Németország, Berlin, 1992. március 4. 22 sminkes civilians Madeline Rae Mason

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: életvidám, magabiztos, humoros, játékos, barátságos, szerethető... és még sorolhatnám, de utálom magamat dicsérni...

◆ negatív tulajdonságok: szószátyár, makacs, feledékeny, néha büszke...

◆ egyebek: ha bármire kíváncsi vagy kérdezz, és ha szerencséd van, kapsz rá választ is!

Történet vagy szerepes példa

Van olyan mikor az ember úgy cselekszik, hogy jó alaposan átgondolná azt, hogy valójában mit is csinál, meg, hogy feltétlenül szükség lenne-e erre. És olyankor aztán már mind bánhatom, mert késő. Az érdekes az, hogy valahogy mégis úgy alakul, hogy ami rossznak bizonyul, az jól sül el. Elég bonyolult ezt így megmagyarázni, de azt hiszem, hogy azon szerencsés emberek közé tartozok, akik komolyan elmondhatják magukról, hogy azok.
Hátradőlök a pokrócon, kék hajam szétterül rajta. John Lenon napszemüvegemet felrakom az erős nap miatt, és ellazulva gyújtok rá egy szál cigire. Teljesen szabadnak érzem magam. Talán nem épp Vegas volt a legjobb döntés az életemben, sőt biztosan, hogy nem, de bízok abban, hogy itt végre igazán új életem lehet. Na nem mintha a régi olyan rossz lett volna, de bízok abban, hogy az új még jobb lesz. Hiányozni fog Berlin, hiányozni fog a családom, és a barátaim is. De muszáj néha továbblépni azért, hogy új embereket is meg tudj ismerni. A régiekkel sem volt semmi baj, nem azt mondom. Csak... szükségem van végre valami nagyon újra. Valami olyanra, amit Németországban biztosan nem kaphatok meg. Hogy mi ez a dolog, igazából én magam sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy változás lesz. Annak ellenére, hogy állítólag Vegas nem épp a legbiztonságosabb hely, az elmúlt két hónap során, amióta itt élek, kutya bajom sem lett. Meg hát azért lássuk be, hogy sehol sem biztonságos. Berlin sem volt az. Amíg az emberiség nagy része tele van gyűlölettel és haraggal, sehol sem lesz az. Na de hanyagoljuk ezt a témát. Igazán nincs kedvem itt politizálni, az nem az én világom. Én úgy vagyok az emberiséggel, hogy amíg nekem nem ártanak, addig én sem ártok senkinek. És ezzel pont. Téma lezárva.
Felülök, és eloltom a cigimet. Leveszem a napszemüveget és kezembe veszem a fényképezőgépemet. Elvégre is ezért jöttem. Imádom a tájat fotózni. A szívem szakadna meg, ha ezt a gyönyörű tájat, ami elém tárulkozik nem örökíthetném meg. Felpattanok, aztán nem törődve azzal, hogy mezítláb vagyok, elszökdécselek a kis folyóhoz, ami a fától, ami alatt az előbb heverésztem, nincs messze. Milyen gyönyörű. Berlinben is sok ilyen szép hely van, de az igazság az, hogy itt valahogyan mégis jobban tetszik. Talán ez azért van, mert a régi otthonomban már számtalanszor végig jártam minden ilyen helyet. Itt meg most járok először, és remélem, hogy nem utoljára. De a félre értések elkerülése érdekében tisztázzuk azt, hogy mindez nem jelenti azt, hogy jobban érzem itt magam, mint Németország bármelyik részében. Nem. Én német vagyok, és ezt nem szégyellem. Mindössze a beszédem az, ami idegesít. Nem azt mondom... tisztán beszélem az angolt is... de mégis olyan furán érzem magam. Az itt levő emberek annyira furák.
Felállok egy nagyobb kőre, aztán ott leguggolok és katt-katt. Mindenféleképpen, ahogyan csak lehet, lefotózom a gyönyörű vizet. Sőt... akár le is rajzolhatnám. De nem most. Majd következőkor. Most egyenlőre jó lenne haza menni, eléggé elszaladt az idő. Meg amúgy is... reggel meló. Ja... hogy ezt nem említettem? Egy fotóstúdióban sminkelem a sok elkényeztetett libát, de azért élvezem. Az igazság az, hogy az ilyen modell szerű lányokkal sosem jöttem ki valami jól. Bizonyára ez a stílusom miatt van. Na, nem mintha szükségem lenne az ilyen lányok társaságára, de mindegy. Ezek mind annyira utánzatok... és műek. Sosem értettem meg őket. Belőlem legalább csak egy van, és nem vagyok senkinek a hasonmása.
Vissza táncikálok a pokrócomhoz, összepakolom a cuccaimat, begyúrom a táskámba, amit aztán a hátamra kapok. A cipőmet nem húzom fel, a kezemben viszem. Imádok mezítláb sétálgatni, főleg ilyen helyeken. Vetek egy utolsó pillantást a csodaszép tájra, aztán: abfahrt nach Hause!