löket volt ahhoz, hogy a gyomrom teljesen fellázadjon ellenem.
Félre lököm Mr. Tailor karját, a kezem pedig a szám elé kapom. Odaugrok az egyik szemeteshez, és letérdelek elé. Nincs mit szépíteni, a lelkem is kihányom. A kis mutatványomat döbbent csend fogadja, és miután az utolsó inger és elcsitul bennem, lassan felemelem a fejem, és megrökönyödött arcokkal találom szembe magam. Nyílván rohadtul nem örülnek neki, hogy én leszek az új főnökük, és ettől a kis előadástól sincsenek elragadtatva. Még szerencse, hogy engem a legkevésbé sem érdekel, mit gondolnak.
– Jól van Miss Lester? – lép oda Mr. Tailor, majd egy zsebkendőt nyújt át, amit elfogadok. Gyorsan megtörlöm a szám, majd felállok.
– Persze. – felelek rezzenéstelen arccal. Mintha nem most tettem volna bele egy szemetesbe a gyomrom tartalmát.
– Köszönöm a lehetőséget Mr. Tailor. Hétfőn megbeszéljük a részleteket. – Közlöm vele határozottan, és most már az Ő arcán is látom a döbbenetet.
– További jó ünneplést. – mondom, majd egy rövid biccentés kíséretében távozok a teremből.
Előléptettek. Kurva jó, csak hogy én nem örülöm neki. A nyakamba szakad egy halom felelősség, és harminc ember irányítása. Igazán remek.
Azt hiszem ma is leiszom magam.