Az ég megállás nélkül ontotta magából a hideg, szinte bőrt égető esőt, miközben a felhők vad villogásba kezdtek a villámok sokaságának köszönhetően. A morajlás egy pillanatra se hagyott alább, aminek sokszor lett egy-egy hangos csattanás a vége. A késő nyári idő mindig ilyen volt... zivataros, fullasztó, párás és elviselhetetlen. Mindenhol tökig ért a víz, házakat kellett kitelepíteni, nehogy az emberek életét követelje. Így volt, hogy emberek százai maradtak nincstelenek, a házukat elárasztotta a víz, nem maradt semmijük.
Fekvésileg Leonardék háza tökéletes volt. Egy dombra építkeztek, ahol nem állt meg a víz, nem folyt be a pincékbe vagy az alsóbb szintekre. Őket soha nem fenyegette árvíz, minden a legnagyobb rendben volt.
Leonard reggel óta furcsa hangokat hallott, mintha valaki kaparta volna a pince ajtaját és halk, sipákoló hangokat hallatott. És az egész napon át tartó keresgélés sötétedés után meg is hozta a maga jutalmát.
- Apa, apa! Nézd! Egy kiskutya - fogta ölébe az apró, kétségbeesett ebet akivel úgy rohant az apjához, mintha ezzel próbálná megváltani a világot. A kis nyeszlett, betegesnek tűnő loncsos kiskutya hatalmas, fekete gombszemeivel figyelte a szőke hajú, ragyogó kék tekintetű kisfiút és a kandalló mellett ülő férfi egyre vörösödő fejét. Látszott rajta az idegesség, hogy utálja a helyzetet. És ami a leginkább megijesztette a fiút az az, hogy egy puskát töltögetett amivel amúgy vadászni járt minden hétvégén a barátaival "póker" címszó alatt. Határozott mozdulattal csapta vissza a helyére a csövet.
- Mit csináltál, Leonard? - hangja érces és haragos volt, unott és undorodó. Itt pedig nem a kiskutyával volt baja sokkal inkább a fia gyengeségével. Azzal, hogy megtanította neki az érzéketlenséget, most pedig jött egy kis döggel, elpattintotta az agyában az utolsó tűrő ideget is.
- Nem hagyhattam ott meghalni apa, nézz rá - nyújtotta ki a kezét, hogy közelebbről mutathassa a kiskutyát aki halkan nyüszögött egyet miközben apró farka vad csóválásba kezdett - biztos beteg.
Leo soha nem élvezhette az igazi apai törődést. Fogalma se volt róla, hogy milyen az mikor egy gyereket az apja a térdére ültet és beszélgetnek vele vagy mesét olvasnak neki. Nem volt tisztában azzal, hogy milyen amikor megdicsérik valami miatt. Az anyja már akkor meghalt, mikor ő született, Sebastien se ismerhette sokáig, hisz három évesen aligha ismerhette, de legalább valamiféle emléke volt róla. Egy mosolygós arc, egy csillogó tekintet halovány derengése. Leonak viszont semmi. Azt se tudta, hogy milyen volt, még fotókon se látta mivel egyet se tartottak róla. Nagyanyja elmondása szerint gyönyörű volt. Hosszú hullámos, aranyszőke hajzuhataga volt és hatalmas, őszinte vidám kék szemei.
A férfi egész életében olyan volt, mint egy agresszív pankrátor. Egy vaddisznó, akinek ha nem tetszett valami akkor ütött, rúgott vagy harapott. Igen ám, valakinek még az ujját is leharapta egyszer na most, hogy az hogy sikerült, senki nem tudta.
Barátai sose voltak, senkit nem szeretett senkit és őt se szerette senkit a hiszékeny, vajszívű fiain kívül akik idővel megelégelték. De ez utóbbiról majd később...
Mindenki ellenségeként tekintett rá, aki ha betért a kocsmába, biztos úgy ment haza, hogy az orra hegyéig se lát el a ködösségtől mely nem csak a szemei, de az agyára is rátelepedett. Soha nem félt ütni, soha nem félt használni fegyvert másokkal szemben. És a környéken a legtöbb kocsmai verekedés az ő nevéhez fűződött.
Mindkét fiú teljesen érthetően félt tőle, hisz azok a vörös foltok melyek az arcukon virítottak, nem mástól származtak mint az öregüktől.
- Fogd - nyomta a gyerek kezébe a puskát miközben a kutyát kitépte a kezei közül s az asztal közepére ültette. Az türelmesen várt, nézett, mintha kajára várt volna és reményei szerint meg is kapja. De nem érkezett semmi, viszont a puska csövét a feje felé irányították.
- Húzd meg a ravaszt, Leo! - utasítása határozott, szinte mennydörgésszerű volt. Nem tűrt ellentmondást.
- Nem akarom... apa, csak egy kiskutya nem tett semmi rosszat, sajnálom! Bocsánat! - hangja teljesen elvékonyodott, rettegett és nem akarta bántani szegény állatot.
- Te kerested a bajt, úgyhogy leszel szíves meghúzni a ravaszt. Ez a te hibád! Te ölöd meg a kutyát.
- Apa!...
- Húzd meg a ravaszt, most!
Kezét a magasba emelve akarta azt meglendíteni, hogy a fiút fenyegesse vele. Egész életében ezzel próbálta fegyelmezni. De végül nem pofozta fel, hanem hátra lépett mivel eldördült a fegyver és a kis kutya kimúlva terült el az asztalon. Fejéből két apró lyukon folyt a vér. Ott ahol bement a golyó és ahol távozott. A kiskutya nem mozgott többet, csak feküdt egy kis kupac dögként az asztalon, melyen a fehér terítő lassan magába itta a vörös nedűt.
Ez volt Leo egyik, ha nem a legkegyetlenebb éjszakája. És nem is óhajtott később egy szót se váltani az öregével. Akkor soha nem ölt még meg egy állatot se, a bogarakra is próbált vigyázni noha a pókoktól kifejezetten undorodott.
Valószínűleg ennek az incidensnek köszönheti azt is, hogy soha életében nem volt egy állata se. Még egy aranyhalat se mert venni, hisz az is megdöglött volna a kezei között. Ami pedig az apját illeti, hát... elvágta magát nála. Szegény gyerek akkor azt hitte, hogy gyilkos. És ezt csak fokozta a következő őrülete is...~~~
...tizennyolc évesen az apja még úgymond uralkodhatott felette. Ő volt az aki meghatározta az életét. Azt, hogy hol tanult, mire mennyit költött, hova járt, mit ivott és evett. Vagy, hogy evett-e egyáltalán mivel az apja nem volt képes főzni otthon. Ezt a két fiúnak meg kellett tanulnia, így ők voltak azok, akik az apjukat és magukat is etették.
Mindig rövid pórázon volt tartva szegény fiú, amihez szöges nyakörv tartozott. Na jó ez nem szó szerint értendő így, viszont valami ilyesminek lehetett elképzelni a helyzetet mikor elment volna otthonról szórakozni a haverokkal, vagy épp randizni egy lánnyal, de végül nem sikerült mivel az apja mindig közbe szólt.
Arról például senki nem tudott, hogy hogy került a fiú a franciákhoz. Soha nem volt világos, hisz egyik nap még otthon volt a barátokkal és a testvérével, egész nap a zenét bömböltették mivel az apjuk nem volt otthon így élvezhették a helyzetet. Viszont a következő nap már a világ másik végében volt ismeretlen terepen. Az pedig főleg nem volt érthető, hogy lett egy fiatal férfi idegenlégiós, mikor semmi köze nem volt hozzájuk. Nem akart rendőr lenni, vagy katona. De még ha akart is volna, akkor is inkább csatlakozott volna az USA hadászatához mintsem a franciákhoz.
Emberek százai álltak értetlenül a dolog előtt, viszont mára kiderült ez a nagy titok is. Mégpedig a kedves papáig nyúlnak vissza a szálak aki barátokon keresztül intézte el, hogy a fia oda kerüljön csak, hogy megtanulja milyen az élet. Milyen a fegyverrel bánni, milyen férfinek lenni, de főként azt, hogy milyen robottá válni és nem engedni, hogy az érzéseink uraljanak. Milyen amikor nem érzel szeretet, óvatosságot, gyengédséget vagy épp fogalmad sincs, hogy kell kimutatni mások irányába a tiszteletet. A nagy büdös igazság viszont az, hogy nem ez alapján tanulja meg az ember. Úgy hogy naphosszat verik a fejüket, hogy mikor mit kell csinálni, kúszni mászni a sárban, különböző harcképzésben vegyenek részt. Vagy azzal, hogy fegyvert nyomnak a kezükbe csak, hogy halom számra öljenek.
Leonard egy két lábon járó gyilkoló gép lett. Egy olyan ember aki nem félt kézbe venni egy kis bicskát, hogy valakinek kiontsa vele az életét. Igazán ijesztőnek viszont akkor nézett ki, mikor bicska vagy pisztoly helyett shotgunnal vagy még nagyobb fegyverrel rohangált.
Haragos volt. Utálta az egész világot, haragudott arra aki élt és mozgott legyen az nő, férfi vagy gyerek. Utálta az apját. Hatalmas gyűlölet telepedett le benne amit nem tudott kizárni. Nem tudta nem megtörténtnek tekinteni azt a rengeteg szitkozódást, verést és bántalmazást amit az apjától kapott Sebastiennel együtt. Nem hihette el, hogy ez az élet csak, mert ő nem ismerte személyesen a jót, hisz látta, hogy mekkora szeretetet kapnak a barátai, még azok is akik drogoztak, cigiztek és a többi és a többi. A szüleik segíteni akartak nekik, örültek nekik, megölelték őket ha baj volt.
Neki soha nem volt ebben része, legalábbis apai szempontból soha.
Nem félt lőni, szúrni, vágni vagy robbantani. Mert ott aztán mindent megtanul az ember. Már csak az hiányzott a szó szoros értelmében, hogy egy vékonyka kis fűszállal ontson ki életeket.
De végül mint mesterlövész, nem kellett sok szemtől szembeni harcban részt vennie, ő csak messziről, volt, hogy száz méterekről figyelte a célpontokat és lőtt ha kellet. Pontos volt precíz, és nem engedhette meg magának, hogy hibázzon, mivel eleinte igen csak sokszor tett rossz fát a tűzre, ez által a normálisnál is jobban oda kellett figyelni rá. Attól tartottak, hogy belső lázadást szít, vagy elviselhetetlen magatartást fog tanúsítani. Többször meg is kísérelte, a légió elhagyását, de mindig az lett a vége, hogy visszahurcolták, megkapta a maga kis büntetését majd minden ment tovább.
~~~
- Gyere nagy fiú! - a leginkább egy dominára emlékeztető nő úgy simított végig Leonard hasán és mellkasán tenyerével, mintha egy kiskutyát simogatna. Óvatos és tapintatos volt, végletekig úri kisasszony. Ujjai játékosan cirógatták a hasfalát, mellizmainak domborulatát, ő pedig csak állt a nővel szemben miközben a keze lassan de biztosan a csípőjére került, s annál fogva húzta közelebb magához. Égett a vágytól, hogy többet kapjon a nőből. Már egész kölyökkora óta ismerte a lányt, s akkoriban elképzelni nem tudta volna, hogy később több is lesz közöttük puszta barátságnál. Sheila lényegében Sebastien barátnője volt több mint két éven át, már csak ezért se akarta kihúzni a gyufát. Eltudta képzelni - vagy pont az, hogy nem tudta elképzelni -, hogy milyen érzés lehetett volna a fivére számára, ha a volt barátnőjével jár kéz a kézben. Fontos volt számára a testvére már akkor is, így nem akarta berobbantani a kellemetlenségek sokaságát.
Most viszont szüksége volt a nő odafigyelésére, kacérságára. Arra az erőre ami belőle áradt. Éveken keresztül nem volt dolga olyan nővel akit ismert és akihez komoly érzelmi szálak fűzték volna. Végre ragaszkodni, kötődni akart valakihez. Nem éjjelente egy-egy vadidegen lányt fogadni, akiket valószínűleg soha többet nem lát többet.
- Azt hittem, hogy soha nem foglak látni, aggódtam érted. Azt mondták, hogy katona lettél, bár... ez nem meglepő ilyen testtel - ujjai tovább játszotta a fiú testével aki minden egyes érintésre reagált. Megremegett vagy felsóhajtott, szemei elkerekedtek vagy épp apróra szűkültek a pupillái.
- Hiányoztál - a végtelenül puha ajkak az övére simultak és szenvedélyes táncra hívták míg elkezdte előre tolni a srácot, hogy az beleütközzön az ágyba, melyre végül letehette hátsóját.
Sheila az ölébe mászott, így belé kapaszkodva egyre közelebb és közelebb próbált férkőzni, mintha legalábbis lenne még hova közelebb préselődni hozzá.
- Nem fogok finomkodni. Vagy szeretnéd? - suttogta a fülébe miközben tenyereit a mellkasára simította, így ösztönözte arra, elterüljön az ágyon. Leonard tulajdonképpen élvezte a helyzetet, hogy jelen pillanatban ő volt az alárendelt fél, hogy most őt fogják kényeztetni.
- Tégy ahogy jónak látod... - csak ennyit tudott kinyögni és már élvezhette is a lány által nyújtott kényeztetést. A puha ajkak többször szántották fel a mellkasát és a nyakát is, viszont annál többször lopott csókokat, mígnem egyre kevesebb és kevesebb ruhadarab volt rajtuk.
Ettől a pillanatól kezdve gyakorlatilag elválaszthatatlanok. Természetesen nem az a nyálas, idétlen, állandóan együtt lévő kapcsolat az övék, sokkal inkább alapul barátságon és tiszteleten, hülyéskedésen. Mert van akivel lehet.
~~~
- Nehogy azt mond, hogy ezt komolyan gondoltad - Sebastien olybá tűnt ugyan azon a véleményen volt, mint Marc. Még csak véletlenül se tetszett neki a gondolat, hogy megkísérelje kihozni az autóból a maximumot úgy, hogy az még nem érte el a fejlesztések végét, s azt nem is hagyták jóvá. Leo mégis kiakarta próbálni, tudni akarta, hogy van-e valami ami a kedvére változtatható, hisz jó lett volna még akkor kitalálni és rájönni, mielőtt az újonnan átadott még friss kocsit kellene teljesen szétvakarniuk, hogy javíthassanak. Még nem volt meg a polírozás, szóval az se lett volna nagy gond, ha esetleg horzsolások tarkítanák a vázat.
- Pedig nagyon is komolyan mondtam. Nem kell tudni senkinek róla. Vállalom a kockázatot és ki szeretném próbálni a kocsit! - a hangja határozottságából sejthető, hogy tényleg komolyan gondolta és nem tágítani az elképzelése mellől. Meg akarta hajtani a gépet még ott, akkor. Tudta milyen az, amikor egy gépet nulláról kell a maximumra fejleszteni úgy, hogy előtte apró darabokra zúzták.
- Tudod jól, hogy komoly gond lehet belőle.
- Persze, hogy tudom. Kérlek, Seb!
- Marc mit mondott?
- Ugyan azt, mint te de ne csináljátok már! Gondolj bele, hogy mennyivel könnyebb lenne most szét szedni, ha baj van mint akkor, mikor már teljesen készen áll és mehet a vizsgálatokra, tesztekre.
Úgy pattogott előttük a jól ismert bőr kabátjában és farmerjében, mint egy szerelmes kiscsikó. Ő már rég készen állt arra, hogy beüljön a kocsiba és hülyére hajtsa nem törődve azzal, hogy kockára teszi vele az életét. Szüksége volt az adrenalinra s noha olykor meglepően felelőtlen, mégis tudta, hogy mit csinál.
- Bakker, ne csináljátok már! Az idegenlégiónál szolgáltam öt és fél éven át... egy-két lövést szereztem be, de mindig mindent túl éltem. Miért pont most történne valami, mondjátok?!
- A sors... De ígérd meg, ha bármi gond van, rögtön szólsz és leállítjuk a kocsit!
- Ígérem - gyermekien csillogó szemei még fényesebben ragyogtak mikor megközelítette a még szürkén, magát unottan mutogató kocsit s bepattant annak ülésére. Kellemesnek tartotta az ülést, és a kormánynak is tökéletes volt a fogása. Szinte remegett a gondolattól, hogy teljes egészében, tökéletesen kivitelezve lássa már ezt az ördögi járgányt.
- Valami vélemény?
- Fú... fiúk? Máshol van a fék, de... - be se fejezte, de már jött a válasz.
- Akkor már most kiszállhatsz, Leo! - állt Sebastian a kocsi elé, nehogy elindítsa ilyen körülmények között. Nem elég, hogy még nem forrt ki teljesen a technika, de még azt is hangoztatta, hogy rossz helyre szerelték be a féket.
- Jaj ne csináld már, csak vicceltem! - nevetett fel vidáman ahogy beindította a kocsit, s ez már épp elegendő jelzés volt arra, hogy Seb jobban teszi ha eláll az útjából, mielőtt...
Nem tett volna benne kárt, de kellemes érzés néha egy kis félelmet generálni másokban.
Miután a szerelők elálltak az útjából, már ki is hajtott a hatalmas pályára.
Kifejezetten idegennek érezte a járgányt, ahogy eleinte lassan, majd egyre gyorsabban hajtott az egyenesekben. A kanyarokat lassan, óvatosan vette be csak, hogy eleget tegyen a srácok kérésének és persze az se utolsó szempont, hogy még élni akart egy keveset. Ez pedig egy olyan autóban ami nincs biztosítva a biztonság felől, nem biztos, hogy sikerült volna végsebesség átlépése esetében.
Ennek ellenére ahogy egyre otthonosabban érezte magát benne, rögtön tövig kezdte nyomni a gázt ezzel kihozva a várt, 200km/órát a járgányból mely kétségbeesetten, hangosan zakatolva adta a tudtára, hogy valami nem tetszik neki. Úgy zörgött, mint valami ZS kategóriás, ezer éves kocsi amibe már csak hálni járt a lélek s néha rángatni is elkezdett mely aggasztóbb volt az eddig tapasztaltaknál.
- Gyerekek...? - hangja óvatos volt, próbálta nem rögtön felidegesíteni a srácokat akik telefon végen követték nyomon az eseményeket.
- Leo, jobb lesz, ha mihamarabb kiszállsz abból a kocsiból és ezt ne értünk, hanem magadért tedd kérlek!
- Csak azt akartam mondani, hogy meglepően hangos és zakatol. Mintha szét akarna esni. Ez normális? Mintha a motorral lenne valami.
- Nem, nem normális! Ezért mondom, hogy állj meg és szállj ki abból a kocsiból Sherman és ne akarj megőszíteni már most!
- Pedig nagyon jól állna ezt azért be kell, hogy valljam.
- Javaslom, ne pimaszkodj kölyök inkább gyere kifelé mielőtt még felrobbansz vagy falnak mész!
Ki se kellett mondania, máris csúszott egyet a Mustang segge s csak nagyon nehezen tudta megfogni mely jelezte számára, hogy nem biztonságos még a kocsi kigyorsítása, mint ahogy a fék se.
- A fékkel van első körben gond, úgy érzem. Meg a hangzavarral. Alig hallok belőletek valamit.
- Próbáljuk megoldani majd, csak nem megy még olyan könnyen egy ilyen kocsival. Inkább szállj ki!
- Seb, hagyj már! Inkább majd az első felfüggesztéssel csináljatok valamit mert siralmas. Nagyon kivág az orra és érezni, hogy gyenge. Azt hiszem, hogy jobb lesz ha én is beállok mellétek... - gyors gombkombinációk és máris adott egy kis pluszt a kocsinak miközben gyorsított, utána pedig lelassított, hogy ráfordulhasson a műhelyre ezzel eleget téve Sebastien kérésének, miszerint be kell mennie. Nem volt olyan könnyű eleget tenni a férfi kívánságának de annál nehezebb volt vezetni a kocsiját, mely megállás nélkül rakoncátlankodott és nem volt mit tenni, a saját biztonsága érdekében le kellett tennie a járgányt.
- Jól van. Remélem nem várod, hogy megpaskoljam a bucidat - Seb hangja meglepően gúnyos volt, de le se lehetett törölni azt a széles vigyort a képéről, ami az imént elterült rajta.
- De. Várom, mert rájöttünk, hogy mi a hiba. Már nem csak kalapáljátok feleslegesen a részeket hanem tudjátok, hogy mégis mit kell. Szóval paskoljál csak - gyermeteg mosollyal ácsorgott fivére előtt, miután odaért mellé.
- Miért nem lehet soha se szót fogadni? Olyan vagy te is mint Pete, nem is értem, hogy hogy lehetsz te a kölyök "mentora", ha te se tudsz viselkedni. Felelőtlen vagy és túlbuzgó. Remélem tudod, hogy meg is halhattál volna! - lehet, hogy nem akarta teljes mértékben megalázni a munkatársak előtt szerencsétlen srácot, de komolyan meg is sérülhetett volna amit nem bocsájtott volna meg egyiküknek se. Ő is és Leo is komoly bajba kerülhettek volna emiatt . És ezután csak remélhették, hogy a vezetőségnek nem, szúrt szemet.
- Jó, ne haragudj, csak nem bírtam magammal már. De figyi már.... arról mi van, mikor öt éven át tudod, hogy hol voltam - lehet, hogy odaszúrt a fivérének, de még így is tarkóvakarással próbálta zavarát eltüntetni de be kellett vallania, hogy tényleg hülyeséget csinált még akkor is, ha ezzel előre vezette a kocsi építését és tökéletesítését.
Lassan egy hete szerencsétlenkedtek a kocsival. Ez vezetett odáig, hogy mindent vagy semmit alapon kocsiba kellett ülnie. Mindnyájuk rengeteg, több napos munkája volt benne a még otromba rondaságnak tűnő kocsiban, és semmi nem volt elég célra vezető. Nem tudták, hogy mihez tudnak nyúlni már ahhoz, hogy minden tökéletes legyen. Így tényleg a saját életének kockáztatásának köszönhetik azt, hogy sikerrel végződött a teszt és kiderült, hogy mi az ami még menthető és menteni kell.
- Oké, nincs baj haver - gondos paskolással billentette hátba a nála kemény három évvel fiatalabb testvérét, ezzel egy részben jelezve, hogy ügyes volt, másrészt, hogy nincs baj. Az a lényeg, hogy él és nem történt semmi baleset amivel az életét is tönkretehette volna. Bízott a fiú képességeiben, tudta jól, hogy ez vezethette előre az ő kis csapatukat minden versenyen amin részt vesznek. Leonard vakmerősége. Legyen az legális vagy illegális. Mindent tudott a kocsikról, mint amit a legtöbb szerelő is csak nagyon hosszú évek tanulása alatt fog fel. Mintha ráragadtak volna az egyes infók és nem tudnta lerázni magáról azóta se.
Sebastien még életében nem látott olyan srácot, mint amilyen a testvére. Aki ennyire otthon lenne a sportban, abban, hogy elsőre felismerje a kocsi hibáit és nem csak úgy, hogy beleül és érzi azt, hogy honnan származhat a baj. Hanem ránézésre megtudja állapítani, hallásra érzi. Talán hatodik érzéknek tudhatja be? Mintha legalábbis röntgen szeme nőtt volna, akárcsak Supermannek. Három napon át mondogatta, hogy valószínűleg a felfüggesztéssel lesznek bajok, esetleg a motorral. És tessék, amint beleült, ment egy negyed kört, máris mondta, hogy mi a baj. Mit érez rossznak, mit hall. Lehet ezt arra fogni, hogy beült a kocsiban és hallotta, de ez más.
És mind ezt tette úgy, hogy előtte öt évet komoly megfeszített munkával a francia idegenlégiónál szolgált. Háborús övezetben mozgott, állandóan lőttek vagy robbantottak körülötte. Nem is tudta felfogni, hogy van annyi agya ahhoz, hogy a kocsikra ráfeküdjön és mindent tudjon róluk. Lehet, hogy a kifinomult érzéseinek tudhatja be?
- Van valami ötleted?
- Mivel kapcsolatban? - Leonard értetlenül kereste meg Sebastien tekintetét, miközben a kocsi mellé lépett s annak az utasfülkéjét vette szemügyre.
- Mit lehetne csinálni a kocsival? Mi a legfontosabb?
- Jó helyre tenni a féket...javaslom.
- Te azt komolyan mondtad? Azt hittem tényleg csak viccelsz!
- Nem mondhattam mást. Nem hagytatok volna tovább menni, szóval felesleges ezen vitázni tovább. És a motort állítsátok át, a felfüggesztést pedig szintén, utána remélhetőleg minden jó lesz - úgy magyarázott, mintha minden annyira normális lenne ha egy teljesen hibás, rosszul összetett, elállított kocsival száguldott több mint 200-zal anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is utolérte volna a halálfélelem. Amúgy is miért tette volna? Járt már rosszabbul is annál, mint, hogy felcsavarodjon egy lámpaoszlopra.
- Tényleg nem vagy észnél. Ha ezt Marc megtudja, engem csap nyakon. Veszélyeztetem az életedet. Rá fogsz te még erre fázni, öcsi. Mit csinálsz ma?
- Találkozok Marccal és elmondom neki, hogy milyen javításokat, állításokat ajánlok a kocsihoz, hogy jobban menjen. Aztán ha jóvá hagyja és nem öl meg, akkor valószínűleg hamarosan ki is tudom próbálni... a jó verzióját! - szúrós pillantása egy pillanatra megijesztette a testvérét, mire az inkább elterelte a szót.
- És mi van a kölyökkel? Mikor fog érkezni?
- Talán erről is szó lesz ma.
- Találkoztatok már?
- Igen, talán háromszor - fogalma se volt, hogy mi ez a vallatás, de ha már egyszer kérdezték, akkor illik válaszolni nem igaz?
- És mik a tapasztalataid?
- Nagyon fiatal. Talán tizennyolc éves, erre pontosan nem emlékszek, de azt tudom, hogy húsz alatt van egy-két évvel. Udvarias, és lelkes, szinte felrobban a bizonyítási vágytól. Nagyon jól vezet, igazi őrült. Kicsit olyan, mint Henry. És rettenetesen jól ért a kocsikhoz. Jó tagja lesz a csapatnak, és talán azt se felejti el, hogy hova kell tenni a féket. Na erre varrjál gombot bakker - ezt amolyan "pláne" formájában tette hozzá, mintha ezzel akarta volna kiugrasztani a macskát a zsákból, hogy érezzék a helyzet komolyságát.
- Akkor veszélyes. Tényleg, neked mi van a válladdal? Mit mondott az orvos? - nem akart addig erről beszélni, de most, hogy lekerült a srácról a bőrdzseki és a mintás felső, amibe kis híján beleizzadt, akaratlanul is megakadt a tekintete a még kötést hordó vállán és karján, s mellkasán melyen még mindig ott voltak a lila-zöld árnyalatú zúzódásnyomok.
- Mi? - egyenesedett fel, miután bekötötte a cipőfűzőjét - ja, ez? Hát... két repedt és egy törött borda, hajszálrepedés a kulcscsonton és zúzódás a karon. Nem vészes, túlélem.
- Aha, és te így ültél kocsiba? Marco tényleg meg fog ölni. De az még nem is gond.... én, hogy megfoglak ölni baszki!
- Ne idegesíts már, saját felelősségre ültem be és... - halkan felnyögött ahogy belebújt a fekete pólójába, elvégre csupasz nővel díszített pólóval nem mehetett megbeszélésre - nem te tehetsz arról az ütközésről, miért téged harapna félbe?
- Mert talán én nem vettem észre a kocsi hibáját!
- Erről nem nyitok megint vitát, Seb... ami megtörtént az megtörtént, én nem hibáztatlak, akkor Marcnak se kell. Szóval leszel szíves nem ilyen feszülten ácsorogni előttem, hanem tedd a dolgod, az majd eltereli a figyelmed. Én pedig most megyek, mert belefojt a kávéjába, ha nem érek oda időben - gyorsan belekapaszkodott a táskájába és fekete zakójába ami tulajdonképpen a testvéréé, felbiggyesztette az orrára a napszemüvegét és már ott se volt.
- Tudod nagyon idegesít a lelkességed! Kicsit legyél már haragosabb vagy lenézőbb! - ennek hála, Leo gyorsan intett egyet neki háttal, s ez némiképp megmosolyogtatta az egész csapatot, Seb viszont bosszúsan morrant fel.
- Te kérted, hogy lenézőbb legyen, Seb!
- Tudom. De zavaró a könnyedsége...