- Kicsim gyere, indulunk. - a szobám ajtajában ácsorgok és próbálom a helyiség minden egyes négyzetcentiméterét beszívni. Meg úgy az itteni illatokat, az élet illatát. Anya szólongat lentről a földszintről, ahol már számos bőrönd ránk vár, mi pedig a taxira vártunk egészen eddig, amíg a taxi megérkezik. Úgy fest befutott. Anya azt mondta, el kell költöznünk, és ahova megyünk, ott senki nem fog bántani. Azt mondta, örökre elintézte, hogy az általa emlegetett bunkó pöcsfej még csak hozzám se érjen. Ha a suliban kérdezték tőlem, mi történt, mindig csak azt mondtam, elestem, vagy megkarmolt a macskánk. Igazából sosem értettem, apukám engem miért bánt. Aztán az egyik tanárom behívta anyát beszélgetni, miután egy monoklival a szemem alatt mentem iskolába. Csupán pár hét telt el, azóta számos idegen járt nálunk, akik olyan kellemetlen kérdésekkel faggattak engem, amire nem szerettem válaszolni. De hallgattam anyára, azt mondta, hogy csak jót akarnak és meséljem el mi történt velem. Anya azt mondta, elintézte, hogy csak mi ketten maradjunk. Csak mi ketten és senki más, sem az apukám, sem más. Még a nagyiék sem? Visszhangzik a kérdés a fejemben. Anyukám csak megrázta a fejét és azt mondta, még ők sem. Hiányozni fogok nekik, és az egész családnak, de így lesz jó. Boldog voltam a tudattól, hogy anyukámmal lehetek és senki sem fog soha többé bántani. Anya azt mondta, megyünk Amerikába. Amerika? Az hol van? Anya csak úgy válaszolt, túl az óceánon, egy teljesen másik kontinensen. Messze, nagyon messze innét...


Hatodikos voltam, amikor mindent összecsomagoltunk, eladtuk a házunkat és a gyermekvédelmi szervezeteknek köszönhetően teljesen új életet kezdtünk az Egyesült Államokban. Nagy szó, kölyökként csak álmodoztam arról, hogy majd én is nagy focista leszek és majd kijutok bármelyik országba a válogatottal. A velem egykorú kölykök mind erről álmodoztak, a foci akkoriban kezdte igazán fénykorát élni. Manapság már az olasz foci csak döcög, de szívvel-lélekkel szurkolok továbbra is, a kanapémról, vagy épp a lelátókról, ha elmegyek egy meccsre. Itt nem igazán van hagyománya ennek és kicsit ki is tűnök a tömegből a rajongásom tárgyával. Sokszor belegondolok abba, ha akkor a tanárom nem erősködik, hogy panaszt kellene tenni és apámat feljelenteni, akkor hol lennék. Valószínűleg csak egy lelkileg sérült sikertelen felnőtt lennék és züllenék valamelyik kocsmában Olaszországban, bámulva az ottani kis koszos tévét és mindenféle verekedésekbe bonyolódnék. A múltat a hátam mögött hagytam. Csonka családom van, de büszke vagyok rá. Noha lassan saját családon kellene gondolkodnom, de jól érzem magam a bőrömben. Sikeresen lediplomáztam, de további fokozatokat kezdtem el megszerezni. Olyannyira, hogy egy éve még csak tanársegéd voltam, talán idéntől hivatalos óraadó is lehetek. Sőt... szemináriumot már kaptam is. Nem sok, de élvezem, amit teszek. Másból sem áll az életem, mint tiszteletben tartani a vasárnapok többségét és meglátogatni az anyukámat, inni, szórakozni, táncolni, focizni és csajozni. Egyszerű a recept. Talán picit túlságosan eleresztem a gyeplőt. De nem érzem még másokra készen magam. Csak a hivatásomnak élek, hogy a tudást és az életérzést szívből oktathassam. Vannak fontos momentumaim. Fél Olaszország bennem él tovább. A szokások, a hagyományok, az életérzés, az ételek, minden bennem van, mélyen megőriztem. Alkalomadtán haza is látogatok a teljes rokonsághoz. Az apámmal viszont nem tartom a kapcsolatot. De nem is érdekel, a téma iránt közömbösen érzek. És különben is, mindenkinek vannak defektjei, az enyém ez. Akkor meg minek hánytorgassam fel, vagy sajnáltassam magam? Kiállnék a világ elé és azt kiabálnám csak, hogy cseppet sem bánok semmit a múltamból. Ha megvertek, hát ez kellett ahhoz, hogy ide eljussak, kitörjek valahonnét és vigyem valamire. Az élet sosem könnyű, sokszor én magam építem fel az akadályaimat. De unalmas lenne, ha ez nem így lenne.  Köszönöm jól van a szociális életem is. Míg magamnál vagyok, pörgök. Mindenbe belefogok, zenélek, énekelek, rendezvényeket rittyentek össze, vagy csak adok ötleteket. Multifunkcionálisnak érzem magam, aki mindenbe belekóstol egy picikét. Talán érződik, hogy nem véletlenül lettem művészettörténész. Majd végül tanár. Vonz a társaság, az emberek, legyen az bármilyen közeg. Ezért szerettem volna végül oktatni, ha már ezen a pályán az elhelyezkedés nem megy gond nélkül. Viharba a kiöregedési utánpótlásokkal.