El kell ismernem, az elmúlt másfél nap még az én mércémmel mérve is érdekesre sikeredett. A telefonom lágy dallamára ébredni koránt sem szokatlan, az már annál inkább, hogy hajnali 7kor keressen valaki. Dehát az élet ilyen kegyetlen, s van néhány szerencsétlen aki már ilyenkor is ébren van és keményen dolgozik, vagy épp prostikat rendel telefonon.
      A kellemes hang a vonal másik végén visszafogottan érdeklődött valóban az vagyok-e aki, majd miután megbizonyosodott mindenről amiről akart nagy nehezen a lényegre térve érdeklődött vajon szabad-e még a naptáram a következő két napra. A cirka négy órányi alvás után érzett álmosságot nagyjából itt sikerült végleg kipislognom a pilláim közül. Az utolsó pillanatban befutó munkák gyakoriak, de hogy két teljes napra lekössenek..... El kell ismernem, kezdett érdekelni Mr. Abrahams mondanivalója. Pár pillanat csupán amíg elővadásztam a naptáram, felcsaptam a mostani hétnél, s elégedett mosolyra húzódtak ajkaim.
      -Szabad? Ez igazán remek hír, Miss Gibson. Még csupán egyetlen, talán kicsit szokatlan kérdés. Mondja, meg tud jegyezni közel 70 nevet holnap estig?

     Valahogy így szakadt a nyakamba mintegy másfél órával a telefonbeszélgetésünk után Mr. kérem, szólítson csak Theodornak Abrahams, hogy aztán biztosítson róla, a következő 34 órára egy pillanatra sem fog magamra hagyni. Pontosan ennyi ideje van ugyanis, hogy felkészítsen a holnap este kezdődő veszettfontos szülinapi hepajra, pardon, Mr. Morgan estélyére, amire Theodor főnöke is meghívást kapott. Állítása szerint az utolsó utáni pillanatban futott be a meghívó, teljesen felborítva Mr. Reynolds aznapi terveit, hiszen ez egy túl fontos party, amit „egyszerűen képtelenség” mitöbb „tragikus etikai malőr” volna kihagyni.
     -Meg kell értenie, Mr. Raynolds egy rendkívül elfoglalt ember. Ezért is van szüksége egy kísérőre, aki segítségére lesz az este folyamán. Mr. Morgan és a családja rendkívül exkluzív üzleti partner, egyszerűen élet-halál kérdése, hogy  Mr. Raynolds mindenkit név és a megfelelő rang szerint köszönthessen. –magyarázza a legjobban öltözött és legprecízebb titkár és lótifuti, akivel valaha szerencsém volt egy autón osztozni. Theodorról a találkozásunkat követően cirka 7 másodperc alatt derült ki, hogy legalább annyira csontbuzi, mint ahogy a hangjából már sejteni lehetett. Esküszöm a legtöbb lány szeme nem szikrázik ennyire boldogan és irigykedve a legújabb pár Jimmy Choo szandálom láttán, mint az övé.
      -Jajj, ha csak egy pár nappal korábban kapjuk meg azt a meghívót..... Hihetetlen. El tudja képzelni, hogy ilyen rosszul szervezett és figyelmetlen legyen valaki? –sopánkodott T, akinek az életét láthatóan sokkal jobban megkeserítette ez a hirtelen jött átszervezés, mint a gazdájáét. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, amit még a púder sem tudott tökéletesen eltüntetni. Láthatóan egyikünk sem aludt túl sokat az éjjel, de legalább ezt a hiányt két adag extranagy lattéval igyekezett orvosolni a titkárok legjobbika.
      -Természetesen szüksége lesz egy új ruhára, cipőre, kiegészítőkre. A sminkes és a fodrász a hotelbe érkezik én pedig megtanítok Önnek mindent, amire csak szüksége lehet az este folyamán. –biztosított róla édes mosollyal és izgatottan csillogó szemekkel. A meglepett arcom és tiltakozásom látva pedig biztosított róla, hogy ez abszolúte nem túlzás, ez a minimum amit Mr. Raynolds megtehet értem, amiért vagyok olyan tüncérborsó és elkísérem őt a partyra. Mint utóbb kiderült ez a maximum is, amit hajlandó megtenni én pedig esküszöm rég láttam már bárkit is annyira zavarban, mint Theodort, mikor végre a fizetségemre terelődött a szó.
      -Természetesen a ruhát és minden mást megtarthat amit együtt vásárolunk, de....nos... – feszeng és gyakorlatilag vörösebb a feje, mint a rúzsom –nos ezen felül sajnos a cégnek nem áll módjában..... –pillog egy árok szélén hagyott, kicsapott kiskutya esdeklő arckifejezésével.
      -Tehát jól értem, hogy csak el kell kísérnek a főnökét erre az összejövetelre? –érdeklődöm kíváncsian, meglepetten, s a csodálkozásom csak tovább erősödik, ahogy Theo fejéről nagyjából a szemüvege is lerepül a nagy bólogatás közben.
      -Így van, Miss Gibson. Mint kísérő szeretnénk igénybe venni a szolgálatait. –erősíti meg szóban is, s becsületére szóljon, alig pirul el közben.
      -És milyen összeget szánt Mr. Raynolds a ruhára? -kérdem végül, s én is meglepődöm ahogy mosolyra húzódnak ajkaim, Theodor arca pedig valósággal felragyog a lelkesedéstől.  Fogalmam sincs miért egyezem bele, mégis.... valahogy nincs lelkem szarban hagyni szegényt. Végülis ez csak egy giccses műfarsang, azokat pedig még kedvelem is.

      A vásárlásra legalább elég kellemes összeget szánt T főnöke, mi pedig kapásból egy olyan üzlet felé vettük az irányt, ahova még én is csak vágyakozva pillogtam be eddig. Nem is csinálok rossz üzletet „csak” a ruhával asszem. Theo pedig levakarhatatlan lelkesedéssel pattogott körülöttem ruhákkal, cipőkkel, ékszerekkel, táskákkal, pezsgővel, s mikor végleg megelégeltük a bolt stylistjával szabályosan le kellett nyomnunk őt egy székbe, hogy maradjon már kicsit a seggén, amíg az eladók teszik a dolgukat és rám varázsolják életem legpazarabb, egyedi tervezésű ruháját.
      Persze az hogy végre leült még nem jelentette azt, hogy nem fosta tovább a szót ugyanúgy a drága, mint.... gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy beszálltam mellé a kocsiba. Mesélt a főnökéről, a vállalatáról és az esti buli résztvevőiről. A nemességről úgy általában, amit szerintem valahonnan a goole-ról szedett, Mr. M-ről, az otthonáról és persze a vendégekről, akiknek a nevét és rangját voltam hivatott egyesével memorizálni. Nem túl izgi, képek alapján cirka 50 és a halál közötti figurák, egy két kivételt leszámítva persze. Legalább a vendégségnek csupán kisebb része a nemesség, aminek személy szerint nagyon tudtam örülni. Pláne miután kiderült a kék vérhez rengeteg tagú név dukál... Asszem ma sem alszom sokat.
      Néhány órával és pár pohár pezsgővel később valóban kikötöttünk egy olcsóbb szállodában, ahol Theodor zavartalanul folytatta az oktatást elővéve a laminált memóriakártyáit, amit csak erre az alkalomra készített. Fogalmam sincs mennyit keres a srác lótifutiként, de qrvaisten, hogy nem eleget. Vacsoraidőre gyakorlatilag szét akart szakadni a fejem a sok magolástól. Engem leginkább arra kérnek, hogy nevek még csak véletlenül se érdekeljenek, no de memorizálni őket. Na az finoman fogalmazva sem az én asztalom. Hogy ennek ellenére mégis miért egy prostit keresett maga mellé Mr Raynolds az estére és miért nem egy escortot? Ezt a témát jótékonyan elkerültük mindketten, bár a válasz elég kézenfekvőnek tűnt. Nyilván szerette volna nyitva tartani a lehetőségeit az öreg...

      A tegnap választott ruhát egy vaciúj cipő, egy apró kézitáska és ízlésesen minimális fehérarany ékszerszett egészítette ki. A hajam egyenes, a sminkem minimális, egyedül ajkaim pompáznak ma este is vérvörösen.
      Theodortól a hotel előtt vettem érzékeny búcsút. A fekete Mercedes előbb Mr. Raynolds lakására hajtott, ahol felvettük a sokat emlegetettet, majd indultunk is tovább a külváros még puccosabb része felé. A Theoval töltött konstans csacsogás után kifejezetten fájt a csönd az autóban, de nem egyszerű beszélgetést kezdeményezni valakivel, aki rádugja magát  a laptopjára, amint lent a segge az ülésen.  Egy köszönés, felszínes dicséret a megjelenésemre, s már el is vesztettem őkelmét, egészen addig, amíg ki nem szálltunk az estély helyszínéül szolgáló villa előtt.

      Az első néhány óra kellemes egyhangúsággal telt. Mr. Raynolds karján mosolyogva, csacsogó dekorációs elemként jártam körbe a házat, majd mikor már mindenkit kellő átéléssel sikerült körbenyalogatnunk s érezhetően mindenki letudta az ilyenkor szokásos kötelező köröket én is megkaptam a saját pórázom végét. A társaság legtöbb tagja egy kötetlenebb hangulatú beszélgetésbe kezdett, vagy épp félrevonult kártyázni, engem pedig egy laza biccentéssel bocsátott szabadon a saját jólöltözött pingvinem.
      A ház hatalmas volt és előkelő. Hiba volna nem megemlíteni, túl sok gondolatot pazarolni rá viszont abszolút fölösleges. Fogalmam sincs hányadik szobán haladhattam keresztül, mikor a lágy zene megütötte a fülem, s kíváncsian indultam megkeresni a hang forrását. A sokadik ugyanolyan helyiség talán csak a terem szélén pózoló zongora miatt lehetett egyedinek mondható, vagy csak az én érzékeim teltek el mára csurig az eddig látott giccsparádé elemeivel, s már képtelen voltam megkülönböztetni egyik hallt a másiktól.

      A hangszer előtti sötét öltönyös fiú láttán apró meglepettség suhant át az arcomon. Tehát nem egy zenész.... mégis, egész kellemesen játszik. Ötletem sincs meddig állhattam a szobában a zenét hallgatva. Félig lehunyt szemekkel hagytam, hogy átjárjon a lágy nosztalgia. Ajkaimra mosoly húzódott, s újra kedvem támadt elővenni a hegedűt.... persze a késztetés úgyis elmúlik, mire hazaérek. Mérsékelt érdeklődéssel figyeltem ahogy a vendégség, főleg a feladat nélkül maradt hölgy kísérők tiszteletüket tették a hangszer mellett, majd érdeklődés hiányában tovább álltak, nekem pedig komoly késztetésem volt egy idő után felcsapni egy cilindert a zongora tetejére.  Vajon hányan adakoznának szegény, éhező Márkinak?
      A zene elhal, én pedig újra kinyitom a szemeim, s kíváncsian nézek körbe a teremben. Nagyon úgy tűnik, hogy kettesben maradtunk, nekem pedig talán mennem kellene, megkeresni Mr. Raynoldsot, lépteim mégis a zongora felé visznek. Cipősarkaim ütemes kopogása hamar elárul, s ha felém fordul a szemeibe nézve mosolygok a fiúra.
      -Ön igazán tehetséges, Señor Mercer. –ejtem leheletnyi francia akcentussal az idegen szót. Hangom lágyan, dallamosan tölti meg a teret, bár el kell ismernem, koránt sem olyan kellemes, mint az iménti muzsika. –Csak nem zenei pályára készül? –állok meg én is mellette, mint korábban a sorstársnőim. Érdeklődve figyelem a vonásait. A tudásom csak addig terjed, hogy nevet tudok társítani az előttem helyet foglaló fiúhoz, de mást sajnos nem tudok róla. Őmárkiságát viszont azt hiszem egy életre megjegyeztem tegnap magamnak. Ajkaim széle megrándul, ahogy elfolytam a késztetést egy szélesebb mosolyra ahogy felrémlik előttem Theodor kétségbeesett arca. Csak a Márki nevét legalább egy órán keresztül kellett ismételgetnem, mire hiba nélkül sikerült visszamondanom neki. Tekintetemben enyhe kihívással figyelem, jól tudom, hogy a dicséret némiképp túlzó volt, mégis szándékosan magasztalom túl a játékát. Ha a helyzet úgy kívánja egy kéznyújtás kíséretében bemutatkozom, egyébként kellemesen ácsorgok a zongora mellett. Én, az este legcsinosabb és legdrágább jegyzetfüzete.

      Tekintetem nem ereszti  a kék szempárt ahogy lassan, ráérősen sétálok felé. Ajkaimon kedves, de magabiztos mosoly ül. Egy fél csöppet sem hoz zavarba a rangja, vagy hogy szóba elegyedjek vele - végső soron nem miatta vagyok itt. Nem csak miatta. Bár a jövő még sokmindent tartogathat, s jó benyomást tenni erre a fiúra kimondottan hasznos lehet. Nem mellesleg pedig eddig ő tűnik a legszórakoztatóbb társaságnak a party vendégei közül s valljuk be munka ide vagy oda, azért ez is fontos szempont néha.
      Apró biccentéssel jutalmazom a mosolyát, s a röpke szólót is megtapsolom. Nem tökéletes, ahogy a játéka sem volt az, de határozottan kellemes hallgatni.
     -Ma már inkább csak zenekedvelő. –mosolygok s emelem a tekintetem, ahogy ő is feláll a széktől. Hiába 10 centis sarok, így is emelhetem a fejem, ha meg akarom tartani a szemkontaktust.
     -Bár Ön határozottan kedvet csinált ahhoz, hogy újra elővegyem a hegedűt. –folytatom s vallom meg neki iménti gondolataimat. –Én viszont sajnos csak a klasszikusokig jutottam. Félek már abból sem emlékszem sokra. –sütöm le egy pillanatra a tekintetem kissé szégyenkezve. De hogy megjátszott vagy őszinte-e a reakció? Talán én sem tudnám hirtelen megmondani. Bármilyen hangszeren játszani gyönyörű lehet s ezt a tudás eltékozolni.... Chloé biztosan dührohamot kapna, ahogy a volt tanárnőm is.
     -Ha legalább annyira tudnék még játszani amennyire Ön a zongorához ért örömmel ajánlanék fel egy duettet. Így viszont, tartok tőle meglehetős hátrányból indulnék. –mosolyodom el én is cinkosan ahogy újra az íriszeihez emelem a tekintetem. No meg persze egy elfekvő hegedűt sem látok semerre, de ez már igazán apróság. Minden magára valamit is adó villa otthonául szolgál minimum egy zongorának és néhány vonós illetve fúvós hangszernek. Akár tudnak játszani rajta a háziak, akár nem. Mintha ez is valamiféle presztízskérdés lenne. Márvány burkolat, brokát kárpit, intarziás parketta, Stradivari hegedű.

      -Esetleg. –hagyom rá lágy mosollyal az ajkaimon, majd tekintetem a kanapé felé siklik. Közel, nagyon közel lépek el mellette – ruhám szegélye szinte súrolja a nadrágja anyagát. Finoman fordítom a fejem, tekintetem az arcán, a nyakán nyugszik mikor mellé lépek, de megállás nélkül haladok is tovább az általa kiszemelt ülőalkalmatosság felé.
      Játszom vele, talán csak megszokásból, talán mert kíváncsi vagyok hogyan reagál ez a fiatal fiú. Persze ha gyakran jár ilyen sznob partikra túl nagy újdonságot talán nem okozhat neki a játék.
      A kanapé távolabbi végében foglalok helyet. Lábaimat a bokáimnál keresztezve zárom össze, s úgy helyezkedek, hogy részben felé tudjak fordulni ahogy leül mellém.
      -Persze nem kötelező más tollaival ékeskednünk. Ha ennyire szeret rögtönözni akár a saját ízlésünkre is alakíthatnánk egy dalt. –folytatom az iménti gondolatmenetet s utalok vissza a röpke szólójára. Az iménti cinkos mosoly húzódik ajkaimra, majd a kérdésére elgondolkodom egy pár pillanatra. Tényleg. Meddig is? Akkor hagytam abba, mikor végre elköltöztem otthonról, az pedig akkor annyi mint...
      -Közel kilenc évig. –fut át a meglepetés szikrája az arcomon. Eddig valahogy nem tűnt annyira soknak. -És Ön? Mióta zongorázik? -passzolom neki vissza a kérdést s keresem újra a tekintetét, ahogy a semmiről beszélgetünk.

      Elégedett mosolyra húzódnak ajkaim mikor tekintetét végighordozza rajtam. Az érdeklődése középpontjában állni kellemes, s a nyíltsága ellenére koránt sem zavaró, habár akkor sem lepne meg igazán ha a ruhám fölső része nem egyensúlyozna egy hajszálnyi vonalon az elegánsan exhibicionista és a közönségesen magamutogató között. Theodor igyekezett ugyan rábeszélni egy negyed fokkal visszafogottabb darabra, de nem láttam értelmét. Nem ringatom magam olyan illúziók között, hogy ne tudná pontosan mindenki milyen posztban is vagyok jelen ezen a rendezvényen. A vendégség visszafogottabb képzelőerővel megáldott része talán csak escortnak néz, s erre a patyra valóban csak egy szépen csomagolt kísérőt játszom. Egyelőre. Azt pedig még Theo is kénytelen volt -szájhúzogatva ugyan - elismerni, hogy a ruha gyönyörű.
      -Igen. Ezt mindenképpen sikerült elérnie. –kuncogok fel, ahogy büszkén kihúzza magát a fiú. Azon meg sem lepődök, hogy Fabrice is szülői ráhatásra kezdett zenélni, a klasszikus műveltség pedig..... Igen. Chloé is dobálózott hasonló ostobaságokkal, de amíg a Márkitól valóban elvárható volna ilyesmi addig az anyja szájából valahogy kissé erőltetettnek hatott a dolog.
      -De ha a zenének nem sikerült megnyernie akkor mi köti le Önt, Mr. Mercer? Mi az, amiben igazán a kedvét leli? –tekintetem a kék szempárt fürkészik, majd hagyom elkalandozni kicsit s talán kevésbé leplezetlenül, de én is végigmérem őt.  

      Kíváncsian, érdeklődve fürkészem a vonásait, a mozdulatait ahogy végigjáratom rajta a tekintetem. El kell ismernem, egészen helyes a fiú, bár kissé mesterkélt és színpadias. Mindketten azok vagyunk. Szakmai ártalom, szülői kényszer és a neveltetés egyvelegének jótékony utóhatása ez. Kérdőn emelkedik a szemöldököm, de végül csak nem kapok egy bővebb részletezést Őmárkisága szabadidejében űzött kedvteléseiről. Persze ami késik…
      -Nicsak. Szóval mégsem sikerült elkerülnie a művészetek vonzását. –húzom lágy mosolyra ajkaimat, s el kell ismernem, meglepett a fiú. Festészet? Az ő pozíciójában? Señor Mercer önfejűbb lehet, mint gondoltam. Vagy csak egy újabb sztereotípia lenne, hogy a vezetőknek / leendő vezetőknek közgazdaságtant vagy minimum politológiát és egyéb megbecsült szakmákat kell tanulniuk? A szülői behatás és elvárás pont ennél a fiúnál nem érvényesült volna? Pedig nem tűnik olyan reménytelen esetlek így első ránézésre.
      -És miket szeret festeni? Bizonyára van kedvenc témája. –folytatom megakadás nélkül, mintha az iménti gondolatok meg sem születtek volna. Az arcomra biztosan nem ült ki belőle semmi  - már oda sem kell figyelnem, hogy mindenre bájosan és zökkenőmentesen tudjak mosolyogni. Vajon ha azt vallotta volna be az imént, hogy szabadidejében rózsaszín báli ruhába bújva sárkányháton lovagol akkor megrezzentek volna a vonásim?
      A kérdésre elmosolyodom.
      -Anyám kedvéért kezdtem hegedülni. Maga a zenélés még izgalmas is volt, de a szolfézzsal és a zenekari próbákkal az őrületbe lehetett volna kergetni. De hát melyik tizenéves akarja az ideje nagy részét próbatermekben tölteni, ahelyett, hogy a barátaival szórakozna? –húzom mosolyra ajkaim ahogy mesélni kezdek neki. Végülis, miért is ne? Ez is csak egy semmilyen tucatmese. – Amint engedett a lázadásomnak abbahagytam az egészet. –zárom végül rövidre a témát. –Talán egy csöppet elhamarkodott döntés volt. – tart ki a mosoly, s csak egy leheletnyit emelkedik az egyik vállam. Nem épp urihölgyhöz való gesztus, de ha már a lázadásról volt szó nincs kedvem elnyomni ezt is.
 

      Lágy mosolyra húzom ajkaim, s csöppet megdöntöm a fejem. Tekintetem mélyen fúrom a fiúéba, mintha csak a szavai mögött húzódó jelentést kutatnám benne. Ki hitte volna, hogy a festészet ennyire helyfüggő ága a művészetnek.
      – Nicsak. A költözésnél talán önmagát is abban a spanyolországi palotában felejtette? – játékos mosoly ül ki ajkaimra, s hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy épp az imént figuráztam ki egy Márkit? Természetesen. Kérdés, hogy a kifigurázott Márki mennyire veszi zokon mindezt. – Az Ön helyében nem aggódnék emiatt. Egy palotában könnyen elveszik az ember, de ha ott képes volt megtalálni a saját stílusát, elmerülni a kedvteléseiben, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy egy kétágyas kollégiumi szobában is sikerülni fog. – a mosoly kitart, s már tekintetemben is pimaszság csillan, de épp csak egy pillanatra.
      Röpke szünet telepszik közénk, s talán csak emiatt hallom meg a zenét. Ki tudja mikor kezdett újra játszani a zenekar. Fejem az erkélyajtó felé fordítom, s lehunyt szemekkel hallgatom a halovány dallamot. Tánczene? Ilyen későn? A házigazda igazán igyekszik kitenni magáért, vagy meglehetősen rendhagyó alvási szokásai lehetnek.
      Fabrice hangja kellemesen szólít vissza a szalonba, s szemeim kinyitva emelem újra rá a tekintetem. Az ötletre őszintén elmosolyodom. Számtalan ajánlatot hallottam már számtalan férfitól, de egyikük sem akart még lefesteni. El kell ismernem, tetszik az ajánlata. Hiúság volna? Inkább csak az újdonság varázsa.
      – Hogyan is utasíthatnék vissza egy ilyen felajánlást? –csendül a hangom, s talán engem lep meg leginkább az érzés. – Ön kíváncsivá tett, Señor Mercer. Érdekel mire képes egy ecsettel és némi festékkel. Most viszont – alig észrevehetően igazítva a ruhám kelek fel a kanapéról, s emelem felé a kezem. Nem lépek közelebb hozzá. Még nem. Nem akarom akadályozni. – táncoljon velem.

      Ajkaimon szelíd mosoly játszik ahogy hallgatom a válaszát. A tekintetében megcsillanó lehangoltság viszont határozottan meglep. Őszintének tűnik a fiú.
Kezem a karjára siklik s követem őt ahogy átvezet a bálterembe. Nem tartóztatom, pedig nekem az is tökéletes lett volna, ha itt maradunk a hallban.
      – Azért remélem, hogy mikor visszarepül a palotájába mégiscsak felejt itt is magából valamit. – mosolygok fel rá séta közben. – Négy év túl hosszú idő ahhoz, hogy ne kötődjön Vegasban senkihez és semmihez. – Finom mosoly és őszinte tekintet, de azt már nem tudnám megmondani miért is kanyarodtam vissza ehhez a témához.
      Néhány kíváncsi, néhány rosszalló tekintet kísér minket, ahogy a parkettre sétálunk, s elégedetten konstatálom, hogy mindkettőnknek akadnak irigyei is a díszes társaságban. Mr. Raynolds azonban nincs a teremben, első pillantásra legalábbis nem veszem őt észre. Elegánsan lépek Fabrice elé és simítom bal kezem a vállára, majd a lapockájára, míg jobbom a kezében pihen meg. Talán csak egy hajszálnyival simulok a megköveteltnél közelebb hozzá, de a kelleténél jobban igazán nem óhajtok megbotránkoztatni senkit.  Apró késéssel lépek mikor vezetni kezd, s igyekszem elengedni, rábízni magam, de el kell ismernem, ez nem a legegyszerűbb. Tekintetem az övét keresi- mégiscsak vérciki volna, ha a lábaimat kezdeném el fixírozni- s a megjegyzésére elmosolyodom.
      – Én sem sűrűn járok bálokba. – ismerem el, s csöppet sem zavar, hogy nem igyekszik bonyolultabb figurákkal lenyűgözni. – Mégis, a tánc remek ürügy arra, hogy közelebb kerüljünk azokhoz, akikhez szeretnénk, anélkül, hogy bárkit megbotránkoztatnánk ezzel. Akár egy elegáns partyn is. – mosolygok rá, s mosolyomba alig észrevehető kihívás bújik. – De Önnek bizonyára semmi szüksége ilyen alattomos trükkökre.

      Röpke mosoly és egy biccentés csak a válaszom a szavaira, hisz tovább ragozni az eddig elhangzottakat már valóban csak szócséplés volna. Abban sem kételkedem, hogy ez a fiú akár percek alatt is képes emlékezetessé válni, a kötődés pedig olyan luxus, amit nem mindenki engedhet meg magának. Mégis egyszerre vagyok kíváncsi a véleményére és örülök annak, hogy nem boncolgatjuk tovább a témát. Tartok tőle, hogy a folytatás már bőven kívül esne az udvariasan felszínes társasági csevej hatókörén, amit a saját részemről egyáltalán nem áll szándékomban átlépni.
      Ahogy magabiztosabban kezd mozogni a parketten én is jobban rá tudom bízni magam, s érzem ahogy ellazulok a karjai közt. A mosolya kellemes, s tetszik, hogy sikerült meglepnem őt, amit hamarosan gálánsan viszonoz is.
      – Ilyen kiismerhető volnék? Mi árult el? – mosolyodom el röviden, s a kérdésére sem válaszolok azonnal.
      – Tartok tőle, hogy ez túlzottan is bizalmas információ. Ha elárulnám, meg kellene hogy öljem. Márpedig Önért igazán kár volna. – hárítok egy túlságosan is közhelyes válasszal, az övéhez hasonló ártatlan tekintettel. Számtalan szituáció cikázik az emlékeim között, s számomra is meglepő, hogy legutóbb alighanem Theodort vagy Hope-ot sikerült megbotránkoztatnom valamivel. A diszkréció mégis automatikus – ahogy Theonak is többször emlegettem az elmúlt este, tőlem inkább azt várják el, hogy minél gyorsabban elfelejtsem a neveket, nem pedig azt, hogy megjegyezzem őket.
      – Valami viszont azt súgja, hogy ez most nem az a party, ahol szabadon gyakorolhatnánk ezirányú  kedvteléseinket. Vagy tévednék?

      Tekintetem a fiún pihen, tánctartás ide vagy oda, de... ugyan mégis mikor és hol várnak el hibátlan standard tánctartást, ha nem épp versenytáncos a partner? Hisz nem a közönséget igyekszünk lenyűgözni a tudásunkkal, nem bírákat győzködünk magasabb pontszámokért, de még csak egymást sem akarjuk megannyi figurával elkápráztatni.
      A válaszára látványosan kerekednek el a szemeim, s ahogy visszafordul felém igyekszem olyan ártatlanul nézni rá ahogy csak tudok.
      – Miket gondol? Hisz sosem merném Önt fenyegetni. Pusztán csak a testi épségéért aggódtam. – pár angyali pillantás, s tudom jól, hogy bőven túljátszom az ártatlan kislány szerepét. – De teljesen igaza van. A jövőben igyekszem majd jóval kompromittálóbb kérdéseket feltenni Önnek, Señor. – édes mosoly játszik ajkaimon. Tartásom még mindig elegáns, nem igyekszem jobban hozzá simulni, mint eddig, csupán tekintetem villan játékosan, ahogy magamnak tudhatom a figyelmét. Egy pillanat csupán, talán észre sem veszi, s újra felöltöm a semleges ártatlanság álarcát. Szelíd mosoly, ártatlan tekintet, szavaim pedig tudom, hogy csak a fiúig juthatnak el, ahogy a vonásaimról sem olvashatná le senki miről is fecsegünk éppen. Hiába nincs nagy tömeg a parketten, sem magában a teremben, mégis mindenki igyekszik a saját dolgával foglalatoskodni.  
      – Köszönöm. – biccentek egy aprót, majd tekintetem visszasiklik a kék szempárra.
– Önnel is öröm táncolni. – a bók kötelező viszonzása és mégis több annál. Nem mindennapi, hogy valóban jól érezzem magam valaki társaságában....és általában nem is tart sokáig. Néhány pillanatnyi csönd telepszik csak közénk, s ha ő nem tereli másfelé a beszélgetés fonalát, úgy újra én szólalok meg.
      – Ha a zenének vége azt hiszem illendő volna megkeresnem Mr.  Raynoldsot... az urat, akivel érkeztem. – pillantok rá, s tudom, hogy talán még csak a darab felénél ha járhat a zenekar, mégsem árt, ha tudatosítom magamban, hogy én nem csupán szórakozni jöttem ide.  – Viszont örülnék neki, hogyha ezt megismételhetnénk. Mondjuk miután modellt álltam Önnek? – csendül kérdőn a hangom, s a mosolyom is kitart.

      Ajkaimon alig mosollyal szemlélem az arcát, a vonásait. Tetszik a zavara, a nevetése, s elégedetten szélesedik a mosoly is az ajkaimon, s kitart a következő megjegyzéséig is. Szinte a szemeim sem rebbennek, csak a tekintetem lesz egy árnyalatnyit kihívóbb.
      – Mit is mondhatnék? Nehéz levetkőzni a belénk nevelt szokásokat. – jegyzem meg szinte csak magamnak, bár a tekintetem még mindig a kék szempárt fürkészi. Költői kis szösszenet, választ sem várok rá, s ugyanúgy vonatkozhat a felemlegetett keresztényiségre, mint a sok műmosolyra és megjátszott udvariaskodásra, ami a teremben körbevesz minket.
      Láthatóan Őmárkiságának nincs kedve tovább csacsogni, s én sem ragaszkodom a felesleges beszédhez. Némán simulok a karjaiba, s élvezem a táncot míg a zenekar be nem fejezi a játékot. Elégedetten veszem észre, hogy legalább akkora figyelmet kapunk a zene végén, mint mikor felsétáltunk a parkettre. Vajon mennyien szeretnének most a helyemben lenni? És mennyien cserélnének a mellettem oly elegánsan lépkedő fiúval?
      – Én köszönöm, hogy ennyi időt szentelt nekem, Señor. – hajolok meg én is előtte, csak egy leheletnyivel mélyebben, mint ő. Ujjam mintegy véletlenül simít végig az övén, ahogy elveszem tőle a kártyát, de semmi jelét nem mutatom, hogy észrevettem volna a botlást. Csak egy pillantást vetek rá, s már csúsztatom is be az apró táskába. Megfordul a fejemben, hogy én is adjak neki cserébe egy kártyát, de mégsem teszem.
      – Köszönöm. – mosolygok rá, s fűzném még tovább is a szavakat, az utolsó mondata viszont megakaszt. A meglepettség csak egy pillanatra ül ki az arcomra, majd tekintetem újra végigjáratom rajta. Rövid pillantás csupán mielőtt visszatalálnék a szemeihez. –Kívánom. – felelem kihívó mosollyal, s ha felajánlja belekarolok, s követem ha elindul valamerre, vagy épp én vezetem végig találomra pár szobán. Nem mondhatnám, hogy nagyon elsietem a keresést.
      – El kell ismernem, meglepett. Azt gondoltam volna, hogy a hölgyek állnak sorokban az Ön kegyeiért, nem pedig fordítva. – pillantok rá kíváncsian. Mert érdekel és mert semmi kedvem némán ballagni az oldalán.

      Mr. Raynolds még mindig a pókerasztal közelében ácsorog, bár a játékot láthatóan már abbahagyta. Én finoman igazítom útba a partnerem, ha magától nem venné észre a férfit, aki viszont egy rövid biccentéssel jelzi, hogy nagyon is lát minket.
      – Angelica, kedvesem. Örülök, hogy újra látom Mr. Mercer! – nyújtja a kezét Őmárkisága felé, majd engem is megörvendeztet egy rövid kézcsókkal. – Remélem a hölgy nem sajátította ki Önt túlságosan is magának. – vigyorog rá, ahogy a karjára fűzi a kezem én pedig mellé lépek, s az oldaláról pillantok vissza a fiúra.

      Könnyed léptekkel haladunk szobáról szobára. Nem sietek elválni tőle, de egy pontnál tovább ez sem késhet. Lassú, elégedett mosoly húzódik ajkaimra a válaszát hallva. Igazán érdekes a fiú. A hangja nem sokat sejtet mégis nehéz volna a bókot nem kiérezni a szavaiból.
     – Igencsak szerencsésnek mondhatja magát az a hölgy, akinek a kegyeiért Ön száll harcba. – pillantok fel rá sokat sejtető mosollyal. A szavak talán ártatlannak hathatnának, a tekintetem mégis leleplez. Csak pár pillanattal tovább tartom meg a tekintetét, mint ahogy illendő volna. Csak egy árnyalattal bizalmasabb a mosolyom. De nem feszegetem tovább a határokat. Ha valamivel több időnk lenne talán, de így.... némán karolok csak belé míg meg nem érkezünk.


     – Ezt igazán örömmel hallom. – enged meg magának egy elégedett mosolyt Mr. Raynolds, s érzem, ahogy kihúzza magát mellettem. Tekintetem még a Márki vonásait fürkészi.
     – Önt nemkülönben. – viszonozom a bókot egy apró meghajlással. Illetlenség volna, ha nem tenném, mégis... a partnerem társaságában még nagyobb illetlenség volna ennél többet megengedni magamnak.
     – Viszont ha már így újfent összefutunk... – kezdi Mr. Raynolds és érzem ahogy mozdul. Elengedem a karját s egy aprót lépek oldalra hogy ne akadályozzam. Láthatóan nem bánja, vagy inkább észre sem veszi a gesztust. Hozzá lehet szokva, hogy mindenki az ő kényelméért dolgozzon. Keze a mellényzsebébe siklik, s egy ezüst irattartót varázsol elő belőle.      – Ha megengedi... – emeli meg, majd kinyitva vesz elő egy névjegykártyát s nyújtja át a fiúnak. – A cégem, a Trustporte Holdings új, környezetbarát szabadalmak kikísérletezésével és terjesztésével foglalkozik. A profilunk meglehetősen szerteágazó és biztos vagyok benne, hogy találnánk olyan részt, ami Önt is érdekelhetné. – lendül bele ha Fabrice átveszi tőle a kártyát, majd röviden elmosolyodik. – Bocsásson meg. Nem szeretném üzlettel elrontani az estéjét, viszont ha megengedi a közeljövőben megkeresném Önt egy ajánlattal. – rövid szünetet tart, ha Fabrice szintén adna neki egy kártyát azt megköszöni és átveszi, majd az irattartót visszacsúsztatja a zsebébe. Néma természetességgel karolok bele újra, ahogy ismét a kezem után nyúl. Épp, mint egy dekoratív stóláért.
     – Viszont nem szeretném tovább feltartani Önt. Minden bizonnyal már hiányolja a partnere. – szökik egy újabb mosoly az arcára, keze pedig a kézfejemen pihen meg. – További kellemes estét, Mr. Mercer. – köszön el immár csak egy biccentéssel én pedig lágy mosolyra húzom ajkaim ahogy újra a szemeibe nézek. Egy élmény volt. Lassan lépek el a Márki mellett, tekintetem pedig már az engem kísérő férfin, ahogy halk bájcsevejbe kezdek mellette.