Chicago, Illions, 1991. március 4. 22 Egy könyvesboltban Civilians Audrey Taoutou

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: szelíd, álmatag, jóindulatú, kitartó, jó hallgatóság

◆ negatív tulajdonságok: ambivalens, naiv, halk, figyelmetlen, okvetetlen, fegyelmezetlen, idealista

◆ egyebek: Szeretek egyedül lenni, elbújva a lakásomban, olvasgatni. Félek az emberektől is, nem volt egyetlen komoly kapcsolatom sem, főleg miután megtudták, hogy képtelen lennék lefeküdni bárkivel is. Hiába kívánom, amikor odakerülünk, a célegyenesben egyszerűen bekapcsol valami és megtép az önutálat és az önundor. Fogalmam sincs miért. Gyerekkoromban a legkomolyabb zaklatás annyi volt, hogy néha meghúzgálták a hajamat. Rettenetesen sajnálom Robertet, és nem fér a fejembe hogy miért van velem. Tőle kell megkérdezni. Rajongok a szilváért, és az almáért. Szeretk főzni. Imádom a családomat.

Történet vagy szerepes példa

Csöngettek. Ziláltan dübörögtem végig bérelt lakásom folyosóján, hogy az ajtóhoz siessek, hogy lendületesen felrántsam a kilincset és…elakadjon a lélegzetem. Gyakran megesik, ha veled találkozom. Gyakrabban mint illene. Fogalmam sincs hogyan csinálod.
Nem tudtam, hogy te érkezel. Izgalmam nem a látogató személyének szól sosem. Hanem, hogy jönnek, kíváncsiak rám. Hogy főzhetek valakinek teát, hogy beszélgethetek apró, mindennapos dolgainkról, mosolyogva búcsút inthetünk egymásnak, ígérhetjük, hogy ja igen, majd máskor összefutunk még! Tükör mosoly, márvány vonások. Babajáték. Erre vagyok képes csak. Egy rongybaba vagyok, egy házikóban. A családi köszöntések is elmaradtak az évek múlásával. Las Vegas messze van, ők pedig, az utolsó madárka elrepültével, mindinkább egymásnak élhettek. Úgy irigyeltem őket. Apát és anyát. Annyira szeretik egymást.
- Szia.- láttam a zavartságot az arcodon. – Be- bejöhetek?- és hirtelen bevillant önnön életem szerencsétlensége, ügyetlenségem, a sok nyomor amibe magam juttatom. Nem édesanyám ragyogó személyiségét örököltem. Közel sem.
De szó nélkül bólintottam, és szélesebbre tártam az ajtót. A nappaliba tessékeltelek, én pedig a konyhába barikádoztam magam. A szokásos. Neked kávé, egy cukorral, tej nélkül. Nekem tea, csupaszon. Mozdulataim felvették az automatikus ritmust, megnyugodva tettem oda a kotyogóst, és kannában a vizet, készítettem elő a csészéket, a cukorkát, és a kekszet mellé.
Imbolygó léptekkel cipeltem ki a tálcát, és pakoltam eléd a kicsi asztalkára. A kanapén ültél, zavartan mosolyogtál. Nem mertem melléd huppanni, így a fotelba kuporodtam. Elevenen élt még bennem az a hétfő este.
A várakozás megöl.
- Ne haragudj. –nem néztem rád. Nem is válaszoltam.- A múltkori miatt. Hogy…nem jöttem el végül…-hangod a mondat végére elnémult.Sok ilyen esett meg köztünk. Nem, nem randiztunk. De mégis fájt, amikor hívtál, és elmaradt a találkozó. Mert elfelejtettél szólni, hogy más a terv.
- Tudom hogy sajnálod. – néztem rád végül áthatóan. Álltad a pillantásom, nem sütötted le a szemeid. Megborzongtam. Nem akartam eljátszani. Sosem ment. A független, önérzetes nő szerepét nem nekem találták ki, láttam hogy bánja a dolgot, és végeredményben nem a rossz szándék vezette őt.  Ez lehet a baj velem. Nem érdekel mit csinálnak velem. Egyedül a szándék számít. Hülye vagyok.
- Akkor?
- Mit akkor?- úgy tettem mint aki nem tudja. Holott pontosan tudtam mit szeretnél. Hallani, hogy megbocsájtom, amit tettél. Mély levegőt vettem. - Igen.- annyiszor eljátszottuk már ezt. A legjobb barátom vagy.
Szinte éreztem a köveket amit a szívéről legördültek.A feszültség is kipárolgott belőled, a szoba csendjét sem nehezítette a „haragszomrád”. Megnyugodtunk. Remek. De valami…valami mégsem az igazi. Szemed kutatón meredt rám, kényelmetlen volt. Fészkelődni kezdtem a fotelben.
- Mit akarsz?- szegeztem neki a kérdést, szinte akaratosan, kissé durcásan. Meglepődött.
- Mivel mit akarok?
- Velem…- láttam hogy elfogyott a kávéja. Újratöltöttem neki. Elmosolyodott, mély levegőt vett, válaszolni akart.
- A kérdés az, hogy te mit akarsz…- sóhajtotta melankolikusan, szinte elkeseredetten. És akkor beugrott. Mintha kihúzták volna alólam a talajt, és csak némán, tátott szájal, levegő után kapva úsznék az éterben, taposva a gravitáció és az ép ész törvényeit. Végig engem akart. Mély barátságunk alapja nem más mint az ő vonzalma, és az én gyerekes rajongásom iránta. Nagyot nyeltem.  Férfi volt, ám ez a tény idáig annyira elhanyagolhatónak minősült a szememben, hogy fel sem vettem azokat az intim perceket amiket kettesben töltöttünk. Amikor tenyere a hátamra simult, keze az enyémhez koccant, térdünk összeért az asztal alatt. Áramütés, de a szimpátiám nem válogat, nem tesz különbséget férfi és nő között. De ő talpig férfi. Megélt, bölcs és tapasztalt. És engem akart. Idáig az én kezemben volt a választás oka, ezért nem közeledett annyira nyilvánvalóan. Tiszteletben tartotta a rettegésem az emberektől, de tudta, hogy taszít a testi vágy, hogy elképzelhetetlennek tartom a szexet, hogy rajtam kívül álló dolog az ilyesmi. És ő? Tudom hogy van felesége. Talán gyerekei is, és neki erről a sejtelmemről fogalma sincs. Megcsalná a feleségét értem? De nem a testiségek csimbókos bűnös ösvényére hajszolnánk magunkat. A lelki vonzalom is csalásnak számít?  
Felpattantam. Megfogtam a kezét, és a háló felé siettem. Heves tiltakozása kikerült, nem érdekelt.
Megálltam az ágy előtt, és sokat mondóan rád néztem. Viszonoztad a pillantásom. Kikapcsolt minden. Nem számított a felesége, a korkülönbség, hogy mit szólnak majd…ha egyáltalán megtudják…
Ujjaim az inged után nyúltak. Egyenként csomózták ki a gombokat, finoman hullott le rólad a textil, és mire kezem az öved bogozta, tenyered a derekamra simult, eloldottad ruhám szalagját, és lassan lehámoztál rólam minden göncöt. Percek múlva ott álltunk egymás előtt, meztelenül, csupaszon, elmerülve egymás szemeiben. Más előtt összehúzott volna a szégyen, takargattam volna melleim, hasam, ágyékom. De előtted kiszabadult belőlem minden félsz. Benned megbíztam. Gyönyörködve szemléltem tested, mellkasod borította szőrt, izmos karodat, borostád, gyönyörű szemeid. Láttam rajtad, ajkad állásából, hogy meg akarsz csókolni, de nem léptél, nem tettél semmit. Nem mertél.
Az ágyra dőltem, te mellém heveredtél, egymás felé fordulva. Végig simítottál az arcomon, testem vonalán, elmosolyodtál. Tenyerem a mellkasodon nyugodott, majd az ujjaiddal játszottak vékony, fehér ujjaim.
- Szeretnélek megcsókolni…- suttogtad. Mutatóujjad végigsimított az ajkamon.
- Ne mond ki…- sóhajtottam és nem kellett magyarázkodnom. Tétován igaz, de megcsókoltál, és én viszonoztam. Ajkaink heves táncot jártak, a levegő fülledt lett hirtelen, te magad alá gyűrtél, merevedő férfiasságod a hasamat nyomta, önkéntelenül is, de feléd toltam a csípőm, és kiszakadva a csókból ziháltam: - Csináld!
De te nemet intettél a fejeddel.