Az alkotás…

A földön feküdt kiterülve, mint egy béka, mellkasa fel-alá járt, csapzott haja belegyűrődött a szája szegletébe. Nem volt rajta más, csak az alsóneműje és egy összefestett, gyűrött halványkék ing, amiben alkotni szokott. Pupillái kitágultak, légzése még mindig nem lassult le. Érezte, ahogy beszippantja az alkotás, egy egész külön univerzum, löki-forgatja ide-oda és megrágja. Szemei nem a mennyezetet látták, hanem csillagokat, ködöt, felvillanó, színes árnyakat, keringőző embereket, amorf motívumokat. És ahogy lehunyta pilláit, minden felerősödött, teste előrelendült, kezei önálló életre keltek, és az előtte felállított vászon elkezdett életre kelni….

A vászon előtt…

Szörnyen unalmas volna tényszerűen felsorolni, honnan jött és hová megy, főleg, hogy nem vagyok jós és nem tudom, merre igyekszik ez a lány. De néhány tény egészen biztos lábakon nyugszik. Például nincsen testvére, és az édesanyja egyedül nevelte. Kiskorától rajzol, mázol, tinédzserkorától fest és egy évébe került elsajátítani a festészet magasiskoláját. Minden máshoz nincs elég koncentrációja, így hülyének könyvelték el. Imádja a zenét, de fél óránál tovább képtelenség lekötni vele. Szeret olvasni, de általában egy könyv után már nem kezd másikba, hanem visszatér az ecsethez és a vászonhoz. Kivétel, ha művészeti ismereteit bővíti. Nem házias, iszonyatos rendetlenségben él nap mint nap, főzni nem tud, takarítónő jár hozzá hetente egyszer, péntek délelőtt, hogy kísérletet tegyen a káosz kibogozására. Ami lehetetlenség persze.
Az apját sosem próbálta keresni, az iskolában nem figyelt, bukdácsolt évről évre, noha az agya rendkívüli is lehetne… de sosem lesz az. Más világban, más univerzumban él, mint a többi ember- a saját fejében. Sokszor álmodozó képet vág, hihetetlen, különös dolgok érdeklik, és az életvitele maga is felér egy bomba robbanása után maradt zűrzavarral. Igazából gyerekként mindig is szeretett volna egy életnagyságú medvét, ezért mikor huszonegy éves lett, azaz minden országban felnőtt, vett magának egyet.
Nehéz kizökkenteni, de ha sikerül, és valaki bevonja az evilági eseményekbe, Marion visszafajul egy irányítható, bábszerű, gyenge akaratú lánnyá. Eszköz bárki kezében bármire. Szó szerint. Könnyű rászoktatni a rosszra, de ugyanúgy a jóra is. Ahh, sok össze-vissza tényt közöltem róla, ugye? Akkor rendszerezek kicsit.
Avignonban született egy középosztálybeli anyától. Sosem volt előtte férfimodell, így nincs ideálja sem, viszont gyerekes rajongást érez nem egy színész iránt, és folyamatosan szerelmes a szerelembe. Így kompenzálta félkész családi modelljét. Tizennégy éves korában elszakították az anyjától, aki alkohol- és drogproblémái miatt tovább képtelen volt nevelni a tinédzser lányát. Camille (Marion anyja) egy év múlva túladagolásban meghalt. Marion az elszakadást követő egy évben egyáltalán nem beszélt. Kommunikálni a rajzain keresztül kommunikált. Pszichoterápiára és gyerekeknek szóló pszichodráma foglalkozásra küldték- ennek köszönhető, hogy egy év múlva kilábalt addigi elzárkózásából. Anyja halálhírére fennállt a veszélye, hogy visszaesik, de az ecset és a festék illata segítettek neki a koncentrálásban; sikerült itt maradnia lélekben.
Mire betöltötte a tizennyolcat, már felfedezték, mint a huszonegyedik század új Dali-ját. Festészete hűen tükrözte a saját, belső világát, amit nagyon kevesen értettek csak meg. A legtöbben elvont ábrákat láttak csak, a műkedvelők és műértők viszont képesek voltak felfedezni benne a lány lelkének igazi mélységeit- de sajnos sosem volt akkora szerencséje, hogy a barátai műkedvelők legyenek, vagy a műkedvelők a barátai. Az értékesítő menedzserével pedig nem sokra megy mai napig, mert meglátása szerint azt csak a profit érdekli. Persze a menedzserének köszönhető, hogy fél évvel ez előtt át kellett költözzön Las Vegasba, hogy „több lehetősége legyen alkotni” (azaz több pénzt tejelhess nekem, aranytojást tojó tyúkocskám).

Orvosi lábjegyzetek:

Marion viseli a mániás depresszió jeleinek egész tárházát, és tizenhat éves kori öngyilkossági kísérlete óta hivatalosan is kezelik eme betegséggel, bár sokszor az agya önkényesen úgy dönt, nem kell emlékezzen erre a tényre és csak vitaminnak hiszi az orvosságát, amit naponta kell szedjen. És egyszer-egyszer szimplán nem veszi be: olyankor születnek az igazán mély festmények.