– Most pedig mesélj Ivonne! Mi szél hozott a bűnök városába? –
Tisztában voltam vele, hogy ez lesz az este fő témája, valahogy mégsem készültem fel erre a kérdésre. Találjak ki egy teljesen átlagos történetet arról, hogy milyen lehetőségeket láttam itt, vagy dobjak be egy nem létező nagynénit, akinek megörököltem a lakását? Vagy egész egyszerűen csak legyek őszinte? Igen, ez lesz a legjobb.
– A férjem öt éve halt meg, és Seattleben minden Rá emlékeztetett. Ezért jobbnak láttam elköltözni. – a beszélgetőpartnerem – aki nem mellesleg most érkezett hozzánk a kórházba, és a sors fintora, hogy egy évfolyamra jártunk az egyetemen, csak megszakadt a kapcsolat utána – megnyúlt képpel néz rám, és zavartan kezdi el a sörösüvegével babrálni.
– Ó.. én nem akartam, én tényleg, ne haragudj! Annyira tapintatlan vagyok! Igazán sajnálom! –
– Semmi baj, nem tudhattad előre, mi lesz a válaszom. Ezért ne is hibáztasd magad. – mosolyodom el, és ahogy az lenni szokott, megint csak pislog, talán a mosolyom láttán.
– Borzasztó lehetett.. elveszteni a szerelmedet. –
– Igen, az volt. De pontosan jól tudtam, hogy ez megfog történni. –
– Ezt hogy érted? – pislog meglepetten.
– A megismerkedésünk után három hónappal gyomorrákot diagnosztizáltak nála. – a velem szemben ülő szőkeség meglepettségében a szájához kapja a kezét.
– Ez borzalmas! Nem is tudtam róla, bár.. az egyetemen nem voltunk közeli kapcsolatban…–
– Nem vertük nagydobra, és nem is tettük ki a kirakatba. Tudom, hogy borzalmasan hangzik, de mi nem így éltük meg. Nagyon sokat köszönhetek Benjaminnak, és örülök, hogy részesei lehettünk egymás életének, még ha egy rövid ideig is. A kezelés alatt végig mellette álltam, és még így is az előre jósolt élettartam háromszorosát együtt tudtuk tölteni. –
Emlékszem, mennyire boldog volt, amikor az első sikeres kemoterápia után. Bizakodóak voltunk, és reménykedtünk, hogy most már minden úgy lesz, mint a megismerkedésünkkor. Nem kell számoljuk a hónapokat, nem kell leborotválni a fejét, eltakarva a hajhullás jeleit, és nem kell annyi időt a wc kagylója fölött tölteni minden egyes kezelés után, küszködve a hányingerrel. Akkor is ott voltam, és a hátát simogatva próbáltam neki megkönnyíteni. Az örömünk csupán félévig tartott, amikor egy újabb kontrollvizsgálat során kiderült, a rák újra kiújult.
– A megismerkedésünk előtt is az orvosi pálya felé hajlottam, de végül Ő motivált arra, hogy általános sebész legyek. –
Teszem hozzá, és egy pillanatra sem ülnek ki a gondolataim az arcomra. Bármennyire is furcsa, de nyugodt vagyok, és nem zaklat fel az, hogy most beszélünk róla. s úgy tűnik ez a másiknak is kezd feltűnni, és a kezdeti zavartságából lassan feloldódik.
– Ez olyan szomorú, de mégis romantikus. – biggyeszti le az ajkait, én pedig csak mosolyogva bólintok egyet. Igen, a kapcsolatunkban megélhettem az igaz szerelmen át a perzselő szenvedélyig mindent. Pontosan négyszer újult ki nála a rák, és mindvégig harcolt, az utolsó erejéig. A legutolsónál döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk. Tudtuk, hogy nagy valószínűséggel a következő kezeléseket már nem fogja bírni. Ezt az orvosok is belátták, és én is tisztában voltam vele. A házasságunk inkább egy szentimentális cselekedet volt, mintsem egy racionális döntés. Szerettük egymást, és kész.
A karjaim között halt meg. Ez volt a legnehezebb pillanat a több évnyi szenvedés és betegség alatt. Mintha csak tudta volna pontosan a percét is a halálának, megdöbbentő volt. Ahogy beszélt, tudtam, hogy búcsúzik, és még viccelődtem is vele, hogy hagyja abba, hiszen két napja olyan jól érezte magát! Szó sem lehet róla, hogy csak úgy elmenjen! De ez is csak a természet csodája volt. Erőre kapott, hogy mindenkitől még utoljára elbúcsúzhasson, és utána végleg itt hagyjon bennünket. Nehezen engedtem el, de el kellett. Olyan sokat szenvedett már a betegsége miatt. S abban a pillanatban, ahogy néztem Őt, láttam az arcán, hogy megleli a régen keresett nyugalmas és békét.
– De elég is ennyi rólam! Mesélj magadról, hisz azóta nem láttalak, hogy félidőben egyetemet váltottál. – nem szeretek sokat beszélni, főleg nem magamról. A velem szemben ülő hölgy pedig annál inkább, így hagyom, hogy dallamos hangján elkezdje hosszasan ecsetelni az eddig történteket. Hallgatom Őt, de még sem hallom. Az egész gondolatmenet, ami átfutott bennem, most magával ragadott. Az előttem lévő zöldteámat kavargatva eszembe jut az a férfi.. Volt benne valami különös. Annak ellenére, hogy mindazt megtestesíti amit én messziről kerülök – akaratos, arrogáns és végletekig egoista - , valami mégis arra késztetett, hogy foglalkozzam vele, hogy törődjek vele. Alapszabály, hogy beteghez nem kötődünk, de valamiért mégis ha a kórterme előtt elmentem, nem volt olyan alkalom, hogy be ne menjek hozzá megnézni, hogy van. Többször, mint más betegeket. Talán mert erősen emlékeztetett Benjaminra. A szemei, azok a mély barna szemek, amelyekben egész egyszerűen elveszel, és ha egyszer elkap, akkor nincs menekvés.
Természetesen erről szó sem lehet! Hiszen a páciensem, én műtöttem, az én kezem alatt feküdt kiszolgáltatva, öntudatlanul, és én mentettem meg az életét. Szó sem lehet róla, hogy bármiféle közöm is legyen ahhoz a férfihoz a kórházon kívül! Ezért is utasítottam el, amikor egyértelműen randevúra hívott. Nincs szükségem egy férfira ahhoz, hogy kiteljesedjek az életemben, főleg nem egy olyan önfejű, akaratos..
– Ivonne, nézd! – a nő hangos felszólítása ragad ki a gondolataimból. A bár másik végébe mutat, ahol a magasban egy hatalmas televízió van felszerelve. A pultos éppen hangot ad az adásra.
Élőben jelentkezünk, a Gowan és a Cimarron sarkáról. Tömegbaleset történt, amikor is a kamion sofőrje elveszette az irányítást a jármű felett, így az felborult, magával sodorva hat másik személygépjárműt. Húsz utas közül tizennégy súlyosan, hat kisebb sérülésekkel azonnal kórházba szállítottak.
S mintha egy Isteni sugallat lenne, a csipogóink ebben a pillanatban szólalnak meg.
– Gyere, a kocsimmal azonnal odaérünk. – pattanok fel, és az asztalra dobom a fogyasztásunk árát, majd a rég látott ismerőssel el is hagyjuk a helyet, hogy a kocsim felé vegyük az irányt.
– Üdv Las Vegasban, csak bírd a tempót tartani. –