Nem tudom mi ez a zaj. Nem tudom hány óra van. Azt sem tudom, hogy sötét van vagy világos. Lusta vagyok kinyitni a szemem. Csak heverek az ágyamon, ami nem éppen kényelmes és csak némi jóindulattal nevezhető annak, amilyen funkciót betölt. Mégis, nekem most ez az egyik legkényelmesebb hely, az ágyam a turnébuszban. Végülis pár hónapra ez az otthonunk. Mégsem ugyanaz, bassza meg. Most is itt mászkál valaki, amikor én rohadtul aludni akarok. Egyet tudok csak. Egészen biztosan nem Whip tört rám, mert akkor arról már tudnék. Kicsit sem finoman szokta a tudomásomra adni, hogy itt van és foglalkozzak vele. Ez valaki más, ez viszont felbasz. Nem lehet megérteni, hogy aludni akarok? Nem láthat mást, csak a szétszaggatott farmerba és hasonló állapotban levő pólóba bújtatott testem, amint félig kilóg a takaró alól. Mozdulatlan vagyok, akár azt is hihetné, hogy a testem merevsége arra utal, nincs is bennem élet. De van... még. A fejem az ágy szélén, egy mozdulat elég lenne ahhoz, hogy lelógjon, de nem fog... mert nem fogom megerőltetni magam egyetlen mozdulatért sem. Ezért főleg nem. A tegnap este... hát ezt nem kellett volna. A show még megvan, minden úgy ment, ahogy szokott. A zenénkre tomboló tömeg, Whip hangja, a gitárom... a kis műsor, amivel feldobjuk az amúgy is kemény buli hangulatát és amitől mi is kemények leszünk, annyira, hogy az első utunk nem a többiekhez vezet egy közös piára, nem is a zuhany alá, hanem bármelyik félreeső helyre, ahol elmerülhetünk egymásban. Egyszer? Dehogy... És most fáj mindenem. Azt, hogyan kerültem az ágyamba, már nem tudnám megmondani. Ahogy azt sem, hogy egyedül vagy vele... de abból ítélve, hogy a takaró nem ér hozzá meztelen testemhez, tehát van rajtam ruha, csakis egyedül juthattam el idáig... Whip nem tűri a felesleges cuccokat rajtam. Lassan megnyalom a számat. Kiszáradt és egyszerűen... elkap a hányinger. A torkomból feltörő íz arra késztet, hogy számolgatni kezdjem, mennyit is ittam tegnap, de jelenleg úgy érzem, képtelen vagyok addig elszámolni. Hát igen, a bulik... Ez ilyen. Ez a mi életünk. Halk nyögést hallatok és erőt veszek magamon, kicsit beljebb csúszok az ágyon, az kéne még, hogy le is essek. Így sem tudom, hogy fogom összekapni magam az esti fellépésre. Ami mikor is lesz? Jah még mindig nem voltam hajlandó kinyitni a szemem... de majd most. Az egyiket nyitom csak ki, lassan, félve az égető napsütéstől... de a félelmem alaptalan, ugyanis valaki eltakarja előlem a busz ablakán beáramló napfényt. Ezt az alakot pedig jól ismerem. Végigfuttatom rajta a pillantásom, egészen a jellegzetes mosolyáig. Whip. A buli most kezdődik. Vagy inkább véget sem ért.