New Yorkban születtem, 1978-ban. A meleg júniusi nap, és egy kis újszülött aznap mindenkivel feledtette a hidegháborút. Pedig még bombatámadás is volt Európában, de hát kit érdekelnek ilyenkor a franciák? A Thomas Smith tucatnéven láttam meg a napvilágot. Apám újságíró volt, anyám tanár. Testvérem nem volt, nem is akartam soha. Már gyermekkoromtól fogva nyomozó akartam lenni. Húsz évig kellett rá várnom, de '98 meghozta ezt. Eddigre elvált szülők gyermeke voltam, és sokkal szívesebben laktam az iskolám kollégiumában, mint otthon anyámmal. Apámról ekkor már két éve nem hallottunk, lelépett egy híradós nőcivel. Remek indítással kezdtem a rendőrtisztit, és ez bizonyos kétes elemeknek is feltűnt. Sosem fogom elfelejteni azt a napot. Egy éve jártam már a suliba, én, a nagy reménység, amikor egy pubból haza felé tartva megállt mellettem egy fekete BMW. Nem igazán vettem fel, és sétáltam tovább, de az autó lassan gurult mellettem. Kicsit megráztam magam, próbáltam kellően elrettentő lenni, olyan, akivel nem ajánlatos szórakozni. Ezután az ajtajához léptem.
-Valami baj van?
Szóbeli választ nem kaptam, csak egy halk kattanást. Kinyitották az ajtót. Ilyenkor még hihetnénk azt, hogy el lehet futni, de már rég késő. Én kíváncsi voltam, lehajoltam, hogy benézzek. Egy kopasz, kelet-európai férfi ült bent. Csíkos fekete öltönyt viselt, a nyakán pedig cirill betűk futottak a fültövéig. Valahogy így nézhet ki egy Bratva tag. Csak egy dolog hiányzik még... És már fogja is rám a régi Makarovját.
-Elég lett volna szépen kérni...
Próbáltam higgadtságot erőltetni magamra, de nem igazán ment. Egy év alatt nem készítettek fel arra, hogy beüljek az orosz maffia fekete autójába.
-Milyen autentikus.
Néztem a fegyverre, és a fickó rám vigyorgott.
-Igazából nem is szükséges...
Mondta valami borzalmas akcentussal, alig értettem a szavait.
-Nekünk kell egy ember a rendőrségen belül. Reméljük ügyesebb lesz mint az elődje.
Ahogy ezt kimondta, szabad kezével egy fényképet adott, amin egy felismerhetetlenségig összevert, vérbe fagyott férfit véltem felfedezni. Nagyot nyeltem. Nem lett volna érdemes megkérdezni, hogy miért gondolják hogy segítek.
-De ha ez nem győzné meg... az apja újabban elég nagy tartozást szedett össze. A Bratva kokója nincs ingyen.
Kár lett volna hősködni, vagy bármi mást tenni. Vége volt, mielőtt elkezdődött volna. Ezen a ponton minden bizonnyal már ő is látta a szememben, hogy csapdába ejtett. Nem várt választ, csak a kezembe nyomott egy köteg pénzt és a pisztollyal intve kitessékelt az autóból. Nem kérdezhettem, nem is tudtam volna.
-Fejezze be a tanulmányait.
-Hogy találhatom meg magukat?
Kérdeztem kissé erőtlenül, a fejem zsongott az idegességtől. De választ nem kaptam. Hazamentem, végig a történteken agyaltam. Aztán hónapokig, sőt, évekig nem történt semmi, és kezdett úgy tűnni, hogy csak egy rémálom volt. Újra meg újra meg kellett néznem azt a köteg pénzt, hogy tudjam, valóság volt. Végül, két évvel később ismét megállt az autó, és én beszálltam.
-Üdv újra, Mr. Smith.
Köszöntött a névtelen orosz. Ekkor már régóta Szergejnek neveztem őt magamban, a normális nevét sosem tudtam meg.
-Egy kicsit korábban kell hadrendbe állítanunk magát. Feladatot kap.
Kijelentésétől a szívem a torkomban dobogott. Nem kellett megkérdeznem, miféle feladatot.
-Van egy újságíró, aki túl mély vízbe gázolt. Senki sem lepődne meg, ha megfulladna. Sajnálatos módon nincs más elérhető közelségben, aki feláldozható lenne.
Átadott egy lapot, rajta egy fényképpel és névvel. "Feláldozható". Hát sosem menekülök már meg tőlük? A fénykép egy kínai férfit ábrázolt. Amolyan üzletember szerűségnek tűnt. Nehezemre esett elképzelni, hogy megöljem. Alig ocsúdtam fel ebből, már a járdán állva találtam magam, a fekete autó pedig elhajtott.
Ugyan az a nap, este fél tíz. A rendőrségi rendszerben megtaláltam a fickót, bár sok volt a sötét folt körülötte. A szervezett bűnözésiek már felfigyeltek rá, de eddig még csak egy gyorshajtás miatt kapták el. Ki lehet ez a ferde szemű? Kattogott az agyam, miközben megtöltöttem a pisztolyt. Hangtompító jól jött volna, de erről elfeledkeztem. Beléptem a házba. Még sosem öltem, de a helyzet, hogy rákényszerítettek erre, teljesen gépiessé tett. Bementem, benyitottam a hálóba. Azt reméltem, álmában találom, de ő az ágyon ült.
-Már vártam.
Mondta. A helyzet meglehetősen groteszk volt, magam sem értem, miért nem lőttem azonnal.
-Ma itt az egyikünknek meg kell halnia. De még jobb lenne mind a kettőnknek.
Ahogy ezt kimondta, az asztal felé bökött, én pedig végig rajta tartva a fegyvert odasétáltam. Fotók voltak, arról ahogy készségesen beszállok a Bratva autójába.
-Ki látta még ezeket?
Kérdeztem ingerülten, hadonászva kicsit a fegyverrel.
-Engem is beszerveztek. A Triádok. De nagyon nincs ínyemre.
Kezdett el sztorizgatni nekem, habár nem kértem. A kérdésemre nem válaszolt.
-A családom ide jött, egy jobb élet reményében. De amint felvettek újságírónak, a kínai maffia máris megtalált. És tőlük csak a halál menthet meg. Ahogy a Bratvától is. Így hát, most mind a kettőnknek meg kell halnia.
A helyzet, amit felvázolt, világos volt, mégsem értettem teljesen. Folytatta hát.
-Mindent előkészítettem. Most döntenie kell: lelő, vagy meghallgatja a tervem?
Lentebb engedtem a fegyvert, és ő tovább beszélt.
-Abban a fiókban talál egy fiolát. A benne lévő anyag lelassítja a vérkeringést. Fél órája rendeltem pizzát, szóval a futár hamarosan megérkezik. Amikor az ajtóhoz ér, maga lelő engem, ahogy én is magát. Itt.
A hasára mutatott, és én rögtön láttam, hogy egy ilyen sebtől a legnagyobb veszély az elvérzés. Ezt már megtanultuk. A lövedék semmilyen fontos szervet nem érint. De sok a vér... Szóval erre kell a fiola.
-Ha minden jól megy, a fickó ránk talál. A kórházban persze megállapítják a halálunkat. Lefizettem az egyik orvost és a boncnokot is. Az után pedig, üdv, új élet.
Az elképzelés meglehetősen elmebeteg volt, de abban a helyzetben ez volt a legjobb megoldás. Ha most "meghalok", a világ rájön hogy a maffiához tartoztam, de egy halottal már semmit sem tehetnek. Anyám sírni fog, de így lesz a legnagyobb biztonságban. És ezután apám kiiktatása sem lesz terítéken. Majd kap egy kis pénzt hogy törlesszen. A Bratva saját pénzét.
-Csináljuk.
Kopogás, dörrenés, fájdalom majd újjászületés. A fél nap, amit leszedált, haldokló állapotban töltöttem, teljesen kimaradt az életemből. Meg is mérgezhetett volna a fickó. De nem tette. Egy sötét helyen ébredtem, a fejem iszonyatosan fájt. A testemre rárajzolták a felvágási vonalakat, de még egyben voltam. Csak a seb fájt borzalmasan. A halottas házban feküdtem, egy hűtőrekeszben (ami szerencsére nem volt bekapcsolva). A mocorgásomra felfigyeltek, és hamarosan kinyílt az ajtó. A kínai vigyorgott rám, kissé fájdalmasan (minden bizonnyal a sebe miatt).
-Sikerült.
Ujjongott, miközben segített kimászni. Egy széken ruhák voltak, én pedig felöltöztem. Ezután levágtuk a hajam, vastag keretes szemüveget kaptam, no meg egy útlevél és személyi kombót.
-Miért csinálod ezt?
Kérdeztem a kínaitól, de az csak vigyorgott. Úgy tűnt, mint aki jó befektetést csinált. Én azonban csak arra gondoltam, hogy élek! És megszabadultam... Egy újság is volt, a korrupt rendőrtanoncról. Az irataimat néztem: Matt Baker. Ez lesz hát a nevem.

Évek óta élek ezen a néven, és már sokkal igazibbnak érzem, mint az eredetit. Harminchat éves vagyok. Az eset után Floridába mentem, mert az elég távolinak tűnt, hogy ne kössenek össze egykori önmagammal. Fotósnak tanultam, mert a rendőri hősködés után mindig is a fényképezés jött a szenvedélyek listáján. A végzés után nagyon hamar állást kaptam egy újságnál, ahol egészen 2012-ig dolgoztam, amikor is megszűnt. Pár évig még próbáltam saját stúdiót nyitni, de az utcai fotózás, az akció mindig is jobban vonzott mint a reflektorok állítgatása, és hamarosan dobbantottam. Így kerültem hát 2014-ben Las Vegasba. Itt minden napra van egy fotózni való botrány, egy cicivillogtató celeb vagy épp egy drogos rocksztár, aki billiárdütővel tombol egy kaszinóban. Élvezem ezt az életet, és nagyon sokáig szeretném még!