Ahogy belenézett a kávézóban a tükörben, ismét meglátta őt, ennek ellenére csak rá kellett néznie a pult mögötti fiatal nőre, aki azzal a vad mosollyal fogadta, amivel minden egyes nap. Kívülről tudta, hogy a jobb felső négyes kissé elfordulva nőtt, a bal alsó hatos pedig tömést rejtett. Fehéret, ami annak a jele volt, hogy adott magára a nő, de nem annyira, hogy ne egyen édességet éjt nappallá téve. Minden egyes látogatásakor a vörös, lófarkas kis nő olyan mosollyal köszöntötte, ami sosem hatotta meg, viszont értékelte. Úgy hasonlított a lány Ludmilára, mint egy száraz kenyérszelet a legjobb steak-ekre.
- Espresso cukor nélkül? - csicseregték neki, amire bólintással felelt.
- Espresso cukor nélkül - ismételte meg a szavakat, zsebeiben kutatva elő a megfelelő mennyiségű aprót, amit a pultra, a műanyag tálcára helyezett. Tizenöt százalék borravalóval. Nagyjából fél perccel később helyezkedett el egy üres asztalnál, mire a korábbi barna felemelkedve átült a vele szemben lévő székre. Már negyedik napja követték őt látszólagos árnyak, mégsem tett ellenük semmit. Hatan voltak. Egy kopasz a Range Roverben az utca másik felén, az ötvenes éveiben járó szmokingos férfi, aki a The New York Times-ot olvasta a postaláda mellett, a virágkötő kis nő a szemben lévő üzletben, aki a kirakatot rendezte, Danny a törpe, Sven, aki egymagában itta a kávézó egyik sarkában a teáját, és Tanya, aki leült vele szemben.
- Meglep, hogy ennyi ideig nem láttalak - kezdett bele a beszédbe Lester, megkeverve a sűrű fekete folyadékot a kanalával. Balra kétszer, majd jobbra kétszer.
- Világot láttam - válaszolta a szőke olyan bűbájos mosollyal, ami csak kitelt tőle. A legtöbb férfi beadta a derekát ezt látva és a nő tenyeréből ettek, Nikolay viszont tudta, mennyire veszélyesen halálos a nő. Mint az albínó fekete mamba. A hallottak egyértelműen azt jelezték, hogy a Tanya azóta is ugyanazzal kereste a kenyerét. A gyilkolás jövedelmező üzlet volt a világ minden táján, csak a megfelelő kuncsaftokat kellett hozzá megtalálni. A gerinctelen férgekből pedig dögivel volt, bármerre is nézett az ember.
- Mennyit kapnál? - hátradőlve a széken folytatta a diskurzust, mintha csak a vízkeresztségről lenne szó, amiben még minden évben részt vesz. Az oroszok hagyományait követte, amikor volt ideje rá. A nő veszélyes mosolyt villantott rá, ami egyet jelentett azzal, hogy amiatt küldték, végezzék ki őt. Tudta. Már semmi mást nem tudtak tőle elvenni, mert a felesége meghalt. A Dodge Charger RT nem ért számára annyit, mint Ludmila. Nem kapott választ, csak a nő átható pillantását. Gyűlölte ezért, és ha még okkal is akarnák eltenni láb alól, meg is értette volna.
- Ha elkezdődik, te halsz meg - nézett Tanya szemébe röviden, és ha két éve fel is hagyott a pénzért való gyilkolással, nem felejtette el, hogy kellett golyót ereszteni valaki koponyájába, hogyan kellett nyakat törni és hogyan kellett csontot repeszteni. Csak már nem az foglalkoztatta az idő nagy részében, mégsem lehetett a maffiától olyan könnyen megszabadulni. Ő mégis felállt az asztaltól, köszönés nélkül távozott a kávézóból.
A menhelyen úgyis szükségük volt rá. Rengeteg csóváló farok, szenvedő tekintet figyelte minden alkalommal a mozdulatait reménykedve. Az állatok sokkal jobban értékelték a jelenlétét és a társaságát, mint bárki, akit ismert. Ludmilát kivéve.