San Diego, Kalifornia, USA 1992. 02. 12. 22 felszolgáló itt-ott Addicts Elizabeth Gillies

Karakter személyisége

◆ Pozitív tulajdonságok:
¤ intelligens vagyok... legalábbis voltam egyszer
¤ független vagyok, leszek másoktól, ez nem változik
¤ legtöbbször reálisan látom a dolgokat
¤ frappáns vagyok és talpraesett
¤ tudom, hol a helyem
¤ bármilyen zűrből kimászom
¤ remek színész vagyok, jól hazudok, ha szükséges

◆ Negatív tulajdonságok:
¤ hamar feladom
¤ türelmetlen is vagyok
¤ állítólag agresszív vagyok...
¤ hamar kiborul a bili - lobbanékony
¤ hipochonder vagyok az orvosok szerint, de én tudom, hogy hamarosan meg fogok halni
¤ pánikbeteg vagyok, ezt elismerem, mellékhatás
¤ utálom, ha követnek - és sokszor hiszem, hogy követnek.
¤ cigizek, de nem "csak"...
¤ FÜGGÖK.

◆ Egyebek:
¤ Eleinte nagyon sokszor nagyon apróságokért is volt bűntudatom, de már szinte bármire képes vagyok, ha valamit el kell érnem. Ez jó vagy rossz? Nekem jó, neked rossz.
¤ Bármiről képes vagyok órákig beszélni, csak a saját életem ne kerüljön táblára, mert az tabu. Mindig és mindenkinek.
¤ Gyűlölöm magam, amiért feladtam az álmaim és oda kerültem, ahol most vagyok - de ezt soha nem vallanám be senkinek.

Történet vagy szerepes példa

- Hát nem érted meg? Tűnj innen, látni sem akarlak, ezen nem tudsz változtatni, nem kell a segítséged, elegem van a szánalomból! - kiabálom, hadarom, közben pedig észre sem veszem, mennyire hasonlítok a saját anyámra - akire soha nem akartam. Ha volt a szemem előtt negatív példa, akkor az ő volt, és ő az egyetlen, aki mái napig boldogan él, hiszen soha nem halhat meg a boszorkány.
Becsapom az ajtót, nekitámasztom a hátam és sírva fakadok. Zihálok, nehezen veszem a levegőt, az elmúlt óra életem egyik legkeményebb órája volt. Soha nem akartam veszekedni vele, soha nem akartam, hogy ez történjen, ez egyszerűen csak... megtörtént. Nem tudom, hol ronthattam el. Mikor engedtem, hogy a szüleim elváljanak? Mikor nem voltam ott anyám második esküvőjén? Mikor Vegasba menekültem? Fogalmam sincs, mit vártam. Azt gondoltam talán, hogy különleges vagyok, és alkalmaznak majd, amiből összekuporgatok egy kis pénzt egyetemre? Elvégre Vegas erről híres, mindenki nagyon megszedi magát vagy nagyon lebőg. Jelentem, én az utóbbi kasztba tartozom.
- Hagyj békén! - szólok ki ismét, amikor bebocsátásért kopog, de már visszavettem a hangerőből. Ő is ismer már annyira, hogy ne nyisson rám, ne mondjon semmit, csak kopog, jelzi, hogy itt van, és sosem adja fel, ha rólam van szó. Ezért szeretem annyira. És ezért nem maradhatok itt tovább.
Felpattanok, és csoda gyorsasággal dobálom a holmijaimat a bőröndömbe. Én már nem tartozom ide többé, én az a lecsúszott anyaszomorító vagyok, aki összeszedte a káros szenvedélyeit, felhagyott a terveivel, és közben függőjévé vált az új életstílusának. Nem tudom, hogy a város vonz jobban vagy a remek lehetőségek, amiket bár ki kell harcolnom magamnak, megérnek minden szenvedést. Minden szenvedést.
Kivéve ezt.
Szinte kitépem az ajtót, dübörög bennem a feszültség, minden porcikámban érzem, ahogy őrült sebességgel vágtat a vérem, és egyszerűen nem akarok ránézni, nem akarom látni a csalódást a szemében, a szégyent, a sajnálatot... Magamnak kevertem, el kellene viselnem, de képtelen vagyok rá. Nem megy.
- Angie, kérlek...
- El kell mennem. Nem akarok neked bonyodalmat oko...
- Megoldanánk. Ne menj vissza. Szeretném, ha maradnál - beszél, de hiába mondja, nem hiszem el. Tudom, hogy szeret, hiszen én is legalább annyira szeretem őt, és pont ezért, most el kell mennem. - Megoldjuk. Rendbe jössz - ez utóbbi teljesen kivágja nálam a biztosítékot. Mintha csak el lennék rontva... Mintha egy kis korrektor, egy kis nyaralás segítene rajtam. Mintha megmenthetne. Nem tud. Így tényleg nincs maradásom. Nem ölheti rám az élete maradékát is.
Nem válaszolok, csak némán átölelem a nyakát, magamhoz húzom, és szorosan tartom pár másodpercig. Tudnia kell, hogy ez... ez tényleg miattam van. A saját életemről van szó, és nem hagyhatom, hogy minden problémámat más oldja meg helyettem... Nem láthatja, ahogy tönkremegyek.
- Vigyázz magadra és ne aggódj értem. Megleszek - engedem el gyorsan, rámosolygok, elhátrálok, és azon egy szem bőröndömmel, ahogy érkeztem pár órája, ki is sétálok az életéből.
- Tudom... Szeretlek - hallom a hangját, de már nem jön utánam, hagyja, hogy ezúttal finomabban, de behúzzam magam mögött a bejárati ajtót, lesétáljak a verandán, és eltűnjek az utcán.
Egészen a sarokig bírom, ott előtörnek a könnyeim, de rutinosan, csendben folynak, a napszemüveget az orromra csapom, de nem bírom ki, hogy ne nézzek vissza. Mondhat bárki bármit, akárhányszor teszed meg, minden alkalommal ugyanannyira fájdalmas elhagyni az egyetlen szeretett apádat.
Főleg, ha tudod, ezúttal láttad utoljára.