”MIVEL NŐ VAGYOK, ÁTLAGON FELÜLI TELJESÍTMÉNYT KELL NYÚJTANOM AHHOZ, HOGY ÉRVÉNYESÜLJEK. HA NEM JÁROK SIKERREL, NEM AZT FOGJÁK MONDANI, HOGY ÉN NEM VAGYOK KÉPES ERRE, HANEM AZT, HOGY A NŐK NEM KÉPESEK ERRE.”

Csak állok a zuhanyrózsa alatt, s hagyom, hogy a zubogó víz körbeöleljen. Ez sem segít, pedig általában meg szokott nyugtatni… Azért itt maradok, hiszen mi mást tehetnék?
Vannak ilyen napok… Mikor gyakrabban, máskor ritkábban. Olyan napok ezek, amikor reggel arra ébredek, hogy túl üres és hideg az ágyam, a paplanom szúrós, a párnám lapos, az arcom könnyes. Ilyenkor a kávé langyos és rossz ízű, a baguette sós, a bőröm száraz, a samponom büdös, a szempillám nehéz, az újság unalmas, a munka terhes, az ébrenlét fárasztó, semmi, semmi sem jó. Ezeken a napokon nem is kell, hogy emlékezzek arra, mit álmodtam az éjjel, pontosan tudom mi hagy nyomot a hangulatomon. Az ami… aki nyomott hagyott az egész életemen, a szívemen. Ezeket a nyomokat a bőrömön is viselem, hogy soha ne felejtsek el semmit.


Az első tetoválásom a bal karomra került, a könyökhajlatom alá. Húsz éves voltam, s egyszerűen úgy éreztem, hogy meg kell örökítenem azt az érzést, ami bennem tombolt. Hosszú fogságból szabadult madárnak éreztem magam, akinek bár soha nem volt zárva kalitkájának ajtaja, de képtelen volt szárnya kelni, nem tudta hogyan használni szárnyait. Én megtanultam repülni szabadon és végtelenül. Tennessee Williams idézetet választottam, valahogy egyértelmű volt számomra, nem is kellett volna más.


”A prayer for the wild at heart kept in cages”

Csak elmosolyodva nézek a képre, s bár nem terveztem, hogy meg fogunk jelenni az újságokban, de ha már megtörtént, akkor nem mindegy? A cikkben azt boncolgatták, hogy vajon rám talált e a szerelem, s találgattak, hogy mennyire lehet komoly a kapcsolatunk az ifjú régésszel. Már a cím is ütősre sikeredett: „Amikor a hivatás egybevág a szenvedéllyel. Szerencse, vagy baklövés?” Persze olvasás közben éreztem a burkoltan hideget és meleget is, de hát ilyen ez a celeb világ, még akkor is, ha én csak apám cégének és vagyonának az örököse vagyok. Azért csak-csak feltűnünk mi is párszor a köztudatban. Mint például most is. Anyám türelmetlen sóhajtására emelem csak fel a fejem, s nézek rá.
- Most mi a probléma? Szerintem remekül sikerült ez a kép! – mondom neki, miközben ismét végignézek magunkon. Vicceset mondott éppen az „ifjú régész”, aki minden bizonnyal ma reggel kikerekedett szemekkel olvasta az újságot, amikor rádöbbent, hogy saját magát láthatja, amint éppen engem fűzöget igazán profi módon. No meg az is feltűnhetett neki, hogy egy egyszerű gyakornok – akinek mondtam magam, hogy elkerüljem a nyilvánosságot – minden bizonnyal nem kerül bele az újságba némi flörtölgetés miatt, ráadásul a vezetéknevem sem éppen az, amit neki említettem. Az ember azt hihetné, hogy ekkora kamu után az ember lánya – pláne ha burokban nevelkedett leányzóról van szó – nem számítana arra, hogy a lovagja újra meg fog jelenni, azonban, ha csak nem néztem félre a mi esetünket, akkor bizony hívni fog, legnagyobb örömömre. Rajtam a sor, hogy sóhajtsak, mikor anyám szólásra nyitja a száját, s megszakítás nélkül kezd el belőle kiáradni a felháborodása, miszerint hogy hozhattam olyan szégyenbe a családot, hogy liba módjára kacarászva és valami ismeretlennel flörtölgetve jelenek meg az újságban. Mindezt (alig) hallgatva nyúlok egy friss baguettért, s megkenem némi eperdzsemmel, s nekiállok reggelizni.
- Ki ez a fiú? Honnan származik? Ismerem a szüleit? Igaz, hogy egész idő alatt vele voltál és együtt is távoztatok? Honnan ismered? – hallom végül meg a kérdésáradatot, de hallom, hogy anyám hangja már mást, kezdi megütni a hisztérikus szintet, hiszen rosszat sejt.
- Jeffrey a neve, Bostoni, de hogy itt is született e, azt nem tudom. Családfát nem kértem tőle, sajnálom, hiba volt… Neki köszönhetem, hogy nem untam halálra magam, ha ez számít.  Nem teljesen egész idő alatt, voltam kint mosdóban is, oda nem jött velem és én hamarabb léptem ki az ajtón, mint ő, szóval technikailag nem együtt távoztunk… Mit is kérdeztél még? Jah igen, a múltkori rendezvényen találkoztunk, ahova apa helyett mentem, a kutatócsoport egyik tagja. Hmm… Kielégítő volt a válaszom? – kérdezek végül vissza, de látva felháborodott arcát, nem lesz ennyi elég neki. Mondjuk már megszoktam. Anyám, a maga felsőbbrendű asszony stílusával teljesen más világban él, mint a normális emberek. Engem valahogy sosem tudott a saját szemléletére nevelni, szerencsére. Csak folytatva a reggelimet, beízesítem a kávémat, s úgy hallgatom a denevérfrekvencián előadott nagymonológot. Én nem tudom hogy csinálja, de van egy olyan hangja, ami egyszerűen olyan idegesítő, hogy az ember nem tudja figyelmen kívül hagyni. Akárhogy próbálok nem figyelni oda, máson gondolkodni, mindig visszaférkőzik a tudatomba, így végül feladom az erőlködést, s megpróbálok minél hamarabb túlesni rajta. Mindig is ez volt, már megszoktam. A lényeget felfogtam, csak nem érdekelt. Szerinte Jeff nem való hozzám, mert alávaló a neve, biztosan csak rám erőltette magát és egyértelműen csak meg akar magának szerezni, hogy ezzel szert tegyen a pénzemre. Ezek után jött az a rész, hogy inkább olyan úriemberekkel kellene társalognom, mint a barátnői fiai, akik között van pár igazi főnyeremény, s nem kellene még kaland szintjén sem pazarolnom az időm ilyen szélhámos kinézetű ficsúrokra.

- Többet nem találkozol vele! Ma amúgy is apád egyik üzlettársa és a családja jönnek hozzánk vacsorára. Legyél nagyon csinos! Ha megismerkedsz Michaellel nem is akarsz majd többé olyan butaságokkal foglalkozni, mint egy földtúró unalmas és jelentéktelen fecsegése… - amolyan „Ugye milyen badarság volt? Naiv kislány, mire mennél nélkülem…” hangzású nevetéssel simítja a fülem mögé a hajam, majd elvonul, hogy kiosszon pár utasítást a chef-nek. Ülök, s mosolyogva nézek ismét a képre. Egyetlen oka van, hogy nem szálltam vitába anyámmal. Én tudom, hogy nem leszek itt az este, ugyanis Jeffel van találkozóm. Én ezzel tisztában vagyok, azonban számára csak este fog kiderülni. Annyira szép látvány lesz!


Egy hónapja ismertem Jeffet, amikor elmondtam neki, hogy tetoválást szeretnék. Neki addigra már volt, s nagyon megtetszett az ötlet nekem is. Elkísért, s ekkor került rám az idézet, jelképezve azt, hogy én már nem vergődöm csapdában. Kitörtem a fojtogató burokból, ami megpróbálta elnyomni az egyéniségem és mindent, amitől én, én voltam. Jeff szárnyakat adott nekem, s megmutatta az utat önmagam felé. „Én látlak, Liv! Te is látod önmagad?” – kérdezte tőlem. Megláttam önmagam, ezért került fel a másik karomra, az idézettel szimmetrikus helyre az „akaraterő” szó arabul, hogy soha ne veszíthessem el többé az utam. Ő volt az egyetlen, aki becézte a nevem, s én imádtam, ahogy kimondta, a jellegzetes hangján, amelyet millió közül is megismernék. Belé szerettem, pedig először csak vonzott az, hogy más volt, mint azok, akikkel addig találkoztam. Szerettem, s nem akartam többé azok nélkül élni, amit mellette tapasztaltam. A tiszta boldogság és szeretet nélkül…
Úgy fél éve ismerhettem Jeffet, amikor ténylegesen beismertem magamnak, hogy szerelmes vagyok belé. Egy részeg srác ki akart kezdeni velem, s mikor Jeff elküldte, akkor erőszakoskodni kezdett. Verekedés lett belőle, amibe a haverjai is beszálltak, s mivel nem engedhettem, hogy egyedül harcoljon ellenük, megakadályoztam, hogy maga mögé tolva takarjon, én is a védelmünkre keltem. A középiskolában tanultam önvédelmet, illetve keleti harcművészetet, így az első rúgásom az egyik srác orrába talált, be is tört neki, azonban ezzel sikerült felbőszítenem a barátait. A rendőrök mentettek ki bennünket, engem hazavittek, de Jeff éjszakára a kapitányságra került. Anyám el akart tiltani tőle, nem hitt nekem, azt állította Jeff bántott engem. Apróbb sérüléseim mellett a bal csuklóm megrepedt, de én sokkal jobban izgultam Jeffért. Apa kiállt mellettünk, így anyának már szava sem lehetett. Akkor jöttem rá, hogy szeretem, s tudtam, ő is viszont szeret. Ez – illetve anyám nagyon heves tiltakozás – vitt rá arra, hogy újra tetoválást készíttessek, de most egy sokkal nagyobbat. A csípőmtől egészen a hátam közepéig tartó tigrist választottam, igencsak szimbolikus jelentéssel.


„Know your rights”

Mindenki ismeri a jogait? A tarkóm alá került ez a felirat, nem sokkal azután, hogy bejelentettem otthon, hogy Jeffhez költözöm. Egyszerűen annyira kézenfekvő volt. Először csak pár napot, majd már heteket töltöttem nála. Egyértelmű volt, hogy ez a jó döntés. Emlékszem rá, hogy anyám annyira kiakadt rajta, hogy életében nem túl sokadjára teljesen kikelt önmagából, kiabált, csapkodott, összetört egy vázát és le kellett végül nyugtatózni, hogy ne kapjon szívinfarktust. Ez egy kicsit elbizonytalanított, nem akartam rosszat anyámnak, de végül apa azt mondta, hogy ez az én életem, tegyem azt, ami nekem a legjobb. Szóval elköltöztem. Először azt akartam magamra tetováltatni, hogy „it’s MY life”, azonban jobbat találtam ki. A felirat azért került a hátamra, hogy ahányszor elvonulok, anyám mindig szembesülhessen vele, hogy a saját életem kovácsa vagyok, s nem irányíthatja az életemet. Többé már nem.
"Olivie West” Alig huszonkét évesen lettem a felesége, s imádtam ízlelgetni az új nevem. Az, hogy anyám idegösszeroppanást kapott az eljegyzés hallatán, már nem is volt meglepő, azonban az esküvőn valamiért kifejezetten… nah jó, nem mondom, hogy kedves volt, de kerülte a balhét, pedig előtte volt pár olyan húzása, ami miatt többször el is tiltottam az esküvőmtől. Végül minden úgy volt tökéletes, ahogy volt. Pár hónapja voltunk házasok, amikor Jeffet a munkája Bangkokba szólította. Addigra már szokássá vált, hogy amikor csak tudtam, vele tartottam, főleg, ha hosszabb időre kellett elmennie. Nem bírtam volna ki heteket nélküle. Itt találkoztam egy tradicionális módszerekkel tetováló művésszel, s nem tudtam ellenállni egy újabb tetoválásnak. Végül öt ősi vonal került a bal lapockámra. A szimbólum szanszkrit nyelven íródott, s elűzte a gonosz szellemeket. Sokat viccelődtem Jeffel, hogy anyámnak is kellene ilyen, hátha akkor kiköltözne belőle a sárkány és kiderülne, hogy egy kezes bárány. Persze ez csak vicc volt, de hittem benne, hogy ez meg fog védeni minket, hogy örökké együtt maradhassunk. Rá kellett jönnöm, hogy ha a szándék nincsen meg, akkor hiába óvnak minket szimbólumok…


Mikor megtudtam, hogy anya leszek, olyan öröm kerített hatalmába, amit egyszerűen képtelen lettem volna szavakkal leírni. Megbeszéltük, hogy kisbabát szeretnénk, próbálkoztunk is, de sokáig nem jött össze, azonban amikor már biztos voltam benne, hogy késik a havim, elvégeztem egy tesztet és pozitív lett. Nem akartam még addig elmondani Jeffnek, ameddig nem voltam benne teljesen biztos, de rengeteg ötletem volt, hogyan mondjam el neki. Valahogy különleges pillanatot akartam varázsolni. Hát… túl jól sikerült.
Nagyon rosszul voltam aznap, hányingerem volt, feszültnek éreztem magam, fájt a fejem, képtelen voltam enni és Jeff késett, pedig nagyon sokat szöszöltem a vacsorával, annak ellenére, hogy egy-egy illat nagyon rosszul esett, pedig máskor imádtam volna. Jeff kedvencét készítettem, viszont enni egyikünk sem evett belőle. Mire megérkezett, már minden kihűlt, s bár egyből elnézést kért és próbálta megmagyarázni, hogy miért nem jött, de én a torkának ugrottam, s azonnal veszekedni kezdtem vele, ami végül hatalmassá nőtte ki magát, kiabáltunk egymással, majd ő elrohant. Akkor még nem gyanakodtam, hiszen ha nagyon felhúzta magát, gyakran elvonult kicsit sétálni, hogy lecsillapodjon és ne rajtam vezesse le a feszültségét. Azonban ez más volt. Akkor nem jött vissza, egyáltalán nem jött többet. Egyedül maradtam, a közös gyermekünket várva.
Két héttel később tetováltattam egy egyszerű „h” betűt a bal csuklómra, hiszen az ottani sérülésem volt mindennek a kezdete, s akartam, hogy valami tartsa még bennem a reményt (hope), hogy vissza fog jönni. Hittem benne, s elhatároztam, megbocsájtok neki, ha visszajön a baba születéséig. Nagyon hiányzott. Életemben összesen sem sírtam annyit, mint abban az időben. Nem tudtam aludni, ha meg mégis elkapott a fáradtság, Jeffet kutattam álmomban. Megszületett a kisfiam, Damien, de Jeff nem jött vissza. Beadtam a válópert, s úgy döntöttem, soha nem tudhatja meg, hogy van egy gyereke. Nem tudtam, hol lehet, nem is akartam már vele találkozni, így a hivatalos papírokat a szüleihez küldettem, de nem jött válasz. Nem értettem, ha nem kellek neki, miért nem írja alá a papírokat, de pereskedni egyáltalán nem akartam. Minden cuccát visszaküldettem a szüleihez, nem kértem tőle semmit, csak a szabadságom, de nem adta meg. A nevem végül visszaírattam DeLangera, s természetesen a kisfiam is ezt a vezetéknevet kapta és akkor csináltattam meg az utolsó tetoválásom, az alhasamra került egy nagy, fekete kereszt, ami a szerelem halálát szimbolizálta. Túl nagy lángon égtem, s kihunytam. Tudtam, hogy párom még lehet, talán egyszer férjem is – ha el tudok majd válni -, de ezt a szerelmet többé nem tudom odaadni senkinek. Képtelen voltam kitépni Jeffet a szívemből, így hagytam, hogy a gyötrődést felváltsa a kisfiam imádata, s mellette átvettem apám cégének az irányítását, s profi üzletasszony vált belőlem.


„Quod me Nutrit, me Destruit”

A latin mondás a kereszt mellé került, s talán ez jelentette számomra a  beletörődést és a továbblépést. „Ami táplál, az el is pusztít!” Ennél jobban semmi sem fejezhette ki, amit éreztem.


A fiam, bár külsőre inkább az én tulajdonságaimat örökölte, de így, közel öt éves korára már nagyon látványos volt az apja vére. A fintorai, az ízlése, a stílusa, kiköpött az apja. Allergiás a dióra és sajnos a pánikbetegségét is örökölte. Ezek azonban sose fájdalommal töltöttek el, mindig a közös életünk boldogsága jutott eszembe. Rajongásig imádom a fiam, érte vagyok az, aki, ő segített nekem talpra állni.
Sosem szerettem ki az apjából, de éreztem, képtelen lennék még egyszer bízni benne, ráadásul ő sem keresett. Egyszer sem. Arra sem méltatott, hogy egyetlen aláírással beleegyezzen a válásba. Gyűlölöm is, szeretem is, hiányzik, de látni sem akarom. Szeretném, hogy megismerje a fiát, de nem adok rá lehetőséget neki. Tudnom kell, miért ment el, pedig legszívesebben nem is gondolnék rá többet…


Mindez azonban nem fontos, mert fel kell kelni, meg kell inni a kávét, megenni a baugettet, elolvasni az újságot, munkába menni, élni a mindennapokat… A jelenben élni, még ha a múlt csábít is. Mert a jelenben anya vagyok, s a kisfiam az egyetlen fontos dolog az életemben…