- A jóbüdöskurvaéltbe! – az ecset hangosan csattan a falon, vörösre festve a mocskos szürke falat pettyekben, ahogy a festékként használt vér szétfröccsen a becsapódástól. Dühös vagyok, kibaszottul dühös. Fújtatok néhányat és előveszek egy szál cigit. Zsebemből kihalászom az öngyújtót és a nikotinszál végéhez emelem, majd egy kattintással láng jelenik meg a kis szerkezet tetején. Meggyújtom a cigim, ami már a számból lóg ki, vörösen izzik fel a vége. Mélyen nyelem be a füstöt, kitölti az egész kicseszett tüdőmet. Mogorva képpel meredek a képre, amire Sarah képét mázoltam fel. Minden egyes kibaszott évben megfestem a ribancot. Minden évben emlékeztetem magam a múltra. Muszáj.

1990.

Nincs igaza Kylenak. Sarah nem olyan. Tudom, hogy nem. Ő különleges. Szép és okos és szórakoztató és nem zavarja, hogy olyan vagyok, amilyen. Magamba forduló, csendes és, hogy nincsenek szüleim. Vagyis vannak, de örökbe fogadtak. Egészen addig voltam érdekes gyerek nekik, amíg az öcsém meg nem született. Vagyis nem az igazi öcsém, hanem az örökbefogadóim igazi gyereke. Én nem vagyok igazi gyerek, sosem voltam az.
A nő, aki világra hozott, az anyám kivérzett és meghalt. Apám volt a gyilkosa. Leszúrta. Láttam meghalni. Azt akarta, hogy segítsek neki, hogy segítsünk neki a testvéremmel, de féltünk. Mindketten nagyon féltünk.
Örökbe fogadtak. Nem tudom mi lett a fivéremmel. Az igazival. Az életem nem volt könnyű az új családomban, miután megszületett az „öcsém”. Még alig látszottam ki abból a tetves földből, amikor már nem egyszer kaptam a pofámra, mert nem hagytam Kylenak, hogy a játékaimmal szarakodjon. Gyakran órákon át visítottam vékonyka kisfiú hangomon, szemeim bedagadtak a bőgéstől, de őket csak az igazi fiuk érdekelte. Én nem.
Kamaszkoromra dühös voltam és agresszív, nekirontottam bárkinek, akinek nem tetszett a pofája. Szándékosan kerestem a bajt, nem egyszer vertem egyik másik ficsúr képét laposra. Van némi bűnlajstromom is, amire nagy ívben szarok.
Sarah tudja ezt. És nem gyűlöl érte, nem fél tőlem. Megért engem. Szeret engem. Most pedig Kyle azt állítja, hogy egy utolsó ringyó, akit ő maga hág meg minden éjjel és Ő úgy nyög alatta, akár egy tehén. Nem hiszek Kylenak. Nem hiszek neki.

Lecsavarom a gines üveg tetejét és alaposan meghúzom az üveget. Mit számít, hogy mennyit vedelek? Kurvára tök mindegy nem?!
A hátam mögött még nyöszörög a ribanc. Tényleg az. Vörös haja van, a bőre fehér ott, ahol még nem festette meg a saját rászáradt vére. Hasonlít Rá, mind hasonlítottak rá egy kicsit. Pedig, amikor kurvázni megyek, szándékosan kerülöm a vöröseket. Túl ingerlőek. Most azonban nem tudtam ellenállni. Mindig van egy, aki engem akar. Érzem. Szinte hallom, ahogy hang nélkül hív magához, velem akar lenni, azt akarja, hogy megtegyem. Hogy kivéreztessem. Az alkotásom része akar lenni. Egybeolvadni a művészetemmel és velem. Igen.
Minden egyes alkalommal újraélem, amit akkor tettem. Atyám, de kibaszottul jó érzés, amikor sikolyuk betölti a helyiséget, a fülembe mászik negédes dallamként. Orromban pedig ott van félelmük és rettegésük vonzó bűze.
- Mit gondolsz, hogy néz ki, hm? – a festmény felé bökök a fejemmel, ahogy rettegéstől kitágult pupilláiba meredek. Úgy szíjaztam ki, hogy lássa a vásznat, amin dolgozom.
- Csinos egy ribanc, igaz-e?! Pont olyan csinos, mint te. Örülsz, hogy egy tökéletes alkotásban vehetsz részt? Tudom, hogy örülsz. Ne is tagadd, hogy te kérted ezt! Mind ezt kéritek! – számhoz emelem a cigimet és megint beleszívok. A szál ismét vörösen izzik fel. Kiveszem a számból a szálat és a mellbimbóján nyomom el a csikket. Visít a fájdalomtól. Ó, milyen édes is a hangja!
- Itt az ideje, hogy folytassuk, nem gondolod? – bal kezembe veszem a késem. Végigsimítok a hideg pengével az arcán, le a mellkasán keblei között, egészen a hasáig, aztán mélyen nyomom azt belé, de lassan. Kiélvezem a pillanatot és fájdalmat, amit átél. Reszelő-fűrészelő mozdulattal haladok lejjebb, roncsolom, szaggatom a húsát, bőrét, forró, rubinvörös vér buggyan ki belőle, folyik a kezemre és csöppen el a padlón.
Visszamegyek az ecsetért és belenyomom a sebbe a végét.

1990.

Most is hallom Kyle hangját, mikor megmutatta a házi szexvideóját, amiben a főszerepet ő és a barátnőm játszották. „Minden éjjel megkefélem, a kurva meg még élvezi is. Csak azért mondom el neked, bátyám, hogy tudd, miféle nőről álmodozol.” A többire már nem is emlékszem, mert nekiestem Kylenak. Betörtem a képét és mellé még a kulcscsontját is eltörtem. És a karját is. Visított.
Sarahról pedig azt hittem, hogy más. Más, mint akit valaha is ismertem és erre kiderül, hogy pontosan olyan, mint az összes rohadt ribanc a földtekén.
Hajnal van, mire hazaér a kórházból, ahol az „öcsém” fekszik, egyelőre eszméletlenül. Nála volt, persze, hogy nála volt, hol máshol lett volna az én barátnőm?! Itt ülök Sarah házában a kanapéján. Itt várom. Mikor megérkezik, meglepődik. Nem érti miért vagyok itt? Dühös Kyle miatt.
Magam sem tudom miért is jöttem ide pontosan, de a következő pillanatban megragadom és az asztalra vágom. Combjait erővel feszítem szét, háttal van nekem. A seggébe marok és olyan erővel vágom belé magam, hogy torkaszakadtából üvölt fel. A torkára fogok rá és fojtogatni kezdem. Hallom, ahogy fulladozik és ez csak még jobban felingerel. Szemei kiguvadnak és habár nem látom őket, azért el tudom képzelni. Az én pupilláim kitágulnak, fújtatni kezdek. Élvezem. Még mindig hörög, alig kap levegőt és bőg is. Ujjai az enyémekre szorulnak, próbálja lefeszíteni őket, de nem megy neki. Erősebben marok a torkára és hamarosan egyre kisebb erőfeszítéssel áll ellen. Mielőtt elélveznék, érzem, hogy a teste elernyed és feladja a harcot.

- Na milyen? Hogy tetszik? Idén úgy festettem meg, ahogy ott hagytam őt. A zuhanyfüggöny műanyagába burkolva. Utána persze megszabadultam a testtől… – nem érkezik válasz mögülem. Ilyen gyorsan beadta volna a kulcsot? Megfordulok és odamegyek hozzá. Lekeverek neki egyet, hogy magához térjen, de továbbra is kókadtan lóg a feje, alatta terjedelmes vértócsa. Megforgatom a szemeimet és előveszek még egy szál cigarettát. Rágyújtok. Vörösen izzik fel ismét a nikotinszál vége, ahogy mélyen leszívom a füstöt. Belemarok a hajába és felemelem élettelenül lógó fejét és a festmény felé fordítom az arcát.
- Azért kár, hogy nem láttad a végeredményt. Büszke lehetnél arra, hogy a részese lehettél. – elengedem a haját. Lebukik a feje, már csak a szíjak tartják a testét. Kioldom azokat és rongybabaként zuhan a földre. Elszívom a cigarettám és eldobom a csikket. Az arcára esik. Eltaposom, nehogy felgyújtsam még a végén ezt a redvás kócerájt.