Chaos Instinct Koncert

Mickey & Ravin Vallejo

Soha életemben nem bántottam még hangszert. Ők szentek, lelkük van. Ma mégis sikerült idegességemben félbetörnöm egy vonót. Tiszta szégyen. Mikor apám feltűnt, a maradványokat gyorsan a hátam mögé dugtam, de neki ilyen mindent átvilágító superman látása van, úgyhogy lebuktam. Azt hittem, majd jól leszid, hogy a koncert előtt fél órával tördelem itt a vonókat, de nem. Inkább meglepett. Sokkal felkészültebb volt, mint hittem. Kaptam tőle egy másikat némi biztatás kíséretében.
Vajon hány extra vonóval szerelkezett föl mára?
Carol egy istennő. Bírom a csajt, meg a többieket is. Olyanok vagyunk, mint egy család. Carol megölelget, miközben azt súgja a fülembe, hogy „Szuper leszel nagylány!”. A többiek is példát vehetnének róla. Apámmal az élen.  Halljátok? NAGYLÁNY!
A tömeg vad ovációja elnyomja a zenészek indító játékát, közben apám odaint magához. Mielőtt megindulnék felé, pár másodpercre mintha gyökeret eresztettem volna. Csak állok, és nézek rá. Győzködöm magam, hogy Vallejo vagyok, és egy Vallejo nem nyomja tele a pelust. Bezzeg Josh is ilyenkor szívódik fel. Az áruló. Ahelyett, hogy engem biztatna, inkább kint csápol a tömegben valahol.
Összeszorítom a számat, amitől egészen elszánt grimasz ül ki az arcomra, és odasétálok apuhoz. Ő ott áll a mikrofonállványa mögött. Őt az Isten is amögé teremtette. Hatalmas szemekkel pislogok fel rá. Van fogalma róla, mennyire csodálom? És igen. Rühellem, ha nőzik, mert nem akarok osztozkodni rajta. Úgyis olyan kevés ideje van rám. Általában melózik, bulizik, meg alszik. A köztes időszakban meg örülök, ha velem lóg. Különben jó apa. Ő a legjobb arc az egész univerzumban. Anyu is büszke lenne rá, amiért még nem nyírt ki a galád húzásaim miatt.
Most csak azért nincs kedvem bedurcázni a hajkócolás miatt (mellesleg amúgyis fel van tuningolva, most még apám is rátesz), mert totál megvagyok illetődve. Ötéves korom óta nem álltam közönség elé. Az éles reflektorfények, amelyek körbenyalják az egész színpadot, elvakítanak. Csak hunyorgok bele a semmibe a tomboló tömeg feje fölött, aztán megint apámra emelem a tekintetem.
Ó, az a mágikus öklös! Pimaszul elvigyorodom, és összeütöm a sajátom apáméval. Mint két cinkostárs. Egy varázscsettintés alatt elfeledkezem a humanoid sokaságról és a kezdeti pánikról. Műsor van!
Apám megy, és a lovak közé csap. Az emberek imádják őt is, és a bandát. Elképesztő, milyen hatással vannak a népekre. Igen, Ő az én apám!
A tengernyi ember a magasban integet és csápol. A bandával együtt kórusban éneklik a dalokat. Aztán eljön az a gyomorszorító pillanat, amikor apu bekonferál engem.
Bacca meg. Mark is meg mindenki. Úgy érzem magam, mint egy X-factoros a döntőben. A lábaim engedelmeskednek. Odasétálok a fehér elektromos hegedűmmel a szervezők által kijelölt helyre. Apámra vigyorgok, és én is feltartom a hüvelykujjam.
Tudom mennyire fontos neki ez a koncert, nem akarom lebőgetni azzal, hogy megfutamodom, vagy valamit félrehegedülök. Utóbbi azért teljesen kizárt. Túl jó vagyok. Ebből látszik; a humor és az önbizalom apáról lányára szállt.
Bámulatos, apám mennyi energiát és időt ölt abba, hogy minden flottul menjen. A banda szintén. Itt mindenki annyira szenvedélyes zenész, hogy inkább hobbiként és szórakozásként gondolnak az egészre, mintsem munkának titulálják.
Szóval itt vagyok. Apámmal. Ugyanazon a színpadon. Életem egyik legkülönlegesebb élménye. Ezt aligha tudja majd bármi űberelni. Apámból csak úgy sugárzik a magabiztosság. Én meg csórok belőle. Jó, hogy itt van a közelemben. Erőt, és kedvet ad az egészhez. Azt akarom, hogy büszke legyen rám. Azt akarom, hogy úgy örüljön annak, hogy én vagyok a lánya, mint ahogy én örülök annak, hogy ő az apám.
Hell yeah! Vallejo vagyok!
Nem húzom senki idegeit. Menetrend szerint játszani kezdek a hegedűn. Ezt a dalt; az I remember-t anyunak hoztuk össze, neki turbóztuk fel. Sosem szerette a siratóénekeket. Szerintem odáig van ezért a számért, és a menny most a mi zenénktől visszhangzik, mert fix, hogy kihangosította az ottani összes nagyteljesítményű hangszórót. Jó lenne, ha az angyalok besokallnának, és visszazavarnák anyut hozzánk.
Fürge vonóm alatt szinte izzanak a szólóénekesként daloló húrok. Az összes izmomat, porcikámat átjárta a ritmus, ahogy a srácok sorra bekapcsolódnak. Egészen elragad a zene. Hol kecsesen szökellek, hol elegánsan lépdelek, hol kígyózva tekergőzök. Ruganyos, hajlékony testrészeimnek ilyenkor saját élte van. Sosem kell azon gondolkodnom, hova tegyem az ujjaimat, hogyan és milyen szögben rántsam meg a vonót, vagy merre mozduljak tánc közben. Mérlegelés, és visszafogottság nélkül engedem, hogy az energiák hadd öltsenek olyan formát rajtam keresztül, amilyet csak szeretnének. Amikor hegedülök, szárnyalok. Ugyanúgy, ahogyan apám és a többiek.
James Bond-nak a világ, nekem meg a színpad nem lesz elég a végén.
Apám átszellemülten énekel, a baritonja betölti a teret. Felé fordulok, és összenézünk. Állam alatt a hegedű, a kezem szorgosan jár rajta, de az sem zökkent ki, hogy apámra vigyorgok. Boldog vagyok.
Most már nem a színpad ural engem, hanem én azt. Egyre jobban felbátorodom, és átadom magam a koncert pezsgésének. Majd kicsattanok.
Minden érzékszervemmel, sejtemmel, de legfőképp a belsőmmel figyelek apámra, és a srácaira. Egy mélyebb szinten mind kapcsolódunk egymáshoz a zene hullámain keresztül.

A csajok apám hangjára úgy őrjöngenek, mint a begerjedt szüzek. Ja, én már csak tudom tízévesen milyen az. A srácok meg Caroltól kapnak kangörcsöt. Olyan izgatottak öcsém, hogy mindjárt szétrobban a kezükben a sörösüveg, amikkel a színpad előtt csápolnak. Carolt sem kell félteni, ha a helyzet úgy kívánná, úgy állcsúcson veri a bunkókat, hogy helyet cserélnek a fogaikban a tömések.
Mindegy, én már lelkiekben készülök a következő heti sztármagazin parti rovatába, de előtte Mark-nál még benyújtom a számlát. Ha sejtenék mire készülök, tuti előbb lezavarnak a porondról.
A hangulat a tetőfokán, a közönség extázisban, és apámmal bömböli a dalokat.
Mikor az én szereplésem véget ér, apám öklösre tartott kezére boxolok, majd a népek felé pördülök, és csókot dobva búcsúzom el tőlük.
Fater, te egoista…
Nagy vigyorgások és integetések közepette masíroznék hátra, de apám még elkap egy ölelkezős körre így faszán mindenki előtt. No para, még visszatérek.
A lépcső alján Mark vár. Rám kacsint. Ez nála egyértelműen az elismerés jele, azt hiszem tetszik neki a produkció. Ő kiagyalta, mi kiviteleztük. Előbb is eszébe juthatott volna. Vajon honnan ugrott be neki ez az egész?
Nagyon baró ez a koncert, totál feldob. Azt hiszem, így akarok élni; fürdőzni a hírnévben és az emberek imádatában. Annyira, amennyire egészséges. Miért is ne lehetne? Apámnak is bejött ez az élet.
Az egyik fémládán ücsörgök és himbálom a lábaimat a ritmusra. Mark rendes arc, a kezembe nyom egy üveg jéghideg kólát, majd leül ő is hozzám.
- Tessék. – döngi azzal a szokásos, kiismerhetetlen banditamosolyával azon az orosz ábrázatán.
- Kösz! – vigyorgok rá. A hegedűmet leteszem mellém, hogy kinyissam az üdítőt és ihassak.
Mikor a R.A.V.I.N című dal kerül sorra, Mark felterel vissza a srácok közé.
Komisz vigyorom apámra villantom, ahogy berongyolok a színpadon cikázó, színes fénynyalábok közé.
Megjöttem! Hiányoltál?
Ó, képzelem mennyire… Hehehe.
A vonóm ismét a húrokra fekszik, és a szám felénél énekelni kezd a fehér hegedű. Nem mozdulok apám mellől, végig a közelében maradok. Sokszor egymásra nézünk, és cinkosan összemosolygunk.
Azt még nem tudom minek a rövidítése a R.A.V.I.N., de meg fogom kérdezni tőle a koncert után.