1980. Április 10 – USA, Brooklyn 34 Traumatológus Addicts Goran Višnjić

Karakter személyisége

„Ha kialszik a fény, és túl sötét van meglátni az utad, kövesd a szíved. A szeretet olyan fény, amelyet senki nem tud kioltani.”

Vannak emberek, akiknek nem kell harcolniuk azért, hogy szeressék. És vannak olyanok, kiknek komoly harcot kell vívniuk nem csak az emberekkel, de az élettel is, hogy szerethetőek és elfogadhatóak legyenek. Az élet kemény, és abszurd harc. Az emberek pedig jellem és egyén szerint tökéletesen elkülöníthetőek. Pozitívuma sokaknak van, viszont ahogy haladunk előre ebben a rohanó, minden állandó jelleggel kegyetlen világban úgy jövünk rá, hogy a jó természetű emberek is inkább regélik maguk negatívumát, mintsem a pozitívumukat.
Régen az élet volt a tét. Az élt, aki az erősebb volt, aki jobb fegyvereket tudott kovácsolni, jobb katonai erőket felmutatni. Most viszont a legélesebb elme, a leghataloméhesebb személyiség és a legkegyetlenebb lélek nyer.  Az visz mindent. Hogy is mondták? Belőlük lesz az aduász!


„Azért férfi a férfi, azért katona a katona, hogy tűrjön és elviseljen mindent, ha úgy kívánja a szükség.”

    Jason gyerekkorában, semmiben se különbözött társaitól. Felesleges lenne ezernyi maszlaggal tömni az emberek fejét, hisz nem volt él tanuló, pedig az esze megvolt hozzá. Nem volt tökéletes a természete, a szülei nem nevelték hercegnek, sőt!
    Haragtartó volt, akaratos és makacs. Nem lehetett szót érteni vele, a tanárok számára nem „szentek” voltak mint ahogy azt nagyon sokan el is várják, egyszerűen „suttyóknak” nevezte őket és ha kötelező volt se fogadott szót nekik. Elkönyvelték az iskola legrosszabb diákjának aki megkapta a kitüntetést ahhoz, hogy legyen pár útja az iskola pszichológushoz. Az már más kérdés, hogy megjelent vagy sem. Úgy vélte, nincs szüksége kezelésre, csak hagyják békén a maga világát élni. „Ha nem kötnek belém, akkor mindenki felébred reggel.”
   Mindig őt illette az utolsó szó joga, ő volt az első, aki benne volt a bunyókban, verekedésekben az már más kérdés, hogy vesztes vagy győztesként távozott.
Viszont azt a javára kehet írni, hogy remek sportoló volt és ez már fiatalon jól látszott rajta. A kosár és a foci a szenvedélyévé nőtte ki magát és csak azzal tudta tartani magában a lelket, hogy normális emberekként tekintsen „fajtársaira”, hogy reggelente lefutott 5-6 kilométert. Ebből következtethetünk arra, hogy kitartása már akkor az eget súrolta.
Csak azután kezdett el úgymond emberibben viselkedni és figyelni a körülötte zajló eseményekre, miután a bátyja bejelentette, hogy rákos. Ekkor jött rá, hogy az élet mulandó és nem árt, ha célokat állít maga elé ahhoz, hogy elérjen valamit az életben és ne csak naplopó legyen. Belehúzott, egyre jobb és jobb eredményeket ért el az iskolában és a bátyja betegsége ösztönözte arra, hogy az orvosi karrierről álmodozzon. Gondolkodás nélkül jelentkezett egy orvosi egyetemre, amit aztán félbeszakította a 2001. Szeptember 11.-ei terrortámadás miatt aminek hatására bevonult az amerikai erőkhöz, és Afganisztánba utazott mint katona.
    Mint ahogy az a kos szülöttjei, úgy ő is bátor, energikus és célratörő. Harcos, hódító típus, aki számára nincs megállj semmilyen formában. Nem adja fel, kitart a céljai mellett. Vezetőnek született, melyet a határozottságával, temperamentumával, logikájával és életerejével vív ki magának.
Hisz az emberekben annak ellenére is, hogy mi mindent látott már életében. Céljait igyekszik minél gyorsabban elérni. Lelkesedése olykor gyermeki naivitásnak hat, de ezt már igyekszik levetkőzni, hisz tudatában van annak, hogy felesleges az életet lelkesedéssel végigélni mivel a saját bőrén tanulta meg, hogy ez nem így működik. Memóriája kifogástalan, arcra pontosan meg tudja mondani, hogy teszem azt egy bankrablásnál kik voltak a szemtanúk. Igaz ezt már fotografikus memóriának is nevezhetik, de ő még nem tartja annak, hisz hibázni is szokott ebben. Magas intelligenciájával nem él vissza, sőt annak idején mintha nem lett volna tudatában annak, hogy mi mindennel tud előrukkolni egy bevetés alkalmával. Most viszont egy egész orvosi lexikon van elrejtve benne.
   Sokszor vallották már nyersnek és túlontúl őszintének, lobbanékonynak.
   Kiindulva abból, hogy éveken át katonaként szolgált, előfordul, hogy olykor indulatos, erőszakos felbőszült bika módján viselkedik.
   A katonaságnál töltött évek megedzették. Ezernyi szemetet látott már, amit legszívesebben kitörölne az életéből embereket ölt legyen az gyerek, asszony vagy vén.

„A katona a legszentebb lény minden ember között, mert neki kell elszenvednie a legnagyobb megpróbáltatást, a legnagyobbat, ami csak létezik.”

    A katonaságnál töltött 3 évben olyan dolgokat élt ált, amiről még álmodni se mert fiatal korában. Azt hitte egykoron, hogy annál nem lehet nagyobb gondja az életben, mint, hogy megkarcolta a vadonatúj kocsijának az oldalát, vagy eltörte a lábát.
    De mikor eljutott odáig, hogy jelentkezzen az Amerikai erőkhöz, tudta, hogy minden rémálmát felül fogja múlni az, ami történni fog vele.
    Barátai haltak meg a szeme előtt, a karjai között. Alig tudta némelyiken túltenni magát, de aztán mindig sikerült felállnia még akkor is, ha volt akinek ő okozta a halálát. Az már más, hogy azóta is rémálmok kísértik, amiknek nem tud semmilyen módon megálljt parancsolni. Nem csak halott barátainak arca elevenedik meg napról napra előtte, de ugyanúgy azon afgán vagy iraki gyerekek arca is, akiket kénytelen volt megölni. Szent szabályuk, hogyha fegyvert fognak fegyveres erőket képviselő emberekre, akkor lövünk. Persze ha egy terhes nőről van szó akkor nyilván nem hasba lőjük, de a saját testi épségük érdekében kénytelenek szembenézni ezzel a vadul acsargó démonnal.
Épp emiatt, volt mikor már az öngyilkosságtól se állt távol, de mindig akadt, aki segítsen rajta.
    Többször megvolt a lehetősége annak, hogy akna robban a lába alatt és/vagy csak a két végtagot tépi le a testéről, vagy úgy ahogy van az egész léte elpárolog mivel ezernyi apró cafatra szakad. Ez mondjuk nem volt azon tényezők között melytől rettegett volna, de alkalmak voltak, mikor gyomorgörccsel indult hadba.
   Miután visszajött, hogy befejezze az orvosi egyetemet, a kedélyek lenyugodni látszottak körülötte. Már nem akart minden második embernek nekimenni, tudta, hogy a haragjának is van egy határa, amin túl nem képes emberként viselkedni. Ezzel a gondolattal próbált minél több kellemetlenséget kizárni magából.
Lehiggadt és nyugodtan lehet mondani, hogy teljes körű emberi életet él szakvezető traumatológusként. Segítőkész, bár ez eddig is jellemző volt rá, s mindent megtesz azért, hogy életeket mentsen.

„Mit fogsz tenni? Hogy döntesz, amikor eltévedsz a sötétben? Hogy lehetsz benne biztos, hogy a döntéseiddel nem teszed tönkre valaki életét? Csukd be a szemed. Zárj ki mindenkit és mindent körülötted. Imádkozz, hogy a belső hangod helyes legyen. Mert ha egyszer döntöttél, már nincs visszaút.”

Ha ez kérdés volna, minden bizonnyal azt a választ adná, hogy: „Megpróbálnék kievezni a sötétből még ha nehezen megy is.”
A másodikra nem válaszolna, hisz ezer meg ezer ember életét tette már tönkre egyetlen golyóval, ütéssel vagy épp azért mert nem lőtt, nem ütött.  Most pedig azért küzd, hogy megmenthesse azt a rengeteg életet, amit az ambulanciára vagy a traumatológiára visznek fel hozzájuk.
Abban bízik természetesen, hogy az a fajta belső hang amiben ő mindig is bízott és amin a bátyja szólal meg számtalanszor, az csak a jó felé sodorja. Tudja, hogy a döntésünk végleges, nem megmásítható dolog. Ezért igyekszik mindig a tőle telhető legjobb tudással cselekedni a kórházban.

Egyebek:
- Nem szereti, ha sokat emlegetik a katonákat és a háborút a jelenlétében. Nem tudja megmondani, hogy mit is érez ilyenkor, honvágyat, kétségbeesést vagy magát a poklot, de egyszerűen nem bírja hallgatni még a híradót se, ha épp ezt a témát fejtegetik. Elesett katonák esetén pedig ezerszer gondolt már bele abba, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha már ő is a föld alatt lenne. Hogy is mondja? „Irigylem őket mert már túl vannak rajta.”
- Ha valaki szidja a társait vagy szimplán a katonákat, akik megtettek minden tőlük telhetőt a hazáért, vagy más nemzetek polgáraiért, azokat nagyon szívesen szájba veregeti.
- Tisztában van vele, hogy egy ember élete előrébb való minden másnál, hisz orvos, egy szóval nála nincs kérdés életmentés terén.
- Nem éri meg vele kekeckedni.
- 3 éven át volt gyalogos és mesterlövész az amerikai haderőknél.

Történet vagy szerepes példa

2008. Február
„Szabadon”
Verejtékben úszva fekszik mozdulatlanul a hatalmas kanapén, de még így is lelóg a lába és az egyik karja is, mintha nem lenne elég hely neki. Lehet, hogy 193 cm magas, de ez a fekvő és ülőalkalmatosság még egy lónak is tökéletes lenne.
   Furcsa, kellemetlen nyomó érzést érez a mellkasa táján, de gyorsan elkönyveli magában, hogy talán csak egy párna, mivel túl puha ahhoz, hogy komoly, nehéz dologról legyen szó. Egy szóval attól nem kell tartania, hogy egy állatkertben döglődik valamelyik elefánt segge alatt. Mondjuk, ha Ő részeg ez se áll messze a valóságtól, hisz ilyenkor még a leglehetetlenebb helyzetekbe is kép belebotlani.
- Jason? – mély, öblös hang szakad fel belőle mikor eljut a tudatáig, hogy valaki az ő nevét nyöszörgi.. Csak nagyon nehezen tudja rávenni magát arra, hogy egyáltalán a másikra tudjon koncentrálni. Őszintén szólva, egyáltalán nem tud odafigyelni a másikra, de még csak azt se tudja megállapítani, hogy ki lehet a hang tulajdonosa, mivel egy durva hétvége után jár, amit egy még annál is keményebb buli követett a srácokkal. Már azt is csodálatosnak tarthatja, hogy egyáltalán életben van, s nem egy híd alján ficánkol a saját nyálában és hányadékában lévén semmire nem emlékszik a történtekből.
A függönyök vad táncot lejtenek a szemei előtt, ahogy azokat nagy nehézségek árán elkezdi nyitogatni és bár a sötétítő be van húzva, mégis úgy érzi magát, mintha ezerszer fejbe verték volna, és most igyekszik életet lehelni magába.
Hangos nyögéssel adja az itt tartózkodó másik személy tudtára nemtetszését, s ezzel már hanyatlik is vissza a furcsán nőies, illatos paplantömegbe.
- Jason, nem szeretnél lezuhanyozni és meginni valamit? Jobban leszel tőle…
- Azt nem hinném, egész hétvégén ittam… De először elmondaná nekem valaki, hogy... - dünnyög bele a párnába összeszorított szemekkel - hogy mi a fene történt velem? Vagy... vagy szimplán meghaltam? - végre veszi a fáradtságot, hogy ülő helyzetbe küzdje magát, és ránézzen arra az emberre, aki mind idáig próbált vele szót érteni. Az a bizonyos illető pedig nem más, mint legjobb barátjának barátnője, Tanja akit már pici kölyök kora óta ismer és aki próbálta meggyőzni, hogy ne menjen katonának még akkor se, ha nem lát jobb megoldást.
- Mondjuk úgy, hogy túl jól mulattatok az éjjel egy fárasztó, forró és sűrű nap után. Na gyerünk, ugorj be a zuhany alá, Nate már készíti a kávét és a reggelit.
Reflexei nagyjából olyan jók, mint amilyen egy döglött macskáé lehetnek, mivel a gondolat, hogy megemeli a karját és elkapja a felé száguldó törülközőt, már ott meghanyatlott, hogy fel kell emelni a kezét. Így a rongy esetlenül és élettelenül esik bele az ölébe, mire tehetetlenül vesz egy pillantást.
- Hol vagyok?
- Nálunk cicus... Nate és Andy hozott haza. Már a pubban bemondtad az unalmast, fel se lehetett ébreszteni. Komolyan mondom, mint aki kómába esett - halk kuncogása meglehetősen érdekesnek hat, de eleget téve a kérésének kitámolyog az ágyból, s követve Tanjat megrohamozza a fürdőszobát egy lajhár végsebességének a gyökével. Kiakasztó a másnapossága. Ha most akarnák kirabolni akkor tuti, hogy nem ellenkezne, vigyék mindenét csak hagyják aludni.
- Folyosó végén jobbra. Aztán vigyázz, nehogy az eper illatú zselét használd - hunyorogva, grimaszolva figyeli a lány arcát, miként változik az, végül egy halk sóhajjal megrázza a fejét.
- Nagyon poénos. De tényleg. Amúgy szeretem az epret… csak a miheztartás végett – vonogatja meg a szemöldökét.
Néha nincs is jobb annál, mint bent álldogálni a nyakunkba ömlő vízzuhatag alatt. És ez már csak akkor lenne jobb, kellemesebb Jason számára, ha nem akarná minden áron felnyalni a csúszós, vizes és tusfürdős padlót. Az már koránt se lenne olyan élvezetes, mint amilyennek az elején ígérkezett. Nem meglepő hát, hogy egyik kezével a kabin falába, a másikkal a zuhanyrózsa tartójába kapaszkodik, ami nagyjából öt centivel van a feje fölött. Fogalma sincs, hogy hogy vihette ennyire túlzásba az italozást. Jól meglehet, soha nem utasított vissza egy korty vodkát se, de tény, hogy tud mértéket tartani. Ez esetben lehet, hogy nem erről árulkodnak a tettei, de... de ez most lényegtelen. Viszont az, hogy már ott elaludt és haza kellett cipelni, hát azt enyhén szólva kiábrándítónak tartja.
A derekára csavart törülköző nem tűnik olyan biztonságosnak, mint amilyennek lennie kellene, de bízik benne, hogy nem adja meg magát és támad kedve leugrani róla pont akkor, mikor Tanja megáll mellette.
- Hogy kéred a kávét haver?
- Nem tudom... feketén. Töményen. Erősen - egyedül abban biztos, hogy borzalmasan fáj a feje, nem lát semmit a sok fény miatt és, hogy az a kis kávé se fog tudni életet lehetni belé, amit Nate elé rak. Általában többre van szüksége ahhoz, hogy újra életet csiholhasson magába, de most kénytelen lesz ezzel és az előbb lefolytatott kis zuhanyzással beérni.
- Azt azért elmondjátok nekem, hogy mi történt tegnap? Úgy... úgy egész nap. Igen, azt hiszem, hogy annyi elég lesz - ezzel már kortyol is bele a piszok erős kávéba, s nemtetszése még az arcára is kiülhet. Utálja, a nagyon erős kávékat melyek rendszerint fancsali grimaszt csalnak markáns vonású arcára, de tudja, hogy most csak ez tarthatja ébren. Talán.
- Nézzük - komor, de kába tekintettel emeli fel a fejét és néz bele Nate ismerős, vidám szemeibe. Soha nem tudta felfogni, hogy ez a pasas, hogy lehet ennyire vidám és életerős. A legtöbb ügyvéd társa olyan mint egy befordult vénember, vagy mint egy hisztis piperkőc, ezzel szemben Nate? Állandóan pörög, jószívű és a humora is a helyén van.
- Kezdjük ott, hogy reggel elsírtad nekem, hogy milyen lehetetlenül eleged van az álmokból, amiket minden nap látsz, és már a gyógyszerek se segítenek amiről mellesleg én nem is tudok. Loreen pedig otthagyott téged, ezt nagyjából két órán át taglaltad megállás nélkül. Még a budira is képes lettél volna követni. Utána kis híján összetörte pár barátod magát hála egy illegális versenynek, amiből téged kihagytak. Morcos lettél, még a hajukat is leordítottad a fejükről. Utána pedig spiccesen mentél be a melóhelyedre ahonnan a főnököd hazaküldött pihenni. Valószínűleg megártott a forróság és a pezsgő, amit az apáddal ittál meg miután meglátogatott. De az esti bulin már két pohár vodka után olyan voltál, mint aki két napon át csak vedelt, és elaludtál a klub egyik elsötétített sarkában miközben az ismerős asszonykád a fejedet simogatta. És most ébredtél fel azóta… húsz órát aludtál. Nem mondom kicsit meglepődtünk, hogy teljesen élettelen voltál, de a szuszogásod azért megnyugtatott mindenkit. Nem tudom, hogy mit csináltatok Loreennel, de nem úgy nézett ki mint aki nagyon utálna téged.
- És... miért nem haza vittetek?
- Mert jobbnak láttuk, ha tudjuk, biztonságban vagy és tényleg fel fogsz ébredni. Meg... ki magyarázta volna el ezt így neked?
- Jogos. Kösz haver. De... mond meg őszintén. Nem csináltam semmi hülyeséget? Nem…bunyóztam? Nem vertem szét semmit?
- Erről miért kell egyáltalán kérdezned? Nem olyan vagy te.
Az arcára kiült meglepettség láttán Jason kénytelen egy jókedvűnek ható mosolyt varázsolni az arcára csak, hogy ne tartsa olyan fapofának.
- Talán mert egyáltalán nem emlékszek úgy... nézzük csak. Semmire!? - miután ezt a tudtára hozza, a nemrégiben kezébe nyomott fejfájás csillapítót betuszkolja a szájába, majd egy korty kávéval leöblíti, hogy aztán homályosan csillogó szemekkel ismét Nate-re figyeljen és a háttérben ténykedő lányra, kinek hosszú, mahagóni copfja vidám táncot lejt a fején és csapkodja kerekded fenekét.
- Igen Jason, minden rendben volt, nem csináltál semmi bajt. Azt hiszed gúnyt űznék belőled csak mert... gyakorlatilag amnéziában szenvedsz?
- Nem szenvedek amnéziában, csak nem tudom, hogy mi volt tegnap. Vagy az előtt. De ez nem amnézia - rivall rá rögtön feleslegesen, lévén nem süket és nem is mondott semmi hülyeséget a másik.
- Köszönök mindent, de lassan el kellene mennem, tudod… - kerekednek el a szemei, ahogy az órára pillant – már az irodában kéne lennem.
- Jó-jó, de… nem tehetnéd át máskorra? Előbb józanodj ki jó? – Jason arckifejezését látva viszont felcsuklik – nem tudlak meghatni ugye?
- Nem. Oda adod a kocsi kulcsod? Jobban érezném magam tiszta ruhákban a saját arcszeszemmel, mint a te pacsuli szagú szarodban - már tartja is felé a tenyerét, de csak egy felhúzott orrú manusszal találja szembe magát. Kék tekintete rá szegeződik, s hirtelenjében úgy érzi, visszakoznia kellene. De mégse teszi, csak áll vele szemben, felé nyújtott karral határozott képpel.
- Jason ne haragudj, de akkor se adnám oda, ha teljesen magadnál lennél. Így meg aztán főleg nem.
- Baszki Nate, nem véletlenül van jogsim. Becsukott szemmel, kótyagosan jobban vezetek nálad. Ha ütközés nélkül eltudok vezetni egy motort háromszáz kilométer per órával, nehogy már egy BMW okozzon nekem fejfájást.
- Épp ez az! Tudom, hogy hogy vezetsz és egy vadonatúj kocsival nem fogsz száguldozni - makacsolja meg magát feleslegesen. Jelenleg inkább néz ki egy dacos gyereknek, mintsem egy pénzes ügyvédnek.
- Az Isten verje a fejedet a falba helyettem is! Add már ide azt az átkozott kulcsot, vissza hozom a járgányodat ígérem! Azért az esküt nem fogom letenni a kedvedért, de vigyázni fogok rá – billenti fejét félre, Nathaniel pedig megelégelve a kis huzavonát, a kezébe nyomja a slusszkulcsot - amennyire tudok. Kösz mindent, majd jelentkezek. Ezt meg majd visszahozom! – mutatja fel neki a kávéval teli bögrét majd egy szál törülközőben átcaplat a szobába, hogy belebújva előző napi ruhájába, levágtatva a lépcsőkön rögtön a méretes parkolóházban találja magát, ahol egy ideig csak kering, mint egy tébolyult öszvér a kocsi kulcs gombját nyomkodva. A kocsi valahol pittyeg jelezve, hogy a zárat feloldották, a következő percben pedig azt jelzi, hogy ismét lezárták.
Csak nagy nehézségek árán találja meg az ezüstbe burkolt kocsit.
- Haver... mit féltesz ezen annyira? Negyed annyit nem ér, mint amennyit a lakásotok, pedig múltkor kipakolták – mormogja az orra alatt majd feltépve az ajtót bevágódik. Beletelik pár percbe, míg kikavar a betontömbből, de hamar rákanyarodik a főútra és már itt sincs…  


2010. Június
A bajok vonzásában
-… Engedjék meg, hogy bejelentsem a Dr. Wayne-t aki mostantól a traumatológia szakvezetője lesz. Jason első körben nem csak remek orvos, de remek ember is, és valószínűleg ő ezzel nincs tisztában, de ugyan annyit tanultam tőle, mint amennyit ő tőlem. Lehet, hogy a tanítványom volt, a rezidens orvosom, de már akkor rájöttem arra, hogy nem csak a betegek sérülését, de a lelkét is képes meggyógyítani. Nagy hitemet fektettem beléd fiam, és tudom, hogy általad jobb kezekben lesz az osztály.
A férfi öblös hangja szinte beteríti az egész helyiséget, és ösztönzi az embereket, hogy még az is tapsoljon, aki nem akar, aki belefullad az irigységbe. Carl olyan intenzitással és olyan lelkesedéssel tudja felvezényelni az embereket, hogy abba a legtöbben belefáradnak, de azért mind kitartóan figyeli a pódiumra fellépő Wayne-t, ki orvosi köpenyének elejét megigazítva, széles vigyorral fog kezet a volt felettesével, ki már át is adja neki a beszéd jogát.
- Először is köszönetet szeretnék mondani  Carl Hepburn-nek, amiért éveken át volt elég türelme, hogy tanítson és hitt bennem, valamint van elég bátorsága ahhoz, hogy a világ legtöbb gondjával ellenszegülő pasasát léptesse elő, mint vezetőt. Őszintén mondom, nagyon bátor vagy – les az említett férfira, ki immáron a nézők soraiból néz fel rá. Carl 20 éven át vezette a traumatológiát, de kénytelen volt belátni, hogy az ő ideje is eljött, így ideje volt méltóságteljesen visszavonulni a háttérbe. Hatvan éves, remegnek a kezei, fáj a háta és a lába. Ideje a fiatalabbakat előnyben részesíteni. És miért ne a legjobb tanítványát tüntette volna ki?
- Remélem nem fogok neked csalódást okozni, mint ahogy senki másnak se. De, hogy ne is szaporítsam a szót, arra kérnék mindenkinek, hogy egyetek, igyatok és… hát… dologra fel, a betegek nem várnak! Holnaptól pedig ne felejtsétek el a kórelőzményeket is felvenni, jó? Köszönöm – biccentés és tapsvihar kíséretében már el is hagyja a feldíszített, az ő nevével ellátott színpadról, hogy mihamarabb elérje az első mosdót, amit csak talál. Berontva a fekete-fehér márványból kirakott helyiségbe, rátámaszkodik a mosdó két szélére, hogy előre görnyedve próbálja visszatartani a kívánkozót. Szerencsére az csak nem jön, így megnyitva a hideg csapot mindkét kezét a vízsugár alá nyomja, hogy azzal hűsítse magát.
Összeszorított szemekkel próbál ellenállni a feltörő vágynak, hogy mélyen a zsebébe nyúlva elővegye a kis fiolát, amiben a gyógyszereket tartja. Erős nyugtatóról van jelenleg szó, mely eleinte csak leszedálta, mostanra viszont a hatását se érzi, de jó tudni, hogy van valami, amit kézhez vehet. Emellett ott van még számára a vicodin is, amit egy régi sérülésére írtak még fel neki évekkel ez előtt. Nem tud leszokni. Ha akarná, se menne neki, annyira hozzánőtt már a két szer pedig tudja jól, hogy a saját állásával játszik, most pedig, hogy megkapta az osztályvezető „kinevezést” csak még nagyobb a tét.


-Mióta függő, Mr. Wayne? – a pszichiáter hangja halk, szinte andalító miközben le se veszi tekintetét a vele szemben ülő, inkább kétségbeesett mintsem nyugodtnak tűnő férfiről. Jason először meg se tud szólalni, csak elhúzza a száját, megvonja a vállát, majd drámaian sóhajtva egyet felnyög.
- Talán harmadik éve, de már az idejét se tudom.
- Mire írták fel magának a nyugtatót? Nem hiszem, hogy vény nélkül jutna hozzá.
- Tudja, három évet húztam le a seregnél. Első körben Afganisztánban állomásoztunk, aztán átvittek minket fél évre Irakba… nem szívesen gondolok vissza rá, de azóta kínoznak a rémálmok. Sok veterán mondta már, hogy abba őrülnek bele, amiket ők tettek, nem is abba amit láttak. Vannak akik kínozták az embereket, hogy szóra bírják őket, de olyanok is voltak kik szimplán gondolkodás nélkül lőttek. Én is öltem… embereket. Még hozzá sokat. Gyerekeket is, akik ugye a legnagyobb véteknek számítanak, ha valaki megöli őket. De védenem kellett a társaimat és magamat is. Egy gépfegyverrel rohangáló afgán gyerek nem a legbékésebb látvány, amit az ember láthat. Tudja… - egy pillanatra elhal a hangja, ahogy összeszedi a gondolatait.
- Eleinte nem gondoltam, hogy majd gyerekekkel kell szemben állnom. De mikor először megtörtént, én… láttam valamit annak a kislánynak a szemébe. Nem értettem, és ő se értette, hogy miért adtak fegyvert a kezébe. Hogy miért kell ellenszegülnie bárkinek is, miért kell meghúznia azt a valamit amiről szerencsétlen még azt se tudta, hogy ravasznak hívják. Rettegett. És én rettegtem, mert nem tudtam, hogy mit fog tenni. Megmenthettem volna, de nem tudtam. Nem volt bennem elég… erő ahhoz, hogy odamenjek hozzá, és elvegyem a fegyvert. Leakartam beszélni róla, hisz beszéltem a nyelvüket minimálisan, mivel hosszú hónapokon át tanították nekünk. De az a vehemencia, ahogy tartotta maga előtt a nála is nagyobb hadi gépezetet, én… berezeltem. Tudtam, hogy tényleg megfogja húzni a ravaszt, én pedig tettem amit akkor belénk neveltek.
Én lőttem először. Megöltem a kislányt, kinek csak akkor láttam a végtelen magányt és rettegést a tekintetében, mikor odaguggoltam mellé, hogy elvegyem a fegyvert. Azon gondolkoztam, hogy miért kell ez? Miért kell ez az egész nyavalyás háború? Miért kellett a Szeptember 11.-ei terrortámadás, ami ezt az egész háborút kirobbantotta? Őszintén mondom, hogy vissza akartam vonulni! Nem akartam csinálni, élni akartam, mivel amilyen mulandó volt annak a kislánynak az élete, oly annyira lehet mulandó az enyém is. Ráadásul ott volt a beteg bátyám, akinek szüksége lett volna a segítségemre, de elmenekültem. Gyáva voltam és féltem szembenézni a fájdalmaival, a mulandóságával. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy a világ összes kínja az én vállamra telepszik. Mint aki nem kap levegőt miután a vízbe esett. Nincs ereje, hogy feljöjjön, csak kapálózik, de nem felfelé hanem lefelé halad megállás nélkül. Hát jelentkeztem az orvosi egyetemre, de ugye ez is félbe maradt a katonaság miatt.
- Mit gondol lehetett volna tenni mást is?
- Persze, hogy lehetett volna de ezt mondtam végig… csak az az én életemet követelte volna. Egy ember élete mindent meg tud választani. Utána azzal nyugtattam magam, hogy ők vívták ki maguknak az Amerikaiak haragját. De persze ez nem volt mentség arra, hogy gyerekeket kellett ölnünk ahhoz, hogy előre haladjunk.
- És mi van az álmaival? Miket lát benne?
- Miután egy nagyobb akna robbant a társaim lába alatt, minden álmomban benne vannak s mintha engem hibáztatnának. Próbálok rájönni mind a mai napig, hogy miért, pedig ennek lassan már tizennegyedik éve.
- Semmi eredmény?
- Semmi.
- Akkor mi lenne, ha ezt lezárná végre? Ne foglalkozzon vele, űzze ki a fejéből az egész lényüket. Tudom ezt egy katonának nehéz mondani, de nézzen előre. A jövőbe tekintsen, ne visszafelé. És azt mondom, hogy próbálja csökkenteni az adagot. Ha érzi az elvonási tüneteket, gondoljon másra. Vegyen be C-vitamint, higgye azt, hogy az a nyugtatója. A vicodine-t mire szedi?
- Az utolsó évemet töltöttem a seregben, mikor tálibok támadtak ránk. Nem tudnám megmondani, hogy mi történt, mert nem sokra emlékszek. Annyi volt biztos, hogy megtámadták a konvojt, amit vezettünk, és csak a balesetet követő negyedik napon ébredtem fel Chicagoban. A gerincem sérült, ami miatt gyakorlatilag újra kellett tanulnom a járást is. Egy évem ment el a fizikoterápiával. Utána döntöttem úgy, hogy folytatom az orvosit – magyarázza, de a nő arckifejezése láttán összevonja a szemöldökét.
- Sajnálom… azt viszont nem tudom, hogy ez mennyire hat ki az orvosi karrierjére. Nem azt mondom, hogy nem hiszek magában, nem hallucinogén anyagot szed, ez nyilván nem befolyásolja az ítélő képességét. De nem gondolja, hogy veszéllyel van a betegeire.
- Nem. Nem vagyok veszéllyel a betegekre, hisz a nyugtató és a vicodine is megnyugtat. Segít abban, hogy jobb legyen az ítélő képességem és bár nem helyes, de olykor ezt használom nehezebb eseteknél. Persze van, mikor teljesen megfeledkezek róla és a nagy rohanás közepette el is felejtem, hogy gyógyszert szedek. Általában csak egy húzósabb nap után, 16-20 órás műszakot követően veszek be egy pirulát. Nélküle összeroppannék.
- Nem fog! Jason, erős volt a hadseregnél. Erős volt az egyetemi évek alatt, több diplomája van és remek orvos. Megküzdött az afgánokkal, a saját lelkiismeretével. Nehogy már ezek a kis vacak pirulák győzzék le önt! – rázza meg a két kis üveget, amiben felcsendül a gyógyszerek lágy, csilingelő hangja.
- Nagyon nehéz…
- Tudom. Tudom milyen a függőség, mit csinál az emberekkel Jason! De harcolnia kell! Élnie kell. És ezek nem fogják engedni! Nem szólok a vezetőségnek a függőségéről, ha visszavesz az adagból, és háromnaponta eljár hozzám, hogy felmérjem a helyzetét. Szüksége van a segítségre, én pedig állok rendelkezésre.


Napjainkban
Jason a kórlapok ezreit bújva vágtat egyik kórteremből a másikba, hol egy nővérbe, hol egy betegbe vagy pedig egy orvostársába ütközve. Két napja folyamatos a hajtás, csak egy-egy órára van ideje lepihenni, de utána már folytatnia is kell a műszakot. Amúgy is sápatag arcát hatalmas fekete karikák teszik horrorisztikussá, bőre fehérségére rájátszik hosszabb, fekete haja. Amúgy szilárd, egyenes tartása mely kiemeli magasságát most görnyedt és fáradt. Szerencsétlen lassan harmincadik órája robotol, de…ez a szakma szépsége. A betegeiért él.
Hangos dörrenésre és sürgető jajgatásra kapja fel a fejét majd szalad hatfelé, mikor a mentőbejáratnál megpillantja a népes tömeget miként körbevéve egy alaposan kibiztosított srácot, a kórház belseje felé rohannak.
- Mi történt? – terem mellettük pillanatokon belül s úgy kapaszkodik bele a hordágyba, hogy azt ezúttal tolni is tudja.
- 32 éves férfi, tompa mellkasi és feji trauma, nehézlégzés miatt helyben intubáltuk, pupillája tág, fényre nem reagál, vérnyomás 90/60 – a mentős hangja gyors, szinte levegővétel nélkül darál el minden fontos információt,  Jason pedig gondolkodás nélkül fel is fogja.
- Jól van, nyaki, gerinc, mellkasi és medence röntgent helyben, teljes vérkép vizelet – dirigálja miközben betolják a szabad helyiségbe.
- Számolok! Egy, kettő, három – gyakorlottan, jól összeszokott csapatként dolgoznak és teszik át a beteget a másik ágyra.
- Mit tudunk? – áll meg Jason mellett Susan, miközben a zöld kesztyűvel vacakol, hogy az tökéletesen a kezére passzoljon.
- Hipotenziós, toronyházból zuhant le, egy konténerre zuhant. Szívverése normális, mellkasát be kell csöveznünk.
- Elboldogulsz?
- Persze – pillant a nőre majd megkezdve az imént említett manővert, pillanatokon beül a helyére kerül a cső.
A röntgenképek amint megérkeznek, a nővérek már kapkodják is kifelé a felvételeket a helyükről, melyet a fénnyel megvilágított terület felé mutatnak.
- Több helyen törött koponya, pontszerű bevérzések, agy ödéma. Csoda lesz, ha megéli a reggelt. Kutassatok a családja után, gyűrűje van, biztos van felesége.

A feleséget és a két gyereket is utolérték, viszont a férfit nem tudták megmenteni.
- Mrs. Hill?! A férje nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, a koponyája szinte ripityára tört. Nem tudtuk megmenteni az életét – kimerülten áll a férfi családja előtt, kiknek természetesen osztozik a gyászán, viszont nem az ő dolga, hogy álljon felettük, vagy fogja a kezüket.
- Nagyon sajnálom – teszi hozzá, majd biccentve a gyakorló orvosnak, helyet is cserélnek…
Minden egyes nap, mikor nem tudja megmenteni egy betege életét, kudarcnak számít. Viszont nem szabad elfelejteni azt se, hogy mellette ott van számtalan másik ember, akit megment és új esélyt ad nekik. Vannak végzetes esetek, kikről ez az első percben kiderül és bármennyire is küzd, felesleges. Ez a férfi, ha életben maradt volna, akkor is élete végéig gépekhez kötve élt volna, becsövezve és