Amikor kijelentettem a főnökömnek, hogy nem vagyok hajlandó elutazni most, mert közel járok az ügyemben, kijelentette, hogy választhatok, hogy utazok, vagy felfüggeszt. Eléggé ideges lettem, ugyanis tényleg jó úton jártam, ráadásul találkozóm lett volna a férfivel, akinek sokkal tartozom. De írtam neki egy SMS-t, és szerencsémre nem lesz nagy következménye a dolognak. Néha elgondolkodtam, hogy miért is voltam én még mindig az FBI-nál, de persze a válasz egyértelmű volt. Mert tökéletes hely, és szinte mindent azonnal megtudtam. Első kézből, ami az én életemben fontos volt. Ráadásul ez volt a célom, így nem panaszkodhattam. Szerettem a szakmámat, szerettem hajkurászni a piti kis bűnözőket, és szerettem a beépülést. Pontosan ezért lettem az, ami ma vagyok. Nem véletlenül szólt nekem a főnököm, tudta, hogy jó vagyok. Ezt én is tudtam, és még Claire is, habár nem ismerte el. Persze az az ügy eléggé aláásta nálam az egész személyét, de én sem voltam éppen a legkedvesebb. Nem igazán jutottunk akkor dűlőre, és majdnem mind a ketten belebuktunk. Ha nem lettem volna észnél... De mindegy, hagytam is a múltat, mert most megint együtt fogunk dolgozni, ami annyit takart, hogy el kell viselnem őt. Mindemelett felvidít a tudat, hogy nem kedvel. Valahol még élvezettel is töltött el a tudat, hogy tudom mennyire idegesítettem őt. Biztosíthattam, hogy nem leszek most sem különb. Elutasítóan méregettem őt, miközben a főnökre emeltem a tekintetem, majd Claire-t figyeltem.
- Ugyan, jobbat nálam úgysem kaphatnál, szivi - nyomtam meg az utolsó szót, jelezve felé, hogy nem tetszett a modora, ahogy hozzám intézte szavait. Bár tudtam, hogy ez őt nem fogja visszatartani, azért mégsem hagyhattam magam. Stílusomból érződött, hogy sokat voltam terepen, de sosem érdekelt. Már az iskolában sem voltam rest megvédeni magam. Talán a gyerekkorom okozta, talán más, de ez legyen azok baja, akiknek nem tetszett az arcom.

Aztán a főnök már el is küldött minket én pedig reméltem, hogy legalább kapunk majd fél órát, de azt a luxust ismét nem érdemeltük ki, és elindultunk a reptér felé. Öltözetemen nem változtattam sokat, hiszen mindig civilben voltam, és most is úgy kellett lennünk elvileg. Habár nem néztem meg Claire öltözetét, csak leültem az egyik kényelmes helyre. A drága FBI szerint magángéppel kell utaznunk, de a legutóbb sem volt másképp. Amikor a levegőben voltunk, kávét készítettem magamnak, majd visszaültem a helyemre, és lassan kortyolgattam azt. Végül csak Claire felé fordítottam a tekintetemet, és figyeltem, ahogy megtöltötte a fegyverét. Az enyém mindig töltve volt, és most is a bakancsom szárában pihent az egyik, a másik pedig most kivételesen a hónom alatt. Kérdésére felvontam a tekintetem, és végre összetalálkozott a pillantásunk, ha még mindig engem nézett.
- Velem? Ugye ezt most csak udvariasságból tetted fel? Tudod, hogy az utcán töltöm a munkaidőm, ahhoz alkalmazkodtam... Nincs ínyemre ez az egész, te is tudod... És Szerintem kettőnk közül te örülsz jobban, hogy nem láthattál - jegyzem meg egy pimasz mosollyal, ahogy a kávémat iszogatom. Próbálok ébren maradni, mert nekem most túl váratlan volt az éjszakai rajtaütés, de az az idióta Gustave megint elcseszte az egészet.
- Mi van Timmel? - kérdeztem hirtelen, mert valamit hallottam, de amennyit én tudok a cégnél az sokszor édeskevés. Sokszor viszont előbb tudtam meg dolgokat mindenki másnál... Ráadásul csak nem csinálhattuk végig az egész balhét a szokásos tiszteletkörök nélkül...