Lángoló narancsvörösben izzó cégértáblák közt olybá tűnt, mintha végeláthatatlan pokolbéli labirintusba csöppentem volna. Árva, segítségkérő sóhaj szökött ki ajkaim közül némán, nem engedve, hogy bárki is meghallja azt. Elvesztem, el abban a sok kiégett pillantásban, az örömittas, mámoros pillanatok árjában, s mégis a legszomorúbb az egészben az a ragacsosan engem körbeölelő sóvárság volt, amely megragadott abban a férfiben, aki a black jack asztalnál várta a megváltó kegyességét.
La dolce vita!
Meggyvörös mandula körmeim óvatosan csúsztak végig vérbordóba mártott ajkaimon évődőn, arra a pillanatra várva, hogy mikor szállhatok el az asztaltól, s ha tudatosult is bennem a bódultság ködén át az, hogy Pietro éppen válogatott kínzási módszerekkel illette a la mia famiglia ellen vétőket, óvatosan, alig láthatóan ráztam meg a fejemet a szavakra. Olaszként tisztában voltam a család fogalmával főleg olyan körökben, ahol a vér mindenekfelett volt, s ahol a hűség olyan sarkosított példáit láttam, amelyek sok esetben elborzasztottak. S valóban.. szörnyű volt a vér? Szörnyű volt az a kín, amely hatalmukba kerítette azokat, akikben az élet lángja már csak alig pislákolt? Ilyen, s ehhez hasonló gondolatokkal karöltve emelkedtem meg a székből, s engedékeny, valamint bocsánatkérő pillantásomat sütöttem le, alig hallhatóan megszólalva:
- Ne haragudjatok... nekem muszáj elmennem pár percre felfrissíteni magam - az alázat szívfacsaróan mételyes mivoltja szilárdította meg a hangom csak az utolsó szavakra, s mielőtt utamra engedtek volna, kiegyenesedve, lassú léptekkel indultam meg a csipkeanyagú tűsarkúmban követve a szőnyegek kígyózó sokaságát. Titkolt, s nem vallott szándék vezérelt a ma este során. Olyasmire szántam el magam, amire már hetek óta nem volt alkalmam. Valamit magamért tenni.. valamit, ami kiűz abból a dagadó, fullasztó érzésből, hogy meg kell halnom. Egyedül voltam, még ha milliónyi ember is szaladt el mellettem, érintett meg, s a sok férfi lökései sem lehelt belém életet... Változni! Valakihez tartozni akartam, s ezért is csúszott előbb ujjbegyem az ajtó lapjára, amit követett tenyerem féltón, óvón börtönébe zárva az ajtó apró részét, melyet bőröm fedett.
Lehunytam pilláimat egyetlen gyors, őrjítő másodpercre csupán, mely úgy szállt tova, mintha évezredek súlya ólomként nyomta volna össze. Hazudtam! Becsaptam önmagam! Nem voltam kész arra, amire aztán az ösztöneim, az ajtó előttem és a kopogásra lendülő kezem késztetett. De tudtam, hogy nem futamodhatok meg, ezért is röppent ujjam az ajtógombra elfordítva azt, és mielőtt beengedtek volna, beléptem olyan csendben, mintha a holtak néma serege kísért volna utolsó utamra, s belépve magam mögött a holt testek seregét kint hagyva ajkaimra egy csendes, nyugodt, érdeklődő mosoly ült ki.
- Elnézést, hogy megzavarom.. Signor anélkül, hogy tudná ki vagyok és egyeztettünk volna időpontot - néztem egyenesen a férfi szemeibe, bármit is csinált közben. Nem tudott megbotránkoztatni. Sok mindent láttam már és sok mindent éltem át. - Szánna rám pár percet? Ígérem, nem fogja megbánni, uram! - fejeztem be elhalkulva, lesütött pillantással szemrevételezve a fehér bőrfűzőt magamon, valamint a fekete szűk farmert, amiben tökéletesen látszott, milyen alakkal bírtam.

Olvadó lángcsóvák, porba hulló gyermeksereg, segítségért kiáltó haldokló, s az ölni vágyó gyilkosok eszméje foglalta le minden gondolatom, s a fejemben olyan őrült vágyak kergetőztek, mely vérért, fájdalomért, emésztő hovatartozásért kiáltott. Mindeközben tudtam, hogy csak egymagam lehetek. Egymagam halhatok, s soha sem létezhetek. Az élet tünékeny foszlottsággal tűnt el szemeim előtt fátyolos mámorban, s én hagytam. Hagytam, hogy csak létezzek. Abban a pillanatban. Ott, Vincent előtt.
Mégsem éreztem magam teljesen kiábrándultnak, mint a hídon korábban. Már nem számított az, hogy eldobjam az életem. Közel sem éreztem olyan kergető, éltető vesztét a halál fekete ólomsúlyának, mint ahogy hetekkel ezelőtt. Tudtam, hogy lépnem kell, s a döntés maga volt rémisztő. A változás maga volt, ami újra és újra próbált lerántani a mélybe, de most ez egyszer nem hagytam. Lebegni akartam, csobogó vészben elveszni, s hányattatott sorsban osztozni valaki mellett, aki a biztonságot is adhatná nekem.
Tekintetem csak akkor rebbent fel a férfire, amikor beszélni kezdett, hagyva, hogy a tekintélye átcsorogjon az elmémbe, s lopva bár, de a pillantásom végigfutott alakján, noha a lélektükrei sötét kútjában akartam megfulladni, legalább egy időre, nem megszakítva a hallottakat. Sosem szerettem, ha a szavaim árjába valaki belecsepegteti önnön méregfogait, így hagytam, hogy mindent elmondhasson, mindent felmérjen, s szembesüljön azzal az újdonsággal, amivel szolgálhattam.
Egyetlen szó nélkül, magabiztos, bár alázattal teli léptekkel sétáltam az asztal ajtó felőli oldalához, leülve a fotelben a lábaimat keresztezve, karjaimat a fotel karfáján nyugtatva. Óvatos pillantást vetettem még utoljára az iroda berendezésére, már ami előttem rejlett, hogy a szemeim ismételten Vincent arcát figyelhessem meg csak egyetlen másodperc töredékéig.
- Isabella Nadia Rossi a nevem - sosem tudtam úgy bemutatkozni, hogy az olasz vér ne tört volna felszínre, amit nem bántam. Büszke voltam arra, aki voltam félig-meddig biztosan. - Szolgálni pedig én szeretnék - engedtem magamnak meg egy évődő, alig mosolyt, de mielőtt még egy újabb kérdés hangzott volna el, pillanatnyi szünet után folytattam is a beszédet:
- Kevés futtató van, akinek engedném, hogy felettem rendelkezzen. Bármiben. A korábbival gondok voltak, és annak a kapcsolatnak már nincs jövője. Egymagam viszont kevés vagyok ahhoz, hogy megmaradhassak az, aki vagyok - vallottam őszintén, mindenféle kertelés nélkül. S mindketten tudtuk valószínűleg, hogy az önmagukat futtató lányok kevésbé voltak sikeresek, mint azok, akik mögött állt egy olyan masszív segítség, aki szinte mindig rendelkezésre állt, ha gond volt. Noha nem éreztem úgy, hogy az előző féreg bármiben is megállta volna a helyét, az új reményében nem voltam hajlandó letenni a változásról.
- Szeretnék Önhöz tartozni, Signor. Ha megfelelek Önnek - az elején még sikerült a férfi arcát néznem, de az utolsó szavaim elsüppedtek abban a bizonytalan reményben, amely arra késztetett, hogy ismételten lesüssem pilláimat. Akartam Őt! De fogalmam sem volt, hogy ténylegesen milyen ember, a hallott pletykáknak pedig nem adtam meg magam. Semmiképp sem. Tudni akartam, hogy mi rejlik benne, s azt is, hogy mire vagyok képes mellette.