Amíg nem haraptak ki belőled egy darabot – véresen a harmadik sugárút szélén, minden izmom beleránt, nem is értem, hogy bírtam ki üvöltés nélkül az autó hátsó ülésén -, addig nem tudod, milyen bírva lenni. Addig a reggeli pirítós nem több pirítósnál, a narancslé kesernyés, mentafogkrémbe maró gyümölcs, semmi több, addig az újságokat ketté lehet hajtani, különválasztani a sportot a politikától, olvasni, megtudni ezer dolgot, amit délig úgyis elfelejtesz, addig a mosdókagyló is csak mosdókagyló, és az arcodról is egyszerű vízcseppek csordulnak, majd alázuhannak bele a semmibe, addig a feltűrt lepedő is csak éjjeli hánykolódásod fakó lenyomata, addig a metróba zsúfolódott tömeg csupán zavaró tényező, a félig elrágott müzli szelet is azért van a szádban, mert valamit kezdened kell magaddal, mert a magad ura vagy, a test egyetlen birtoklója, impériumod minden hajlat, minden mozdulat. De ha beléd harapnak – vöröslő, égő, izzó csókokat égetnek a testedre, és te nem akarod, nagyon nem -, amikor rád sütik a sehová-sem-tartozás billogát, akkor minden zavaró tényező lesz, mert elmosódik a célállomás felskiccelt vázlata.
Néhány kósza buborék megindul a víz felszínére, az utolsó fodrok unottan verődnek kádja szélének, minden rezzenéstelen, minden csendes, a fürdőszoba elmosódó képe magasra nyújtózik fölém, látok néhány fehér inget fregolira dobva, mandzsettájuk ide-oda mozdul a légtelen légmozgásban. Most nagyon egyszerű lenne megfulladni. Most, most, amikor mellkasom összeszorul, gyomromban mélyen húzódik a görcs, hogy mozduljak, most nem kellene mozdulni. Talpamat megvetem, két karommal oldalt megkapaszkodom, saját súlyomat nyomom lefelé, izom dacol izommal, szempilláim szétnyíló, fekete függönyén túl polcra pakolt tusfürdők és samponok sorakoznak, mélyzöldtől egészen tengerkék színekig. Szememet csípni kezdi a habfürdőtől óceán-illatú víz. Nem mozdulok. Fülemen lassan szétpattog a saját életem, irtózatos nyomás-impulzus szalad végig koponyámon, az arccsontok belevonaglanak, és talán a szám is rándul, fogaim halkan egymásnak koccannak. Most kellene mozdulni, de nem mozdulok. Csípőmön sötétlő foltok – hány ujjal kapaszkodsz belém, te állat, mondd, hány ujjal? -, combom szétmorzsolódik, mintha nem is húsból lenne, hanem viaszból.
Hosszú árnyék fut végig a rezdületlen vízfelszínen, alakja nyúlánk, izmos, fenyegető. Széttört porcelánbaba vagyok béklyóként használt kezei között. Ujjaival lassan lefejti görcsösen kapaszkodó jobbomat, csuklóra fonja kígyóként, és magával ránt, fel-fel, fel a mandzsettához, fel a fehér ingekhez, melyek megrebbennek a felkavart levegő ereje alatt, fel-fel, a két oldalon húzódó csempékig, szinte talpra ránt, aztán visszalök, medencémet zsibbadt sajgásba vonja. Nem szól semmit, némi hamut a csapba ver, közönséges mozdulatok egy közönséges férfitól, de azért leöblíti – a kedvemért, azt hiszem. Egy rongyot a kádhoz lök mezítelen talpával. Futólag pillant rám, mintha kegy lenne, hogy felém néz. Mert nem vagyok kurva, nem, kísérő lehetek, ha valaki hozzám ér, annak kezét töri, de a tulajdona vagyok, kivásárolt-megvásárolt játékbaba.
- El fogsz késni az egyetemről – állapítja meg karcos, mély hangján. Mozdulni kellene, helyette térdeimet felhúzom, sután-védekezőn átkarolom őket. – Nem azért fizetem a tandíjad, hogy korán reggel drámázz az óráid helyett. – Kezét beletörli az egyik felaggatott törölközőbe. Mindegy is, melyikbe. Mielőtt becsukódna mögötte az ajtó, tétován a habszivacs felé nyúlok.