Apja javaslatára végre valahára arra az elhatározásra jutott, hogy ellátogasson egy orvoshoz, mert elméletben valami nincsen rendben a fejében. Igen, ezt valahogy ő is érezte, hisz tisztában volt vele, hogy az éjszaka folyamán a semmitől nem keletkezhetnek zúzódások a fején, de ő váltig állította, hogy biztos csak alva jár, és néha-néha megbotlik valamiben, beveri valahova a fejét, és mi egymás. De hiába tuszkolta ezzel az örege fejét, ő finom célzásokat tett rá, hogy nem teljesen normális. Persze, ezt azért szépen megfogalmazva, nem pedig így, kerek perec kimondva. Colin hajlott is rá, hogy elmenjen, aztán amikor fogta a kis cókmókját, hogy akkor ő most elindul, Dale megakadályozta. Igen, évekig ez volt, és sose jutott el, akármennyire is szerette volna. Ő mindig is sejtette, hogy nem teljesen százas, de a másik énje normálisnak vélte, hogy egyik pillanatban még úgy emlékszik, hogy a haverjaival van, aztán egy magas irodaházban találja magát a névre szóló irodájában. Ő teljes mértékben megbarátkozott volna ezzel a ténnyel, elvégre olyan egyszerű, mint egy krumpli. Jó, hát gyökérnek is mondható szegény, de ne ostorozzuk ennyire, hiszen benne is akad valamilyen érték, csak jól álcázza. Az viszont egyértelmű, hogy ezt nem az agyában fogjuk megtalálni, amin persze ketten osztoznak.
A kórház folyosóin a nagy sürgés-forgásban még így is hallatszódik a lakkcipő felismerhető kopogása. Egyik kezét lazán a zsebébe vágja, másikat maga mellett lóbálja, miközben egy szívdöglesztő mosoly nyúlik el az arcán. Ő minderről nem tudja, hogy milyen nagy hatással is van a fel-alá sétálgató asszisztensekre, akik félszegen mosolyognak rá, hajukat a fülük mögé tűrik, majd sugdolózva és viháncolva elhaladnak mellette. Dale ezt a helyzetet biztos kihasználta volna, elvégre a hölgyek külseje se kifogásolható, szóval akár többre is rögtön ráugrott volna, mint az oroszlán a zsákmányára. Colin viszont figyelmen kívül hagyja őket, elvégre nővérke nézésbe jött ide, hanem egy beszélgetésre egy orvossal. Azt viszont nem tudja, hogy merre is kéne mennie, csak úgy teng-leng a kórház épületében, és szinte várja, hogy a szájába repüljön a sült galamb. Akarom mondani, hogy a szeme elé kerüljön Dr. Wayne irodája.
- Elnézést, hölgyem! Meg tudná nekem mondani, hogy merre találom Dr. Wayne rendelőjét? Már itt kóválygok egy ideje, de még nem találtam meg –egy óvatos mosoly jelenik meg az arcán, amint látja, hogy a nővér majdhogynem összeesik a kék szemek láttán. Sose értette, hogy mit látnak benne a nők. Kiskorában mindig az volt, hogy „jaj, de édes!”, amikor meglátták a szőke fürtjeit, és a rikító kék, óriási szemét. Most meg majdhogynem a lába előtt hevernek, mondhatni kivétel nélkül.
- Öhm… hát, a harmadik emeleten keresse… -ennyit hagy el a szája, és máris, mintha mi se történt volna, tovább áll. Értetlenül tekint utána, míg nem egy vállrántással elintézi a történteket, és meg is rohamozza a liftet. Ácsingózik előtte vagy két percet, míg nem megérkezik a felvonó, megvárja, amíg kiözönlenek a népek, és egy magában száll be. A hármas gombot megnyomva nézi, ahogy bezáródik előtte az ajtó, majd idegesen dobolni kezd a lábával a padlón. Mélyeket szippant a fülledt, meleg levegőből, szemét becsukja, majd kinyitva azt a tükörbe mered. Az eddig aranyos, mosolygós énje a feledésbe merül, és a majdhogynem gyűlölet, és temérdeknyi ellenszenv lappang a tekintetében. A szürkés öltönyét kezdi birizgálni, és komolyan, esküdni merne rá, hogy eddig a fekete bőrdzsekije volt rajta, nem az a… szutyok. A sötétkék nyakkendő sincs az ínyére, ezért azt lazán lekapja magáról belegyűri a zsebébe, majd az ingjén két gombot szabadjára ereszt, ezzel, számára elviselhetőbb kinézetet varázsolva a testének. Amint kinyílik előtte az ajtó, szélsebesen távozik onnan, majd felvont szemöldökkel tekint körbe. Szépen kifejezve, elképzelése sincs arról, hogy hol is van. Azt gondolta, hogy annak a bizonyos épületnek az x-edik emeletére kóvályog fel, de halványlila fingja sincs róla, hogy most éppenséggel merre van. Ezt követően több orvos szalad el mellette, maguk előtt egy tolóágyat lökdösve, azon egy éppenséggel sokkos állapotban lévő beteggel. Dale mély levegőt véve hátrál a falhoz, szinte értetlenül mered utánuk. Aztán, hirtelen beötlik neki, hogy merre is van… a ruházatát rendbe rakja, a nyakkendőt ismét a nyakába teszi. Igen, kitalálhattuk, hogy immáron Colinnal van dolgunk. Hébe- hóba még mindig visszapillant a rohamosok után, míg végül elhatározza magát, hogy inkább az orra elé figyeljen, nehogy leborítson akármit is valamilyen polcról. Pénze van elég, hogy kifizesse az okozott károkat, csak ideje nincs rá, elvégre még ma valamikor a munkahelyére is oda kéne érnie. Az ajtókon lévő feliratokat nagy gonddal elolvassa, míg végül egy ismerős név kerül a szeme elé. Nagy büszkeségében, miszerint végre megtalálta az irodát, egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, majd bekopog. Megvárja a választ, majd a jelzés után benyit, és tekintetével az illetőt kezdi kutatni. A forgós székben, az asztal mögött megpillantja a számára már ismerős fazont, és megengedi magának, hogy egy mosollyal köszöntse a srácot, majd tesz felé pár lépést.
- Szia Jason. Hogy, s mint? –nyújtja a férfi felé a kezét, majd amint megtörtént a kézrázás, jobbját ismét a zsebébe temeti. Az asztal előtt lévő széken helyet foglal, a karfára csapja mindkét könyökét, és érdeklődőn néz az orvosra.
- Meg vagyok. És, te mi járatban vagy itt?
- Igazából, apám javaslatára… váltig állítja, hogy valami nincs rendben velem, de én igazából nem tudom, hogy mire céloz –zavartan nyúl a tarkójához, és halk röhögéssel dörzsöli meg azt. Régóta ismeri már Jason-t, de még egyszer se merült fel ez a téma. Úgy gondolta, hogyha az orvos nem veszi észre, hogy valami nem stimmel vele, akkor nyilván csak az apja téveszméje, és inkább őt kéne kivizsgálásra küldeni.
- És az apád mit is értett pontosan az alatt, hogy „nincs rendben veled valami”? –szemöldöke az egekbe szökik, és ahogy Colin, ő se érti a helyzetet.
- Hát ez az, hogy én se tudom… azt mondta, hogy többször, ok nélkül, máshogy reagálok a helyzetekre. Akár egy beszélgetés alatt többször is. De, ha eddig te se vetted észre, akkor nyilván nincs baj, ugye? –reménykedve vigyorog egyet, de meglepettségére a másik nem tesz így. Pedig, általában hasonlóan reagálnak a dolgokra, de ez most valahogy nem jött össze. Na, a végén mégis csak az apjának lesz igaza? A vigyor abban a pillanatban le is fagy az arcáról, és mondhatni, a kétségbeesés veszi át a helyét.
- Veled még nem történtek furcsa helyzetek, amik megegyeznek apád elmondásával? –az orvos összefűzve az ujjait támaszkodik rá az asztalra, tekintetét Colinéba vésve. Hát hogy ne történtek volna, de még csak véletlen se akar róla beszámolni, elvégre nem vetne rá túl jó fényt, ha kiderülne, valami elmebeteg, amiről igazából még ő se tudott. Lerombolná az eddig felállított hírnevét, és ha az apja nem, hát a munkatársai elintéznék, hogy két lábbal rúgják ki a cégtől.
- Nem… nem tudom, lehet –próbálta hárítani a kérdést, de a lelkiismerete mégis csak túl járt rajta, ezzel leleplezve saját magát. Csillagos ötöst érdemel a fiú!
- Mégpedig?
- Mondhatni, bizonyos törések vannak a napjaimban. Végzek egy bizonyos dolgot, aztán, mintha elájultam volna, kiesik egy pár óra, majd egy teljesen más helyen találok magamra. Egyik este lefekszek aludni, reggel egy monoklival a szemem alatt kelek fel, és nem tudom, hogy mi történt aznap este. Mindig is arra fogtam, hogy alva járó vagyok, de nem tartom túl valószínűnek, hogy ez lenne a válasz a kérdésre. Olyan ruhadarabok is vannak a szekrényemben, amiket mondhatni még életemben nem láttam. Most is, ahogy jöttem fel ide, és a nyakkendőm csak úgy tök természetesen lemászott a nyakamból, bele a zsebembe. Nekem tippem sincs, hogy mitől vannak ezek… -lemondó sóhajjal hagyja abba a mondandóját, majd tekintetét a cipőjére szegezi. Szemét lecsukja, majd ismét mély levegővételek utána kibújik belőle az „ördög”. Az eddig kétségbeesett tekintete agresszívba vált át, és fél szemöldökét felhúzva tekint az előtte ülőre. Dale is tisztában van vele, hogy ki is a sráca, neki inkább azzal van problémája, hogy hogyan is került ide. Lassan körbetekint a gondosan berendezett irodában, majd egy fintor telepedik az arcára, ahogy visszavezeti tekintetét Jason-re.
- Nincs valami piád? –teszi fel a kérdést, majd bal kezét a zsebébe temeti, és elkezd fel- alá járkálni, felemel pár dolgot, alaposan megvizsgálja őket. Mindezek közben a nyakkendőt is lehalássza magáról, és beledobja az eddig a helyéül szolgáló székbe.
- Hogy mondod? –az orvos felveszi az eddig az ő fején lévő ábrázatot, amire Dale csak egy szemforgatással reagál, majd nagy magyarázkodásba kezd.
- Tudod, valamilyen szeszes ital, amivel le tudnám öblíteni a torkomat. Kicsit ki vagyok száradva… -jobb kezével a nyakát kezdi simogatni, hogy minden létező formában el tudja magyarázni, hogy mi is a szitu, és ő éppenséggel mi után vágyakozik.
- Sajnálom, de maximum csak vízzel tudok szolgálni…
- Na, azt meg igyad inkább te –némi sértődöttség érződik a hangjában. Mintha legalábbis elvárásnak tartaná, hogy ahova ő beteszi a lábát, ott legyen pia. Na de várjunk csak, hát ez tényleg így is van.
- Te Jason… miért is vagyok én itt? –fordul felé a nagy nézelődésből, és nagyon úgy néz ki, hogy a férfi ezzel már tényleg nem tud mit kezdeni.
- Az imént tartottál nekem beszámolót arról, hogy az apád küldött, aki továbbra is azt állítja, hogy valamilyen mentális betegséged van. És azt hiszem megtaláltuk az okát annak, hogyan mászik le a nyakkendő a zsebedbe –dörzsöli meg az asztal mögött ülő a halántékát, mintha legalábbis szerencsétlen Dale olyan nagy agybajt okozna neki. Igaz, ez szokása, de szokott ennél ő jóval hülyébb is lenni, csak várja ki a végét, és meglátja.
- Hogy mondtam volna, amikor az előbb tettem be a lábamat az irodába? –mutogat az ajtó felé, némi ingerrel a hangjában. Nem tudja, hogy azért, mert megpróbálja a hülyét játszatni vele, vagy mert az apja állítólag ilyesmit feltételez róla.
- Nem, Colin, már egy jó ideje itt vagy és kétségbeesésedben be se áll a szád –áll fel most már Jason is az asztaltól, és tesz a srác felé pár lépést. Fekete szemei próbálják megfejteni a másik férfi tetteit.
A név hallatán olyan fejet vág, mintha legalábbis egy ufóval állna szemben.
- Ne szólíts Colinnak… -ingerülten szorítja ökölbe a kezét, de inkább a zsebébe temeti azt, hogy még csak véletlen se találjon késztetést arra, hogy bemosson szerencsétlennek egyet. Hátat fordít neki, és ismét elkezdi róni a köröket az irodában. Nem érzi magát túlságosan komfortosan a helyen, vagy ez inkább csak a srác jelenlétének köszönhető. A következő pillanatban az ökölbe szorított kezeit elereszti, és az összes, eddig megfeszült vonása lágyba vált, és immáron szelídebben fordul vissza Jason felé. Jobb kezét a mellkasára tapasztja, ahonnan hiányolja az eddig ott lévő, sötétkék nyakkendőt. Mély levegő vétellel hunyja be a szemét, és rázza meg a fejét, ezzel jelezve, hogy már megint nincs tisztában azzal, hogy mi is történt.
- Colin… felírom neked egy legjobb pszichiáterünk nevét…  de előtte ülj le mert komolyan rosszul leszek a körözésedtől -Jason halkan ejti ki a szavakat, de Colin még így is meghallja a lényeget, és mintha legalábbis a hülyét járatná vele, halkan felröhögve rázza mega fejét.
- De nincs rá szükségem! –a hangja határozott, és ezzel egy időben ingerült is. Mintha Dale szólt volna belőle, de abban a pillanatban tovább is állt volna. – Nem vagyok hülye, akármilyen hihetetlen is. Csak emlékezetkieséseim vannak, ennyi az egész –magyarázza, miközben a háta mögött lévő komódnak támaszkodik, és onnan nézi tovább a pasast.
- Attól tartok, hogy ez több annál…A biztonság kedvéért felhívom neked és összeegyeztetünk hárman egy időpontot ahol én is szeretnék ott lenni - nyújtja át neki a kis fehér papirost - ezek nem emlékezetkiesések.