Éveken át rágtam anya fülét egy kutyáért.
A Százegy kiskutya óta dalmatát akartam, de nem akármilyent; a képzeletemben ennek a dalmatának pont úgy lenne foltos a feje, hogy távolról nézve úgy fessen, mint egy maszk, egy rendes, tisztességes bandita maszk, valami olyasmi, mint Robin-nak van a Batman képregényekben. Maszatnak hívtam volna, vagy Quentin Tarantino-nak - a mai napig nem megy választani a két név között. Nem mintha számítana ez, végül is sosem kaptam kutyát. Anya egy legyet sem engedett be a házba, rendszertanilag feljebb álló, nem emberi lények aztán szóba se jöhettek. A kert túl kicsi volt, a szomszédok meg túl... hogy is mondjam? Furák. A környékünkön az összes elképzelhető körülmény hiányzik az állattartáshoz, de ha ettől eltekintünk, még akkor is ott van az, hogy mindenki, tényleg mindenki szentül hitte, hogy ez csak afféle múló hóbort nálam. Ha valahol vidéken élnénk, vagy anyának nem lenne lakásban-élő-állat-fóbiája, akkor is nyilván két-három nap után beleuntam volna, hogy etetni kelljen, hogy sétálni kell vinnem, hogy gondoskodnom kell róla.
Az ilyesmi nagy felelősség, értem, nem olyan, mint a Sims, hogy pár kattintással meg lehet tőle szabadulni, ezt pláne értem. Az én bajom az, hogy esélyt sem adtak, hogy bebizonyítsam, mennyi alapja van bizalmatlanságuknak. Vagy tegyük fel, hogy igazuk van. Tegyük fel, hogy annyi felelősségérzetem sincs, hogy egy kutyáról gondoskodjak. Akkor miért menne jobban a dolog, ha a saját apámról van szó?

Jó, nézd, nem mondom, hogy jó munkát végzek. Talán még magamhoz képest sem a legjobbat.
Oké, kinek akarok hazudni? Ez egyszerűen pocsékul megy.
Órákkal ezelőttre ígértem magam. A kért holmik felét végül meg sem vettem, nem volt elég pénz nálam, eleve anyától kértem kölcsön húsz dollárt. Azt mondtam neki, Lizzie sírjára akarok virágokat venni. Van egy olyan érzésem, hogy tudta, hogy hazudtam, mindenesetre nem firtattam.
Szóval itt vagyok apánál. Vagyis majdnem. Egészen pontosan állok az ajtaja előtt. Van kulcsom, de azon filózok, hogy nem lenne-e jobb kopogni inkább. Zsinórban szívom a második szál cigarettámat. Egy néni elmegy mellettem, nyomatékosan figyelmeztet, hogy idebent ne dohányozzak. A szemeimet forgatom. Az anyámat szidja. Tovább megy. Tovább szívom. Azon agyalok, mit kéne tennem, hogy még egy kicsit halogathassam. Nem tudom megmondani, pontosan mitől félek, de van valami furcsa görcs a mellkasomban, amit biztosan te is éreztél már, mikor épp valami olyasmire készültél, amit muszáj volt megtegyél, és meg is akartad tenni, csak épp nem azonnal, hanem... kicsivel később.
Francba is. Igazuk lehet, Maszat, vagy Quentin Tarantino nagyon-nagyon jól járt, hogy sose lett az én kutyám.
A földre dobom a csikket. Rátaposok. A kezem az ajtóhoz emelem. Aztán sóhajtok. Lehajolok a csikkért. Berakom a szomszéd lábtörlője alá. Visszamegyek az ajtóhoz. Aztán végül bekopogok.