Give me a minute, I don't know what I'd say in it...

Iszonyatosan fáradt vagyok ma, pedig semmi olyat nem csináltam, amitől kimerülhettem volna. Ha szédülök, ha csak azt érzem, hogy a lábaim nem bírnak már el, rögtön az jut eszembe, hogy itt a vég. Egyszerűen gyűlölök együtt élni ezzel, hogy valami miatt folyton az eszembe ötlik a betegségem. Utálom. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy ma megveszem Las Vegas ruhaboltjainak a felét -természetesen nem a legmárkásabb darabokat, mert arra most történetesen nincs lóvém-, hiszen épp itt az ideje lecserélnem a ruhatáram. Nem hoztam sok göncöt magammal így sem New Yorkból, csak egy bőröndnyit, éppen ezért.
Az utolsó tervezett üzletet elhagyva úgy gondolom, hogy most nem taxival megyek. Nem árt a friss levegő, és amúgy sem vagyok messze a lakásomtól. Lehet, hogy egyébként nem kéne sétálgatnom, vagy ilyesmi, de nem érdekel. Nem tud érdekelni. Nem fogok megválni az olyan dolgoktól, amiket szeretek. Reklámszatyrokkal felpakolva indulok el az úton, majd megállok a zebránál, és várok, amíg vált a lámpa. Váltana. Valószínűleg elromlott, vagy mit tudom én, de nekem semmi esetre sincs kedvem itt álldogálni, és várakozni. Nincs ilyenre időm. Minden perc ajándék. Ezt megtanultam az elmúlt időben, néha még túlzásba is esek ezzel kapcsolatban.
Lelépek hát a járdaszegélyről, és a következő pillanatban dudaszóra és fékcsikorgásra leszek figyelmes. Oldalra kapom a fejem, és az autó két centire áll meg a lábaimtól.
- Nem tudsz vigyázni? Nézz körül, mielőtt lelépsz a járdáról, teee… - folytja magába a szót a harmincas faszi, én pedig riadtan tekintek rá. Köpni-nyelni nem tudok, és meg vagyok róla bizonyosodva, hogy az autó, ami majdhogynem elütött, előbb még nem volt ott. Alap esetben most visszaszóltam volna a pasasnak, aki előbb konkrétan majdnem lekurvázott, de jelen esetben inkább szó nélkül hátralépek egyet. Ez halál közeli élmény volt. Te jó ég! Tessék, már ilyenen is túlestem, ki lehet húzni a listáról. Nem mintha, ez rajta lett volna, de hát ha már megtörtént, akkor megtörtént. A lényeg, hogy két centi még elválasztott a száguldó őrülttől.
Ezúttal alaposan megnézem, hogy zöldre vált a jelzőfény, körül is nézek, is sietve indulok el az út másik oldalára. Szívem még mindig vadul kalapál, és mélyet sóhajtok.
Gyors léptekkel indulok el az egyenes, hosszú utcán, és a házsorok, üzletsorok átváltanak parkosított részre. A lábaim visznek tovább, közben pedig oldalra pillantok, ahonnan gyerek kacajok hallatszódnak. Lépteim lelassulnak, és szemeim elkerekednek az ismerős alakra a játszótéren. Lábaim elgyengülnek, mintha kihúznák alólam a földet, kezeim elengednek, és a markomból kiesnek a vásárolt holmik.
- Wyatt. – ejtem ki halkan a számon, és ráfókuszálok a mozgó alakra. Istenem. Menj Hazel! Nem állhatsz meg itt, nem láthat meg!
Tekintetem a mellette lévő gyerekre siklik. Nem. Nagyot nyelek, és nem akarom elhinni, amit látok. Kezemmel napellenzőt képezek a szemem felett, hogy megbizonyosodjak róla, hogy akiket látok, az nem más, mint a fiam és az apja. Akiket ott hagytam, mint eb a szarát. Ez az igazság. Elmenekültem, és azzal nyugtatom magam, hogy sokkal jobb nekik nélkülem. Tényleg az. Most gondoljunk bele, ha ott maradtam volna, akkor megismer, megszeret… És egyszer csak arra ébredt volna, hogy nem érez mást, csak ürességet, hiányt. Hiányzik az anyja, mert addig vele volt. Ha nem voltam vele, talán így nem is érez majd semmit, amikor évek múltán megtudja, hogy az anyja halott. Mert az leszek, idő kérdése, főleg akkor következik ez be elég hamar, ha nem találnak nekem donort.
Előrelépek egyet, de a lábaim, mintha földbe gyökereztek volna. Nem bírok mozdulni, teljesen lebénított a tudat, hogy a saját fiam, akit kilenc hónapig olyan fiatalon a méhemben hordtam, néhány méterre játszik tőlem. És boldog… Gondtalan. Fogalma sincs róla, hogy az anyja, aki a világra hozta, és olyan pofátlanul otthagyta, hogy az már fáj, néhány lépésnyire áll, és éppen őt bámulja.
Ólom. Úgy érzem, mintha több kilós tömegek nehezednének a lábfejemre, és nem engednének lépni. Nem engednek futni, visszatartanak. Istenem, észrevesz. Észre fog venni, és én itt állok, mint valami idióta, és csak nézem őket. A két embert, akik valaha fontosak voltak a számomra, és most már soha többé nem lehetnek az enyéim.


• TAG: Wyatt <3 • SZAVAK: 651 • NOTE: a kövi remélhetőleg jobb lesz :$

I missed you every day…

Kelj fel Wyatt. Nyisd ki a csipás szemed és kezdj magaddal valamit. Mint egy mantraként mondogattam magamban, miközben némán füleltem. Túl nagy a csend. Max ilyenkor már rég itt szokott ugrálni rajtam, sikongatni és kinyomni belőlem azt a kevéske ételt, amit apám belém tud imádkozni. Mostanában nem úgy mennek a dolgok, ahogy én azt 27 évesen elképzeltem. Azt hittem, ennyi idősen lesz egy munkám, amiből el tudom tartani a fiamat, ehhez képest, vergődök egyik napról a másikra. Amikor befejeztem az egyetemet, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz elhelyezkedni. Kinek kell egy művészlélek… persze grafikusnak lenni nem egyszerű feladat. Én szeretem, apám már kevésbé rajongott az ötletért, de miután Hazel eltűnt, jobbnak látta, ha nem vitatkozik velem.
Felkönyököltem az ágyban, végigsimítottam háromnapos borostámon és apró neszezésre lettem figyelmes. Összeszűkült szemmel vizslattam az ajtót, ami résnyire volt nyitva. Sosem csukom be, mert Max-nak gyakran vannak lidérces álmai és olyankor lélekszakadva rohanok a szobájába. Nem tudom, hogy azért, mert nem vagyok jó apa vagy azért, mert tényleg szar apja vagyok.
Lelöktem magamról a takarót, felültem és néhány pillanattal később kótyagosan, halkan lépkedtem a szobája felé. Belöktem az ajtót és a pofám is leszakadt. A falon két hatalmas pálcika ember virított zsírkrétával, mellette egy csomó – számomra felismerhetetlen – állat, virágok, egy rét kellős közepén, minden meg volt, amit egy gyerek rajzolna. Egy írólapra, nem a falra, premier plánba a bejárati ajtóra.
-Maximilian Moses Silverman, mi az isten ez a faladon? – Néztem az absztrakt rajzot, amiért a fanatikus gyűjtők dollár milliókat költenének, ha Max híres festő lenne. Szép volt, színes volt, még tetszett is, de nem a falon. - Szerinted ezt mivel tüntetjük el? – Kérdeztem tőle orrnyergemet masszírozva. Nincs pénzem arra, hogy lefessem a szobáját, ez pedig nem maradhat itt.
-Nem kell lemosni apa. Nekem tetszik. – Rándított egyet a vállán és ettől nekem mosolyoghatnékom támadt. De visszafogtam magam, mert most dühösnek kéne lennem rá. Még sem vagyok az.
-Na és kik vannak a képen? – Kérdeztem rá mellé állva. Igazság szerint teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy a két pálcika ember kiket ábrázol. Csak szerettem volna az ő szájából hallani.
-Ez te vagy. – Mutatott a nagyfejű pálcika emberre. - Ez pedig anya. – Vigyorgott teli pofával és vissza is mosolyogtam rá, de halvány lila fingom nem volt arról, mit kellene még mesélnem az anyjáról. Elmondtam neki mindent, ezért is tudja, hogy milyen színű hajat rajzoljon. Égővörös vonalak jelezték a falon Hazel haját. Apró fekete pöttyök pedig a szeplőit, amiért bolondultam.
-Na gyere, moss fogat, együnk valamit, aztán irány a játszótér. – Kaptam a vállamra, bevittem a fürdőbe, fogkrémet nyomtam a fogkeféjére és magam is megmostam a fogam. Utána jött a szokásos pasis ceremónia. Arcszesz és parfüm. Nem csak magamnak, hanem Max-nek is. Ezzel kívánja felhívni a figyelmem arra, hogy azért mert még csak 5 éves, igenis tekintsem őt is férfinek.
Fél órával később felöltözve, apró kezét az enyémbe csúsztatva igyekeztünk a játszótérre. Igazság szerint gyűlöltem, mert a szingli anyukák nem arról híresek, hogy kíméletesek lennének. Nem riadnak vissza semmitől és előszeretettel boronálják össze fiamat kislányukkal. Ami nekik egyenlő azzal, hogy én is a család részese leszek. Gyűlölöm…
Persze Max azonnal megtalálta azokat a gyerekeket, akikkel egy csoportba jár az óvodában, így jobbára egyedül ácsorogtam a játszótér szélére húzódva, de kellő távolságban arra az esetre, ha a fiamnak valami baja lenne. Unottan rugdostam arrébb néhány követ, rajzoltam köröket cipőm orrával a homokban, amikor Max felvisított. Űzött vadként rohantam hozzá, de szimpla ijedtségen más nem történt. Lebukfencezett a csúszdáról, felhorzsolva a tenyerét. Persze előadta a hattyú halálát, én pedig jó apaként még rá is játszottam.
Nem tudom, mikor vettem észre és mennyi ideje bámultam szerencsétlen lányt, de a fiam hangja ébresztett rá arra, hogy hosszú ideje fókuszálok az út túloldalán ácsorgó lányra.
Csak a képzeletem… semmi más. A világon 1 milliárd nőnek lehet vörös haja és hozzá hasonló, tökéletes alakja. Ő nem Hazel. Ne tévesszen meg a hasonlóság. Mégis muszáj megnéznem. Látnom kel.
Max lenyugodott, így könnyen magára hagyhattam az egyik kisfiú édesanyjával és öles léptekkel indulhattam meg a lány felé. Odaérve hozzá felkapkodtam a földről a táskáit és átnyújtottam neki. Egész eddig nem sikerült jól megfigyelnem és rájöttem, hogy az emlékeimben élő Hazel ócska mása annak a Hazel-nek, aki most előttem áll. Gyönyörű volt, bár soványabb, mint amire emlékszem, de még ez sem rontott az összképen. Ledermedve néztem ismerős kék szemeibe.
-Hazel… – Többre nem voltam képes. A fejembe tolult rengeteg gondolat. Visszatettem a táskákat a földre és egyetlen szót sem szólva néztem a lányt. Közben azért hátrapillantottam és megnyugodva vettem tudomásul, hogy Max nagyon is jól érzi magát. Csupán engem fojtogat múltam egy része olyan erővel, hogy összeroppanok a súlya alatt.


• TAG: Hazel ♥ • SZAVAK: 903 • NOTE: hát, nem tudom…

Give me a minute, I don't know what I'd say in it...

Szemeim a fiúra és az apjára szegeződnek. Szereti. Törődik vele, hiszen egyetlen nyikkanásra odamegy hozzá. Ha jól látom, megsérült, remélem nem komoly. Megpróbálom kivenni a fiam arcát, hogy hogy néz ki, és belülről mosolygok a láttán, az arcomra azonban kifejező rémület ült ki. Istenem, még a nevét sem tudom. Fogalmam sincs, hogy Wyatt hogy nevezte el.
Ahogy felnéz rá, az én tekintetem is követi a pillantását, és közvetlenül szemben találom magam az exemmel. A fiam apjával. Észrevett, ezt nem hiszem el. Ilyen nincs, most mégis mit tegyek? Elfutnék, de a lábaim nem engedelmeskednek, és úgy amúgy is gyávának tűnhetnék. Talán még most kéne megtennem, és majd azt hiszi, hogy csak képzelődött, hogy nem is én voltam, hanem csak egy másik vörös hajú lány. Már késő, ugyanis Wyatt gyors léptekkel indul meg felém, én pedig meghátrálok kissé. Fuss, Hazel! Hiszen gyáva vagy, mindig is az voltál! Már jó párszor elmenekültél, mért ne lehetne most is ezt tenni? Csak egyszerűen lelépni, és többet meg sem jelenni ennek a két embernek a közelében. Ez nyilvánvalóan egyszerűbb, mint itt állni, és megvárni, amíg ideér elém, és szembe kell néznem vele. A kérdéseivel, mert nagy valószínűséggel rögtön azzal kezd el bombázni, vagy rögtön elkezdi majd mondani a monológot, amiben a porig aláz. Teljesen megérteném, mert megérdemlem, hogy egyszer úgy istenigazából lehordjanak amiatt, amit tettem. Undorító és gyáva dolog volt, beismerem, de még mindig csak azt tudom mondani, hogy jobb így. Nekem lehet hogy nem, mert nem egyszer gondoltam rájuk, és kibírtam öt évig, hogy ne keressem fel Wyattet. Leküzdöttem magamban a vágyat, de most… itt áll előttem. Teljes és valós egészében itt van. Felém nyújtja a táskákat, én pedig csak állok, mint egy darab fa, és nem nyúlok értük. Tekintetem az övébe fúrom, és nem tudok kinyögni semmit. Fürkészem azt az ismerős pillantást, próbálom kiszedni, hogy mit rejtenek.
Harag vagy szánakozás, vagy esetleg meglepettség, nem tudom. Leginkább a kifejezéstelen illene most rá. Fogalmam sincs, hogy mi játszódhat most le benne, és miket fog mondani, de ahogy elnézem, nagy meglepettségében neki sincs épp szófosása.
- Wyatt, én… - kezdek bele, és megcsóválom a fejemet. – Sajnálom. – mondom, miközben elpillantok a távolba, a játszótér irányába. Nem tudom, mit kéne neki mondanom, egy szavam sincs, amit hozzá tudnék intézni. Nem kezdhetek el magyarázkodni, nem is tudom, mit mondhatnék neki, hisz az igazi okot nyilvánvalóan nem fogom neki ecsetelni. Istenem. Változott azóta, mióta utoljára láttam, de mégis ugyanaz. Próbálom úgy végigmérni, hogy az ne legyen túl feltűnő, és legszívesebben most hozzáérnék, hogy megbizonyosodjak róla, hogy az öt éve látott ember, aki iránt elmondhatatlan érzelmeket tápláltam, tőlem egy méterre áll. Nagyot nyelek, és újra az arcára emelem a tekintetem. Határozottan jobb lett volna, ha elmegyek, mintha észre sem vettem volna őket. Ez a beszélgetés olyan kínos lesz, mint még soha semmi. Főleg, hogy én egy idétlen sajnálomot tudtam csak kibökni, ami nem lenne elég még egy ártatlan hibára sem, nemhogy ekkora dolgot elcseszve ezt mondani. Most valószínűleg egy gyáva, szánalmas embernek nézhet.
- Őszintén. – nyögöm ki kisebb fáziskéséssel és egyszerűen semmi más nem jön ki a számon. Idétlenül érzem magam, és még mindig úgy gondolom, hogy nem késő elmenekülnöm a vallatás elől, ami mindjárt bekövetkezik, gondolom…
Felveszem a földön lévő táskákat, kihúzom magam és megköszörülöm a torkomat. Pillantásom újra a játszótéren futkározó kisfiút pásztázza, és egy nagyon halvány mosoly jelenik meg a szám szélén, szinte észrevehetetlenül.
- Hogy nevezted el? – csúszik ki a számon meggondolatlanul, és hirtelen a földre emelem a tekintetem. Idejövök, és most még a nevét is megkérdezem. Ez lehet kissé gyors tempó, de nagyon érdekel… Ha már azt úgysem fogom elérni, hogy közelebbről is megismerjem, vagy szót váltsak vele. Nemhogy elérni nem fogom, talán megélni sem. Senki sem tenné ki a saját gyerekét annak a fájdalomnak, hogy elveszítse az egyik szülőjét ilyen korán. Én átéltem… Az apám nyolc éves koromban meghalt és máig gondolok rá. Korai volt még számomra, és nem akarom, hogy egy ilyen eset megismétlődjön, csak én most a másik oldalon álljak.


• TAG: Wyatt <3 • SZAVAK: 656 • NOTE: szexi a képed :'D

I missed you every day…

Mindent kizártam. Az utca zaját, a gyerekek önfeledt nevetését, még saját lélegzetvételemet sem hallottam. Talán nem is vettem levegőt a kábulattól, ami rá telepedett az elmémre. Olyan sokszor lejátszottam a fejemben, mit mondok majd neki, ha egyszer újra láthatom. Minden sérelmemet és haragomat a fejére zúdítom és örömittasan nézem majd, ahogy összeroskad tettei súlya alatt. Ennek ellenére némán álltam vele szembe és kezdett az egész idegesítővé válni. Miért nem mond semmit sem? Elvégre Ő hagyott el, nem fordítva történt. Egyedül hagyott egy férfit egy apró csecsemővel. Egy olyan férfit, aki saját magát sem képes a rendes útra terelni és aki mikrózható ételeken él, mert képtelen a főzésre. Bele se gondolt abba, milyen szánalmas életet ajándékozott annak a babának. Max sosem panaszkodik, feltétel nélkül szeret, még akkor is, ha néha elszakad a cérna és önmagamból kikelve ordítozom vele. De akkor sem ilyen életet szántam a fiamnak.
-Sajnálod? – Kérdeztem vissza, mint aki rosszul hallotta. Homlokomon mély árkok jelentek meg, szemöldököm is a kelleténél magasabban járt. Mégis mit képzel magáról? - Azt hiszed egy sajnálom elég lesz Hazel? Kurvára nem elég. Otthagytál minket, hogy éld a saját kis életedet. Remélem bejött a dolog és boldog vagy. – Hangom fröcsögött a gúnytól és be kell valljam, jól esett, hogy bánthatom. A szívem mélyén nagyon is jól tudtam, hogy ez a találkozás nem lesz egyszerű menet. Heves természet vagyok, aki néha nem tud uralkodni önmagán és ez az a pillanat.
-Tudod hova tedd a sajnálatodat? Rohadtul nem érdekel. Egyáltalán mit keresel itt? Azt hitted, majd minden olyan lesz, mint régen? Elég egy pillantás és megint a rabod leszek? 5 év telt el Hazel… 5 kibaszott év és arra sem voltál hajlandó, hogy írj vagy hívj. Nem miattam, hanem a fiad miatt. – Tudtam, hogy közönségünk akadt. Tudtam, hogy csak néhány perc és Max is fültanúja lesz ennek a beszélgetésnek. De eleget szenvedett már, nem akarom, hogy elcseszett lelkű gyerek legyen belőle. Bőven elég, ha az apja az.
Iszonyatosan dühös voltam, kezem remegett az adrenalin lökettől, mely minden egyes pillanatban elárasztotta a testem, valahányszor felnéztem szeplős arcára. Semmit sem változott… ugyan az a lány maradt, akit megismertem vagy aki az emlékeimben él. Külsőre legalábbis így van, mert ami belül van, az rosszabb egy rothadó gyümölcsnél.
-A neve Max… pontosabban Maximilian. – Fordultam meg és épp elkaptam azt a pillanatot, amikor Max felhúzta az orrát és vigyorogva cibálta meg egy kislány szoknyáját, hogy aztán eszeveszett tempóban elfuthasson nagyobb testvérei elől. Ez az én fiam… mekkora nőfaló lesz belőle. - Nem akartam olyan nevet választani, amin együtt gondolkodtunk és olyat sem, ami neked tetszett. – Tettem hozzá hűvösen, szárazon, tényként közölve, hogy a fiam és közte semmilyen kapocs nincs. Mert így van. Hiába nevelgette, dédelgette 9 hónapig a szíve alatt, ha utána képes volt magára hagyni. Egy állatot sem teszel csak úgy ki az út szélére.
Max hangjára kaptam fel a fejem. Néhány lépésre állt csak tőlem, nagy szemekkel bámulta az előttem ledermedt Hazel-t. Most legyek okos… és mintha a fiam olvasott volna az elmémben, megszólalt lelket simogató hangján.
-Anyának is ilyen haja van. Ma reggel rajzo… – És mielőtt még tovább forgathatta volna a tőrt a számára ismeretlen nő szívében, tenyerem elzárta az utat a szóáradat előtt. Játékosan összekócoltam a haját, kezemmel arra kényszerítettem, hogy felnézzen rám.
-Menj vissza játszani, mindjárt megyek én is. – Vettem el tenyerem a szája elől, a játszótér felé fordítottam és néztem, ahogy széles mosollyal az arcán, integetve csatlakozik ismét a gyerekekhez.
-Kellett ez neked? Fogalma sincs arról, ki vagy. Azt sem tudja, hogy néz ki az anyja. Csak annyiból, amit elmeséltem neki. Az óvodában minden nap megkérdezik tőle, hol az anyukája. Sokkal többet ártottál azzal, hogy elhagytad, mint azzal, ha maradtál volna és szar anya lennél, mert inkább legyél pocsék szülő, mint olyan, aki saját érdekei miatt elhagyta a gyerekét. – Zsebre tettem kezeimet, leplezvén ökölbe szorult ujjaimat. A szorítástól ujjhegyeim kifehéredtek és egyáltalán nem akartam, hogy Hazel lássa, mennyire felkavar a jelenléte. Mert bármennyire is tagadom, szerettem. Életem szerelme volt, bármit hajlandó lettem volna megtenni érte, de kevés voltam neki és valljuk be, melyik pasi viseli könnyen, ha csorbát ejtenek megdönthetetlennek hitt egóján.


• TAG: Hazel ♥ • SZAVAK: 814 • NOTE: mikor nem vagyok szexi :’P

Give me a minute, I don't know what I'd say in it...

Mindig is tudtam, hogyha ez a találkozás egyszer is be fog következni, az nem lesz könnyű eset. Éreztem, hogy hatalmas megaláztatásra számíthatok, és hogy Wyatt olyan dühös lesz, mikor újra meglát, mint még talán soha. Sosem volt túl nyugodt természetű, nemhogy most. Hiszen otthagytam egy csecsemővel, és valószínűleg kezdetben még fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán hogy kezdjen neki a dolognak. Eleinte nem akarta a gyereket, de meggyőztem róla, mert nekem nem lett volna szívem elvetetni. Ellenben, ha már akkor tudtam volna, hogy milyen betegség van kialakulóban nálam, akkor szó nélkül hagyom, hogy elvegyék tőlem. Tizenhét éves voltam, fiatal és bolond. Máig nem sikerült felnőnöm, de meggondolatlan voltam már akkor is, mint most, és hát a makacs természetem miatt, megtartottuk a babát. A végére már Wyatt is belenyugodott a ténybe, hogy gyereke lesz, akire majd vigyázni kell, akinek ő lesz a példaképe. Elfogadta, és bevállalta a dolgot, de sosem gondolhatta, hogy én majd rögtön a szülés után lelépek. Vakon bízott bennem, és én eljátszottam a lehetőséget. A hetedik hónapban az egyik barátnőmnél voltam, amikor csak úgy ok nélkül elájultam, és egyéb tünetek is jelentkeztek, mint például a láz. Wyattnek egy szót sem szóltam az esetről, és megkértem Carolt, hogy ő se mondja el senkinek. Rá pár hétre közölték velem, hogy leukémiás vagyok, és már ekkor elterveztem, hogy mit fogok tenni…
Wyatt arcán a meglepettséget felváltja a düh, homloka ráncba szalad, én pedig csak nézem a földet, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy rosszat csinált.
- Tudom, hogy nem lesz elég, és nem is kértem ilyet. Azt is tudom, hogy soha a büdös életben nem fogod engedni, hogy megismerjem a fiamat. Megértem Wyatt…- nézek fel rá, és kissé felmegy bennem a pumpa, mikor azt feltételezi, hogy azért hagytam el őket, hogy éljem a saját életem, nélkülük.
- Mellesleg elhiheted, hogy kurvára nem jött be, és nem is ez volt a célom. – motyogom halkan és kissé dühösen, de mégis visszafogottan, nehogy azt higgye, hogy még nekem áll feljebb. Talán ha tudná az igazi okát, amiért elmentem, megértené, de nem fogja megtudni, mert előbb halok meg, minthogy elmondjam neki, hogy beteg vagyok.
Körbepillantok, ugyanis látom, hogy az emberek úgy mennek el mellettünk, hogy alaposan megbámulnak, és szinte látni az arcukon a szánakozást.
- Ne kiabálj légy szíves. – mondom, és újra lerakom a földre a kezemben lévő táskákat, majd karom átkulcsolom magam előtt, és egyik lábammal apró köröket rovok le a betonon.
- Nem tudtam volna szembenézni a haragoddal, de mint látjuk, nem menekülhettem el előle. Tessék, most itt vagyok, nyugodtan mond el, mekkora kurva vagyok, hogy otthagytalak titeket, és magadra hagytalak egy ekkora felelősséggel. Nem hittem azt egyáltalán, hogy majd a nyakadba ugorhatok, ha megint találkozunk. Pontosan ezt vártam, és nyilván el fogom tűrni a megalázást, mert megérdemlem, ennyi. – válaszolok neki indulatosan, és leengedem a kezeimet. Nagyot nyelek, és mélyet sóhajtok a mondat végén, amit hadarva mondtam el. Szívem úgy kalapál, mintha ki akarna ugrani a helyéről, és a vérnyomásom is valószínűleg felment kissé, mert szédülni kezdek. Ennek hatására oldalra lépek egyet, majd amikor megkapom a kérdésemre a választ, meglepődök. Maximilian. Tetszik a név, olyan hangulatos, szépen ejthető.
- Oh. – szalad ki a számon, és lesütöm a szemem. Gondolhattam volna, hogy nem olyan nevet választott neki, amin együtt gondolkodtunk, hiszen az túlságosan is emlékeztette volna rám. Ezt ő is közli velem. Hangja olyan rideg és közömbös, hogy megborzongok tőle. Ahhoz képest, ahogy régen hozzám szólt, most annak a szöges ellentéteként beszél hozzám. Ez nyilvánvaló, hiszen nem régen vagyunk, hanem most.
Annyira lefagytam, hogy észre sem veszem, hogy Max mellettünk áll, és nagy szemekkel mered rám. Csak a hangjára kapom oda a fejem, és belém hasít a fájdalom. Istenem, ahogy néz rám… Nagyot nyelek, és hirtelen el kell fordulnom. Kezem a szám elé kapom, és a könnycsatornáim csordulásig telnek. Alig látok a szememben gyűlő krokodilkönnyektől, és próbálom visszafogni magam, hogy ne gördüljenek le az arcomon. Mélyen szippantom be a levegőt, és megpróbálom legyűrni a torkomban egyre csak növő hatalmas gombócot. Nem bírok ránézni, főleg, hogy ilyen közel van, és… te jó ég, tudja, hogy az anyjának ilyen a haja, talán a kis fejében már meg is körvonalazódott a gondolat, hogy ki áll előtte. Mikor hallom, hogy eltrappol, lassan visszafordulok Wyatt felé. Újra jönnek a szavak, amiknek mindegyike belém mar.
- Tudom, a rohadt életbe. Tisztában vagyok vele, hogy mit csináltam, Wyatt. Okoltam már magam elégszer, hogy mekkora baromságot csináltam, és hidd el, ugyanezeket vágtam a saját fejemhez. Milyen anya az ilyen, aki egy szó nélkül elhagyja azokat, akiket szeret? De hidd el, hogy mindkettőtöknek jobb így. – tör ki belőlem, és hiába nyeldeklek, a haragtól és a szégyentől egyaránt érzem, ahogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon, én pedig hirtelen odakapok, hogy a kardigánom ujjával letörölhessem azt.
- El sem tudod képzelni, hányszor gondoltam rátok, és bőgtem magam álomba emiatt, és csak azzal nyugtatgattam magam, hogy mindenkinek ez a legjobb. Maxnek, neked… nekünk. – vonok vállat, és erőt veszek magamon, kihúzom magam, és immár úgy állok előtte, mintha mi sem történt volna. Ezt jelenti erősnek lenni, de mint látszik, néhányszor elgyengülök én is, nem is egyszer…


• TAG: Wyatt <3 • SZAVAK: 841 • NOTE: "ne essünk túlzásokba" :'D

I missed you every day…

Idegesített. Annyira dühítő volt, ahogy a cipője orrt bámulta, ahogy íveket meg köröket rajzolt a homokba. Pontosan úgy viselkedet, ahogy azt vártam tőle. Bármit megtettem volna most azért, ha egy kicsit helyrerázhattam volna. Hogy helyrebillenje benne minden és végre rájöjjön, kurvára elrontotta. Hiába mondja, hogy tisztában van tetteinek következményével, mégsem hiszem azt, hogy átgondolta.
-Azt hiszed, hogy megtagadnám tőled, hogy lásd Max-et? – Szaladt fel mindkét szemöldököm homlokomra. - Épp az előbb láttad te magad is. Hasonlít rád, rengeteg dologban Hazel. Lerajzol téged, amikor csak lehet. – Mondtam kicsit halkabban, mert attól féltem, Max furfangos fejecskéjében megfogant a gondolat, hogy talán tényleg azért hasonlít a néni annyira a falra firkált pálcika emberre, mert bizony a két személy egy és ugyan az.
Elengedtem fülem mellett megjegyzését. Honnan is tudhatnám, milyen élete van és ami azt illeti, jogom sincs kifaggatni róla. Nem vagyunk együtt, ami köztünk volt, varázslatos dolog volt és a mai napig hiányzik, de vége lett azzal, hogy szó nélkül elhagyott.
Észre sem vettem, hogy a hangom megemelkedett. Éreztem ugyan, hogy fürkésző szemek égnek a hátamban, de nem gondoltam arra, hogy esetleg mindezt a kitüntetett figyelmet azért kapom, mert a kelleténél hangosabban beszélek. Dühös voltam az istenit, ilyenkor nem tudom kontrollálni magam. Mindi is Hazel volt az, aki jobban kezelt mindent, legyen az egy egyszerű veszekedés vagy a dühöm, ami néha elhomályosította az agyamat. Most is kitörőben van a vulkán, ami megsebzett lelkemet jelképezi és jaj annak, aki az útjába kerül.
-Nem tudtál szembenézni a haragommal? Persze, hogy dühös vagyok a kurva életbe. – Túrtam bele hajamba, aztán megvakartam a tarkóm és szóra nyitottam a számat, de inkább visszacsuktam. Mint mondhatnék? Hogy elcseszte az egész életemet? Hogy elcseszett egy gyermeket, aki nem érdemelte meg ezt az életet? Hogy jobban tettük volna, ha szex helyett moziba megyünk? Mocskos volt az egész és éreztem, miként süllyedek bele a saját magam létrehozott mocsárba. Kapálózom, de egyre mélyebbre jutok ahelyett, hogy végre kivergődnék belőle.
-Azért jöttél vissza, hogy elmond, mennyire megbántad? Hogy rájöttél, elkövetted életed hibáját és most azt várod tőlem, hogy megbocsássak és menjen minden úgy, mintha mi sem történt volna? – Magam sem hittem, hogy ekkora baromság elhagyhatja a számat, de ebből is látszik, milyen hatással van rám még mindig a jelenléte. Elvarázsol, megbabonáz, magába szív, megcsócsál, aztán kiköp, mint valami húscafatot. - Ez mind szép és jó lenne, de van egy fiúnk, aki talán meggyűlöl, amiért nem voltál mellette. Megszokta, hogy csak én vagyok és a nagyapja. – Azt nem mondom, hogy az elmúlt 5 évben cölibátust fogadtam és nem elégítettem ki a szükségleteimet, de annál a pontnál, amikor be kellett volna mutatnom őket a fiamnak, inkább valami olcsó szöveggel otthagytam őket. Nem akartam, hogy havonta más nővel lásson. Azt akartam, hogy a szemében más legyek, mint a többi apa. És amikor csodálattal néz fel rám, megbizonyosodom arról, hogy jót cselekedtem azzal, hogy megóvtam sérülékeny lelkét.
-Honnan tudhatnád, mi jó nekünk? Önző vagy Hazel, amikor csak magadra gondolsz. Szerinted én nem szenvedtem eleget? Nem gondoltam rád minden egyes rohadt napon, amikor pelenkát cseréltem, amikor virrasztottam mellette, mert beteg volt? Fogalmad sincs arról, min mentem keresztül… fogalmad sincs. – Elfogyott a szuflám, mellkasom vadul hullámzott érzelmeim tengerében és hiába nyeltem nagyokat, egy korty levegőt nem tudtam lepréselni a tüdőmbe. Gyűlöltem az életemet, de Max miatt képes voltam minden nap felkelni.
-Szeretlek Hazel, a mai napig… – Vallottam be halkan. - … de nem tudom, képes leszek e félretenni a sérelmeimet. – Muszáj lesz, már csak Max miatt is. Szépen lassan fogom neki beadagolni a dolgot. Minden nap egy kicsit, hogy ne terheljem.
-Nem tiltom meg, hogy lásd Max-et, nem vagyok szörnyeteg. Az anyja vagy, jogod van hozzá. De figyelmeztetlek, egy szóval se említsd neki, hogy ki vagy. Majd ha én azt mondom. – Ezt akarom, büntetni akarom és miközben ezen gondolkodom rájövök, hogy mégis csak egy szörnyeteg vagyok. Egy szépen becsomagolt, gusztustalan förmedvény.


• TAG: Hazel ♥ • SZAVAK: 771 • NOTE: ne lopd a szövegem cica (:

Give me a minute, I don't know what I'd say in it...

Zavaromban már nem tudom, mit tegyek, mert annyira szégyellem magam, hogy úgy érzem, itt helyben elsüllyedek a megalázottságtól. Azt kívánom, bárcsak most azonnal elnyelne a föld, vagy valaki megcsípne és felébrednék ebből a rémálomból. De nem Hazel, ez itt a valóság, hahó! Kérdése úgy ér, mint derült égből villámcsapás.
- Miért, nem? – kérdezem meglepetten, aztán rendezem arckifejezésem. Engedné, hogy megismerjem? Nem, nem lehet. Nem lehetek önző, és nézhetem az én érdekeimet, és Maxét nem. Istenem, komolyan úgy érzem magam, mint valami mozifilmben, amin már lehet, hogy rég bőgnék, és legszívesebben ezt tenném. Belefúrnám a fejem a párnába és üvöltenék, miközben teljes erővel ütném magam mellett az ágyat. Ezt szoktam csinálni, ha ideges vagyok, elég jó megoldás, hamar lenyugszik tőle az ember. Miután hazamegyek, valószínűleg rögtön ezt fogom tenni…
Ahogy a hajába túr, elnézek, mert nem bírom ezt figyelni, miközben ezzel a mozdulattal annyi emléket felébreszt bennem. Hányszor láttam ezt és hányszor nyugtattam meg idegességében egy csókkal, vagy egy simogatással, te jó ég. Hát ezt most nyilvánvalóan nem tehetem meg, elég érdekes is lenne, ha most odamennék és csak úgy megcsókolnám. Azért kíváncsi lennék, mit reagálna rá… Gondolataimból Wyatt hangja zökkent ki.
- Nem. Egyáltalán nem várok el tőled ilyesmit. Nem kalkuláltam bele a dolgokba ezt a találkozást sem, és tényleg semmi hátsó szándékom nem volt ezzel. Megértem, ha nem tudsz megbocsátani. Fordított esetben valószínűleg én is meg lennék sértődve. – nézek bele azokba a gyönyörű szemekbe, de nem bírom sokáig állni a tekintetét, így két pillanat múlva el is nézek onnan hunyorogva, a játszótér irányába.
Csak egyszer megölelhetném, és mondhatnám neki, hogy ne haragudjon rám. Nem tudom, mi játszódhat le benne, hogy mit szólna hozzá, ha egyáltalán megtudná, hogy én vagyok az anyja, de nem akarom kitenni ilyennek, hiszen lehet, hogy a fejében már létezik egy ideális anya-kép, amit én biztosan nem tudok megtestesíteni. Az sem biztos, hogy jó anya lettem volna, ha mellettük maradok. Sőt, amilyen éretlen vagyok, azt gondolom, hogy pocsék szülő lettem volna.
- Igazad van, tényleg nincs róla fogalmam, de abban biztos vagyok, hogy te jó apja vagy. És minden okod megvan rá, hogy utálj. – préselődnek ajkaim keskeny vonallá, miközben újra ráemelem a tekintetem. Hirtelen megváltozik az arckifejezése, és a légkör is másmilyen lesz egy pillanat alatt, látom, ahogy kapkodja a levegőt. Kissé oldalra billentem a fejem, majd amikor beszélni kezd, újra kiegyenesedek.
- Mi? – szalad ki a számon meglepetésemre. – Te.. szeretsz? – kérdezem idétlenül, és felmegy bennem kissé a pumpa. Istenem, még mindig szeret! – Gyűlölnöd kéne, Wyatt. – homlokom összeszalad az értetlenségtől, hiszen az előbb még a sárga földig lehordott, most meg azt mondja szeret. A francba is, megnehezíti a dolgomat.
- Nézd, én nem kérem, hogy félretedd őket. Én is… szeretlek az istenért, de… - a fejemhez kapok, és nem tudom, mégis mit kéne mondanom. A francba! Miért kell engem ilyennek büntetni, mint a leukémia? Nem tettem senki ellen soha semmi rosszat, a fentiek mégis ezt a sorsot szánták nekem. Ott hagytad a gyereked, Hazel Payne? Akkor most szenvedj! Szenvedj, mert innen nincs visszaút. Nem pótolhatod az elmúlt öt évet, ezt nem lehet megadni. Nem engesztelheted majd ki ajándékokkal, és nem mondhatod majd neki azt, hogy „bocsánat, hogy itt hagytalak kisfiam.”. Nem lesz elég neki ez a mondat, mert talán élete végéig nem fog tudni majd megbocsájtani.
- Nem tudom, Wyatt, hogy jó lenne-e neki, ha megtudná. Fogalmam sincs, hogy meddig leszek még itt. – mondom, és várom, hogy erre mit fog reagálni. – Vegasban. – teszem hozzá, de tudat alatt nem épp erre gondolok, nyilván ő igen, de azért jobbnak látom, ha odabiggyesztem a végére. Na, gratulálok Hazel, most már biztos, hogy egy nagy önző kurvának fog tartani. Eddig is önzőnek nevezett, a beszélgetésünk alatt nem egyszer, most aztán majd olyat fog rólam gondolni, hogy azt lehet, hogy inkább nem akarom hallani.
- Ne értsd félre tényleg, én szeretnék, csak egyszerűen nem maradhatok sokáig a városban. – magyarázkodom, de arról még egy szikrányi ötletem sincs, hogy fogom ezt tovább fűzni. Csak bele fogok bonyolódni a hazugságokba, míg a végére már ki sem fogok tudni mászni belőlük… Én nagyon utálom, ha valaki hazudik, és nem mellesleg a szemembe teszi azt, és lám, én mos épp mit csinálok? Pont ezt. Kezd hányingerem lenni magamtól, komolyan mondom.


• TAG: Wyatt <3 • SZAVAK: 693 • NOTE: hát ez...

I missed you every day…

Ugyan miért is gondoltam azt, hogy felnőtt, érett gondolkodással néz vissza a múltra. Talán mert eltelt 5 év és én is felnőttem a feladathoz. Gondoskodnom kell egy gyerekről, aki bár kívülről tökéletes, belülről épp olyan bánatos, mint én.
-Azért, mert pontosan tudom, mi játszódik le most a kis fejében. – Pillantottam hátra a vállam fölött és összetalálkozott a szemünk Max-el. Kíváncsian méregette az előttem álló Hazel-t, széles vigyorral a száján adta tudtomra, hogy tetszik neki, amit lát. Már leszokott arról, hogy idegen nőkkel boronáljon össze, pedig volt köztük néhány, aki valóban megmozgatta a fantáziámat.
-Ez a baj az egésszel Hazel. Hogy nem tudlak gyűlölni, pedig isten a tanúm, hogy az első időkben mennyire dühös voltam. – Szívtam be egy adag levegőt, a zsebembe csúsztattam a kezeimet, felhúztam a vállam, majd leengedtem és ez az idő épp arra volt elég, hogy újabb gondolatok lepjék el amúgy zsúfolásig telt agyamat.
-Nem vagyok olyan jó apa, mint ahogy az látszik. Néha nekem sem megy. – Kár tagadnom, vannak olyan napok, amikor Max egész nap a nagyapjánál van. Kell idő magamra is és a tudat, hogy egy gyerekért vagyok felelős, megakadályoz abban, hogy kibontakozzak. Nem egy állást utasítottak vissza, amikor megtudták, hogy van egy fiam. Arra hivatkoztak, hogy sok időveszteséghez vezet egy gyerek, ergó nem tudnám teljesíteni az előírt feladatokat. Baromság… Max épp olyan művészlélek, mint én. Van, hogy az ő ötletei húznak ki a szarból és még csak 5 éves.
-Ha te is szeretsz, miért kellett lelépned? Miért hagytál egyedül Hazel? Majdnem elkövettem ugyan azt a hibát, mint te. Otthagytam Max-et a kórházban, mert nem bírtam rá nézni. Rád hasonlít, mindenben rád emlékeztet. – Léptem egyet előre, de úgy éreztem, hogy két lépést hátrálok ebben a beszélgetésben. Amikor valami őszinte kicsúszik a számon, ő válaszol valami olyat, amitől nem előrelépünk, hanem vissza fele.
-Megint elmenekülsz? Felbukkansz, és most megint lelépsz. Mi értelme ennek? Menekülsz előlem? Erről van szó? Engem nem akarsz? – Kezdett az egész egy sűrű, ragadós masszává összefolyni és nem láttam semmilyen kapaszkodót, ami értelmet és magyarázatot adott volna a viselkedésére. Annyira meg akartam érteni, mit és miért tesz, de képtelen voltam rá.
Apró kezek tapadtak a derekamra és nyomtak előre. Max erősen tolt, egyre közelebb Hazel-hez, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Lecövekeltem a betonon és mozdulni sem tudtam. Előbukkant a hátam mögül, arcán megint az a mindent elsöprő mosoly terült szét, ami a vihar előtti csendre emlékeztetett.
-Apa nem hívod meg a nénit egy pohár tejre? – Nézett fel rám sokatmondóan, majd nagy kék szemei Hazel-ön állapodtak meg. Kezdett kínos lenni ez a helyzet, feszengve tűrtem, hogy a gyerek eddig elfojtott szövegelése a felszínre bukkanjon. - Pete anyukája azt mondta, hasonlítok a nénire. Neked is kék a szemed. – Állapította meg mosolyogva, én pedig gyilkos pillantással néztem Pete anyukájára, aki karba tett kézzel nézett minket kitartóan és most biztos őrült jónak képzelte magát. Ilyen a bosszú… fel kellett volna hívnom.
-Apa szereti a vörös lányokat. Te vörös vagy. Megiszol az apukámmal egy pohár tejet? – Ó istenem Max, ezt te sem akarod komolyan. Fogalmad sincs, mibe kevered magad, de mibe keversz bele minket. Kínomban elmosolyodtam, beletúrtam barna hajába, magamhoz húztam és Hazel-re pillantottam. Ha ennek így kell lennie, akkor legyen így.
-Az a helyzet Max, hogy a tej elfogyott, de a néni biztos megiszik velünk valami mást. Ugye? – Nem tudom pontosan, mi lesz ennek az egésznek a következménye, de látom a fiamon, hogy első látásra megkedvelte Hazel-t. Mintha már most tudni, ki ez az ismeretlen nő.
-Az én nevem Maximilian Moses Silverman. Most tanultuk az óvodában. Az apukámat Wyatt Silverman-nek hívják, anyukámat pedig Hazel-nek. Téged hogy hívnak? – Billentette oldalra fejét és nagy, kerek szemeit le sem vette az anyjáról. Megakadályozhattam volna, ismét befoghattam volna a száját, de kíváncsi vagyok Hazel reakciójára.
Hazudni fogsz vagy most lesz annyi bátorságod és megmondod a neved?

• TAG: Hazel ♥ • SZAVAK: 764 • NOTE: szörnyű, borzalmas… remélem azért tetszik

Give me a minute, I don't know what I'd say in it...

Egyszerűen megijeszt a tudat, hogy visszacsöppenhetnék az életükbe. Wyatt még mindig szeret, tehát ilyen téren nem veszett el a remény, mert biztos vagyok benne, hogy egy idő után talán neki is sikerülne, ha nem is elfelejteni, de legalább elhalványítani a tetteimet. Mindez szép és jó lenne, ha makk egészséges lennék, de nem vagyok az. Ahogy hátrapillant, az én tekintetem is arra siklik, és észreveszem, amint Max kitartóan figyel minket. El nem tudom képzelni, hogy mi játszódhat le most benne, de abban biztos vagyok, hogy nagyon érdekfeszítőnek talál. Wyatt tudja, mit gondolhat most, mert ő már öt éve ismeri, ellenben velem. Semmit nem tudok róla…
- Ugyan már, mellette vagy, és ez a legfontosabb. Hatalmas szíved van, Wyatt, nem futamodtál meg, ahogy én. – mondom bűnbánóan, kezeimet magam előtt összefonva. A beszélgetés már nem olyan kínos, mint az elején, de még mindig nem oldódtam fel a társaságában, és jó ideig nem is fogok, ha esetlegesen újra találkozunk. Visszagondolva a régi időkre, ez sosem volt így. Még ha veszekedtünk is, nem kellett hozzá sok idő, hogy valamelyikünk is ki tudja engesztelni a másikat, de hát ez egészen más dolog, mint azok a piti összezörrenések.
Meglepődöm, amikor azt mondja, hogy otthagyta a fiunkat a kórházban. Arcom összerezzen kissé, de nem állhatok neki ezért lehordani, vagy ilyesmi, hisz el tudom képzelni, hogy mennyire maga alatt lehetett.
- De aztán mégiscsak sikerült. Tudtam, hogy felneveled, ezért mertem csak elmenni. Bíztam benned. – reagálom le a dolgot, de elég nagy baromságot mondok így utólag ráeszmélve.
Végül is teljesen mindegy már, hogy miket zagyválok itt össze-vissza, mert a jelenlegi helyzetemen már aligha lehetne rontani. Ebből már csak jobban jöhetek ki, mint eddig. Vagy mégsem?
- Nem, egyáltalán nem erről van szó. – kezdek bele, de még nem tudom, mivel is kéne befejeznem a mondandóm. Gyerünk Hazel, csak egy újabb hazugság! Mi az neked? Komolyan mondom, már utálom magam emiatt… - Csak egy munka miatt jöttem vissza Vegasba, de miután kész vagyok vele, rögtön el kell utaznom New Yorkba. – Mint a vízfolyás. Nemhogy most olyat mondtam, aminek köze nincs hozzám, hiszen egyáltalán nem olyan a munkaköröm, amivel utazgatnom kéne. New Yorkban titkárnőként dolgoztam egy vállalatnál, itt Vegasban a múlt héten találtam nagy nehezen az egyik bárban munkát, de nem igazán szeretem. Sosem akartam pincérkedni, vagy a pultban ácsorogni és tűrni a részeg emberek beszólásait, most mégis itt tartok. Tehát amellett, hogy hatalmasat hazudtam, még az is kicsúszott a számon, hogy hol tartózkodtam az elmúlt öt évben. Remek.
Mikor megpillantom az apró kezeket Wyatt derekán, a gyomrom újra görcsbe rándul, és eluralkodik rajtam a pánik. Főleg akkor, amikor megszólal. Arcomra akaratom ellenére kiül a mosoly, és halkan felnevetek, a mondandóján. Ki tudja, hányszor játszotta ezt már el más pótanya kiszemeltnél, de elég sikeres lehetne ez a módszer Wyatt számára, felőlem is, ha nem ez lenne a helyzet. Még mielőtt megszólalnék, már mondja a következő dolgot, ami eszébe jut, de ezután megakad a torkomon a szó. Szólásra nyitom a szám, de nem jön ki hang rajta. Kétségbeesett arccal pillantok a velem szemben álló Wyattre, majd visszanézek a gyerekre.
- Az a helyzet, hogy nekem most nagyon sietnem kell, de megígérem, hogy máskor biztosan megiszom veletek valamit. Rendben? – próbálom oldani a feszültséget, de nagy valószínűséggel ezzel csak az ellenkezőjét érem el. Azért remélem, hogy nem hervasztom le az arcáról azt az édes mosolyt, amit villogtat felém.
Aztán még egy lapáttal rátesz az idegességemre, amikor a nevemről kérdez, és még azt is hozzáteszi, hogy az anyukája neve is Hazel. Na, most vegyél erőt magadon, neki nem hazudhatsz!
- Nagyon szép neved van kishaver. – mosolygok rá, miközben leguggolok mellé, és kicsit összekócolom a haját. A gyomrom körülbelül akkora lehet most, mint az öklöm, ha nem kisebb. – Az én nevem… Hazel. Ezek szerint ugyanaz, mint az anyukádé. – teszem hozzá a végére, hátha ezzel kicsit kétségbe vonom az elgondolásait, mert azt hiszem, hogy ennyi információ alapján már megfordult a kis fejében, hogy ki is áll mellette.
- Milyen véletlenek vannak, nem? – állok fel mellőle, és nagyot sóhajtok, majd Wyattre szegezem az idegességgel tele lévő tekintetemet, s arcomról lehervad a mosoly. Te jó ég, mit tettem? Túl sok információt osztott meg rólam, és nem hülye a gyerek, hogy rájöjjön, mi van… Most már tulajdonképpen mindegy, de abban majdhogynem biztos vagyok, hogy Wyatt nem fogja eloszlatni a gyanúit, pedig azt kéne tennie. Rápillantok az órámra, és úgy teszek, mintha tényleg sietnem kéne, pedig az ég világon nincs ma semmi dolgom.
- Mennem kell… Írd be a számod, hogy majd jelentkezhessem a tejért. – nyomom a kezébe a mobilom, és kínomban újra mosolyognom kell. Lehet, hogy könnyebb lett volna, ha csak Wyattel találkozom, és Max nincs itt, mert levesz a lábamról a gyermeki bája. Bár… nem biztos, hogy egyszerűbb lett volna, hiszen Wyatt jelenléte ugyanúgy megbabonáz, mint régen. A francba is, hogy még mindig ugyanolyan hatással van rám! Már attól megborzongok, hogy a keze az enyémhez ér. Viszont az nem véletlen, hogy nem én adtam meg neki a számom, mivel így eldönthetem, hogy felhívom-e újra, vagy nem. Valamiért a gyanúm mégis az, hogy az előbbi lesz…
Ha Wyatt beírja a számát, ha nem, felkapkodom a földön heverő táskákat, és még egyszer végigpillantok mindkettőjükön, majd elköszönök, és elindulok az eredeti úti cél felé, a lakásomra…


• TAG: Wyatt <3 • SZAVAK: 862 • NOTE: nincs hova tovább húzni szerintem, majd a köviben ^^