Silence After Storm

Nem is tudom mit mondhatnék, létezik e olyan szó ami le tudná írni mit is éreztem azon az estén, és van e szó amely az utána következő órák nyomorúságos voltát el tudná mesélni bárkinek is. Nem vágytam semmi másra csak arra, hogy ott legyen velem, nyújtottam a kezem felé, de azt hiszem csak sebezni voltunk képesek egymást. Ő a szavaival, azzal az elutasítással amivel irántam viseltetett én meg azzal, hogy túlságosan a lelkébe akartam látni. Azt hiszem éreznem kellett volna, sokkal jobban éreznem kellett volna bárkinél, hogy a nyílt sebre sót hinteni mindennél fájdalmasabb. És Brandon volt számomra a só. Talán túlságosan magamat láttam benne, talán túlságosan görcsösen akartam megmenteni. Olyan könnyű lett volna arra fogni, hogy sokat ittunk, de éreztem, hogy ez csupán vegytiszta magyarázkodás a részemről. Fájdalmas volt a csókja, amikor az erkélyemen, a vegasi éjszakában hagytam, hogy megtegyük. Nem léptem hátrébb, nem tiltakoztam. Viszonoztam ezerszeresen felerősítve. Utána a hangja hidegzuhanyként ért. Ahogyan a közelemben volt, ahogyan éreztem az utolsó szívdobbanását is, és ha elég sokáig visszatartom a levegőt, akkor azt is tudtam, hogy a saját lüktetésemet lennék képes neki ajándékozni. A zuhanás szinte sokként ért, ahogyan az ismét felvett távolságtartás, meg az arcomba maró késő éjjeli szél. Kijózanítónak nem nevezhettem volna, sokkal inkább valami erőteljesnek, ami magával ragadott és elpusztított. Azt gondoltam, hogy nincs nálam rosszabb ember a világon, hiszen kihasználtam egy reménytelen helyzetet, magammal rángattam, holott ő nem akart jönni, én voltam aki jobban akarta őt megmenteni, mint ő magát. Hagynom kellett volna a kihallgatóban, hátat fordítani és kisétálni. De én makacs voltam és önfejű, és azt hiszem ez az egész ami történt az én hibám, senki másé. Hát ezért voltam olyan elhagyatott és kétségbeesett, és egyszerűen nem tudtam kit hívhatnék fel. Csak álltam a nappali közepén, és lerogyva a fotel elé az első olyan ember számát tárcsáztam, akit a legközelebb éreztem magamhoz, aki pusztán azzal a tudattal, hogy a barátomnak nevezhetem már képes megnyugtatni. De most valahogyan ez sem sikerült. Ahogyan meghallottam a hangját bűntudatom lett. Bűntudatom a hívások miatt, azért, hogy elutasítottam, hogy sutba dobtam három év barátságát, csak azért, hogy egy tévelygő lelket megmentsek. A hiánya és ennek tudata bénítóan fájdalmas volt, és amikor meghallottam őt, meg az aggodalmat a hangjában még inkább zokogni kezdtem és nem tudtam összeszedni magam. Ittam is valamit azt hiszem, ami tekintve, hogy ma sem ettem szinte semmit nem a legépületesebb ötlet volt. Annyira fájdalmas vonások karistolták át az arcomat, amikor Brandont elvitték a lakásomból és még itt éreztem az illatát, itt éreztem magamon azokat a szomorú jégszín szemeket és ettől még pocsékabbul éreztem magam. Az ital maradvány ott árválkodott a pulton ahogyan az érintetlen spagetti és a tészta is. Rá sem bírtam nézni, a poharakat egy nagy lendülettel dobtam be a mosogató gépbe. Félkómásan kóvályogtam, szédültem és a könnyek fájdalmas vörösre marták az arcomat és én arra tudtam gondolni, hogy most csak rá van szükségem, de nem tudtam taxit hívni, kocsiba ülni…az meg esélytelen volt. Tudtam, hogy mostanában valakinél tölti az ideje nagy részét, úgyhogy lehet nem is ér majd rám…de talán mégis. Kellett nekem, most még jobban mint bármikor. Végül aztán megtettem, ő pedig jött hozzám. A lakásom összes pontját bejártam, nem tudtam hol tudnám a várakozás perceit legjobban eltölteni,  aztán már nem tudom milyen ötlettől vezérelve megint kimentem az erkélyre. A város alattam továbbra megkergült, idegen világként vibrált, és én még sosem éreztem ennyire idegennek magam benne. Szinte a mellkasomban éreztem múlni az időt, és hallottam ahogyan darabonként leszakad valami belőlem lezuhant a mélybe, de csupán a könnyeim voltak azok, meg valami felszakadó reszketeg sóhajok egymás után. Visszamentem a nappaliban, az órára néztem a falon, amelynek mutatója kacéran pöttyintette magát odébb, de az idő ólomlábakon telt. Magamhoz vettem egy újabb üveg italt és töltöttem belőle, a jéggel nem vacakolva, csak úgy tisztán, és még mindig a pohárban lötykölve az italt lerúgtam a lábamról az apró kis balerinacipőt és végignyúltam a hálószobámba az ágyon. Hagytam, hogy pilláim elnehezüljenek és a poharat a mellkasomon pihentettem. Egyenletesen kezdtem venni a levegőt, próbáltam megnyugodni, de tudtam, hogy ez a saját magam trenírozása a megnyugvásra csupán addig fog tartani, amíg meg nem hallom Mark hangját. Annyira gyűlöltem magam jelen pillanatban és olyan mérhetetlen lelkiismeret furdalásom volt, hogy amikor végül meghallottam, hogy nyílik az ajtó nagy lendülettel keltem fel az ágyról a pohár majdnem kiesett a kezemből, alig tudtam megtartani, és egyenesen kifelé indultam. Mark hangja rezgett a felgyülemlett feszültségtől és idegességtől és magával vonszolta a külvilág friss és élettel teli szagát, csak az én lakásomban volt ilyen mérhetetlen elmúlás és keserűség illat. Bár az is lehet, hogy köze lehetett ennek ahhoz, hogy a felbontott ital meg a levendulás füstölőm valami furcsa elmúlással vegyes légkörrel burkolt be. Megpillantottam és a poharat futtában tettem le valahova a tévé melletti polcra, nem is érdekelt, csak az hogy végre itt van. És amikor megláttam újra elöntött a kétségbeesett bűntudat miatta, az elmúlt napok miatt és persze azért, hogy nem hallgattam rá, hogy rossz döntést hozok. Eddig neki köszönhettem, hogy talpra álltam, ő volt a mankóm, akinek segítségével képes voltam újra járni, aki miatt képes voltam nem is kevésszer elmosolyodni. Az egyetlen volt aki erre képes volt, rajta kívül senki más. Én meg most először szembesültem azzal a ténnyel, hogy nélküle elveszett vagyok, és képtelen vagyok megbírkózni a legkisebb kudarccal is. Bár jobban belegondolva ezt most nem kis keserűségként éltem meg hanem fájdalmas és igazán szánalmas vereségként. Én bolond azt gondoltam vagyok annyira erős, hogy a saját fájdalmam mellett még másokét is megtartsam. Illúzió volt csupán, mert az enyémet is ő fogta, csak ő tartott meg, pusztán elhitette velem, hogy én csinálom. Mindezt azért, hogy önbizalmat öntsön belém. Mark volt a barátom, az a férfi aki a válásom óta a legközelebb volt hozzám, akivel azt hiszem soha nem leszek képes betelni. Mindent megkaptam tőle, és cserébe soha nem kért semmit, igaz nem is volt semmim amit adhattam volna. Tele voltam fájdalommal és tüskékkel akárcsak ő, én valahogyan mégis gyenge voltam, túl gyenge és túlságosan vakmerő.
– Mark, istenem Mark…annyira… annyira sajnálom!- ahogyan megláttam, a lassan csillapuló sírásom megint felszakadt és úgy vetettem magam a karjába, mintha legalábbis az életem mentette volna meg azzal, hogy felbukkant. Nem tudom honnan jött, nem tudom mennyit aludhatott, de itt volt amikor szükségem volt rá. Soha senki még ennyit nem tett meg értem amennyit ő ezek alatt az évek alatt. Mindent sajnáltam jelen pillanatban, de azt a leginkább, hogy elengedtem a fülem mellett a szavait, hogy nem maradtam ott vele másnap amikor együtt aludtunk, hogy nem mentem később vissza hozzá, hogy nem akartam elfogadni, hogy csupán meg akart engem védeni, leginkább önmagamtól. Azt hiszem volt abban valami egyszerű mégis sorszerű, hogy beigazolódni látszottak a szavai, és én éreztem, hogy közelebb kerültem hozzá megint egy kicsivel, és most már engednem kellene őt beljebb, nem csak a lakásomba, nem csak az életem előszobájába, hanem megosztani vele az otthonom melegét. Három év…ennyi időnek elégnek kellett volna lennie, hogy a minimálisnál több bizalmat szavazzak neki. Öleltem őt, hozzábújtam és belezokogtam a pulóverébe, és ha nagyobb lett volna bennem az erő és nem lettem volna ennyire lehetetlenül gyenge ennyire átitatva a saját fájdalmammal ennyire tehetetlenül szerencsétlen akkor még erősebben is lettem volna képes őt ölelni. Belecsempészni ebbe az egész helyzetbe mindazt amit gondolok kettőnkről a barátságunkról és arról, hogy mennyire rohadtul rosszul érzem magam az egész helyzet miatt.
– Hallgatnom kellett volna rád…annyira fáj, annyira! Nem….nem ő tette velem, nem úgy ahogyan gondolod. Én voltam az!- szavaim tompán koppantak vissza a pulóver anyagáról, és kicsit oldalra fordítva a fejem, elengedtem annyira, hogy beljebb tudjam húzni. Érezhette rajtam, hogy ittam és jól tudom nem lesz tőle boldog, mit is  mondhatnék, én sem voltam az. Eltoltam magam tőle mintha mocskosabbnak érezném magam mint bármikor. Nem az a Lolli voltam akit megismert, nem az akivel annyi jót tett. Elárultam. Miért éreztem árulásnak? Azt hiszem azért mert őt egykor még eddig sem engedtem, még egy csókig sem.
– Én…ittunk és nézett engem, látott engem ahogyan én is őt. És most…most elment mert menni akart, és én nem akartam, hogy menjen, mégis elengedtem. Nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni, de talán azért mert meg akartam menteni, és nem sikerült. - szinte összefüggéstelenül szakadtak fel belőlem a szavak, kezeimmel görcsösen fogtam meg a kezét és húztam őt beljebb a lakásomba, araszolva a nappali felé, néha nekimentem valami bútornak de nem foglalkoztam vele. Nyeltem egy nagyot, a láthatatlan gombóc továbblódult a torkomból, a könnyeim pedig áruló csöpp átlátszó vércseppenként gurultak le az arcomon, nem tudtam őket visszafogni, de Mark előtt nem is kellett. Ő tudta mit érzek, tudta milyen vagyok.
– Megcsókolt…..és én- megráztam a fejem, megmagyarázni sem tudtam teljesen miért tettem amit tettem, egyszerűen csak jött.- Visszacsókoltam. Mert ezt akartam, mert…azt hiszem túl régóta várok arra, hogy valaki ezt tegye velem, hogy szeressen, még akkor is ha csak illúzió, vagy hazugság, vagy nem is tudom minek nevezzem. Robert mellett nem lehettem senki, Robert mellett csak árnyék voltam a saját életem meghasonult árnyéka, aki végül a fényből és önbizalomból született újjá. Főnix vagyok, emlékszel?- zokogtam egyre keservesebben, bár már magam sem voltam biztos benne, hogy valóban főnix vagyok, vagy ha az is lettem volna, egy olyan tünemény, aki az utolsó lánggal még fényesen fellobogott, hogy aztán végleg csak egy kupac hamu maradjon, amelyért talán lesz valaki aki majd lenyúl, még utoljára. A szemébe néztem. A nagy sötét gomb szemeibe és még inkább nyomorultul éreztem magam. Eltorzultak a vonásaim ajkaim csillogtak a ráfolyt könnyektől.
- Gyűlölsz engem ezért, Mark? – kellett, hogy tudjam, mert ha ő nem bocsát meg nekem, én sem fogok soha magamnak.

Tag: [You must be registered and logged in to see this link.] | Reag zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note:

Silence After Storm

Lopott percek tétován futottak tovább én meg itt voltam a saját nyomorommal és kínkeservemmel, a közelemben az egyetlen barátommal, az egyetlen támaszommal, aki nélkül minden bizonnyal nem lenne ez a lakásom, nem lennék itt én sem, és nem vághatnám bele egyenesen az arcába a bűnömet, azt amit tettem, éppen vele.  Belemartam abba a kézbe, ami simogatott éveken keresztül és úgy éreztem elárultam valamit abból amik mi voltunk ketten, azokból az emlékekből csináltam olcsó kirakodó vásárt amelyet darabokként szedegettünk össze éppen olyan napokon mint a mai. Úgy öleltem őt mintha a felszakadó vallomást kettőnk közé akarnám préselni és agyon nyomhatnám egyetlen nagyobb levegővétellel. Simogatta az arcom, és vigasztalni próbált, ó az én kedves kis gombszeműm, az örök reménykedő, azt gondolja, olyan egyszerű és amikor megtudja a teljes igazságot, hogy ez bizony nem egy oldalról érkezett csók volt, azt hiszem olyan volt mint egy elveszett árvagyerek. A szemem láttára omlott össze, én meg kétségbeesetten tördeltem a kezem az arcom elnyúlt és néztem, figyeltem minden rezdülésére, hogy mikor kell hátrébb lépnem, mikor fog eltolni magától, mikor fog felállni onnan, és  hagy magamra az egész elcseszett életemmel, az árulásommal és mindennel együtt.  A barátom az egyetlen, miért érzem mégis bűnnek azt amit tettem, miért érzem megbocsáthatatlannak? Fájdalmas teherként borult rám, mint egy soha nem kért köpeny, mohón ölelt körül a komorság, és amikor éreztem a derekam köré kulcsolódni a karját csak lenéztem rá, innen fentről, mert féltem hozzá lehajolni, belebújni a nyugodt kis világába ahova mindig menekül, ahova egykor is menekült, ahova most nem tudtam követni. A régi Lolli valahol elmaradt félúton olcsó kis vásári bohócként dobta oda a mosolyát valakinek akinek nem kellett volna, aki egy tévedés volt,  mert nem látta meg azt az egyet messze aki mindig is erre várt. Olyan sebzett volt most, annyira törékeny, amilyen utoljára akkor volt amikor az életéről mesélt nekem. Egy beesett arcú maszatos kis gyermek, ugyanilyen érdeklődő mélysötét szemekkel, amik mögött tengernyi fájdalom lakozott de elrejtette, mert azt szerette volna ha a világ nem ismeri. Nekem megmutatta, és én mindig is mögé láttam. Én voltam neki a forró bőr, ő volt nekem a hűvös tenyér. Kiegészítettük egymást. És most, amikor látom beletemetkezve a fájdalmába, abba a tudatba, hogy valaki mást is közel engedtem magamhoz rajta kívül, megértettem, hogy itt már nem arról van szó, hogy mennyit és hogyan támogatjuk egymást, itt már sokkal többről van szó. Én is ezért érzem ezt a mardosó és kínzó fájdalmat a mellkasomban, ezért nem tudom abbahagyni a sírást, még mindig potyognak a könnyeim, ahogyan a kezemet a derekamon pihenő kezére simítom. Szólnék hozzá, de összetapad a szájpadlásom, mintha fűrészport ettem volna. A szavaim magamra hagynak, tehetetlenül toporgok előtte és csak nézem, a könnyfátylon át, amelyet nem vagyok képes megszüntetni. Vibrál az arca, de így is látom, hogy szenved, fájdalmat okoztam neki, és bár próbál erős lenni, próbál számomra ugyanaz maradni aki volt, most nem megy. Vannak dolgok amelyek olyan mély sebet ütnek belénk, hogy kell egy kis idő amíg képesek leszünk feldolgozni. ha egyáltalán sikerül. Óvatosan csúsztattam végig a kezem a saját derekamon le egészen addig, hogy a kabátjáért nyúljak. Olyan finoman mozogtam ahogyan csak képes voltam, ő pedig ringatva ölelt engem…engem aki bántottam, aki ezt az egészet okozta. Utoljára akkor voltam ennyire elhagyatott, amikor rám talált, és akkor voltam ilyen magányos, pedig itt volt velem, de mégsem. A lelke annyira üvöltött, annyi keserűséget üvöltött, hogy legszívesebben a kabátjával együtt azokat is félredobtam volna, ha lehetett volna akkor a lakásomból is messze űzöm. Nem tudom életünkben melyik volt az a pillanat amikor olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy vonásaink hovatovább homályosan derengtek fel előttünk és nem ismertük fel a nyilvánvalót. Összetartozunk. Bárhogy és bármilyen módon de a barátságunk kikezdhetetlen. És most mégis olyasmi történik ami alapjaiban rendíti meg, pedig oly szilárdnak hittük. A közös múlt, a közös emlékek tengernyi együtt eltöltött idő. És amikor már az ölemben tartom a fejét és cirógatom ahogyan a hasamhoz bújik, előre nyaklik a fejem, arcom a hajába fúrom és beszívom az illatát A tél friss illata köszön vissza, a jégpálya hűvöse, ahogyan együtt siklunk egymást átölelve, a körök végtelenül pörögnek, lábunk alatt a jég fájdalmasan karistolódik, de nem állunk meg egyetlen pillanatra sem. nem érdekel a jelen nem érdekel jelen pillanatban semmi csak az, hogy így öleljem és együtt lépjünk túl ezen az egészen. Azt hiszem tudom mikor változott meg sok minden, és azt is tudom miért. Amikor együtt aludtunk megéreztük azt a hiányzó plusszt amit egymásnak képesek lennénk adni, amitől eddig ő is félt, és én….én inkább nem is vettem róla tudomást. A szavai úgy vágódnak nekem, ahogyan egy jól irányzott ütés találja el az embert, minden egyes szó visszhangozva sétál át a tudatomon, és próbálom értelmezni, de leginkább mindegyikre ugyanaz a válaszom: „Minden te voltál!” De nem tudok megszólalni, egyelőre csak némán, belülre suttogok akár egy kis titkot, amely vele kezdődik és vele végződik szüntelen.  A fájdalma beterít, ahogyan beterített egykor is, és akkor is éreztem amikor azon az éjjelen átölelt. Kis kifli és nagy kifli…tréfálkoztunk ahogyan mindig tettük pusztán azt hiszem azért, hogy ne engedjünk többet. De miért nem engedtünk? Féltettük az egyetlen barátunkat, aki volt. Nekem ő volt a minden, Robert után az egyetlen akiben bíztam, aki megvédett tőle. Ujjaim átfűzöm a haján talán már ezerszer is, még mindig így vagyunk és nekem eszemben sincs egyelőre mozdulni, a földön ülünk vagy inkább már félig fekszünk nem is tudom milyen helyzetben de neki így jó és nekem is. Ettől közelebb fizikailag még soha nem voltunk egymáshoz. Sőt ha jobban belegondolok ennyire még soha. Döbbenten emelem fel a fejem és nézem innen a fejét, majd egy kusza gondolattól vezérelve emelem fel a fejét, az álla alá téve az ujjam. Azt szeretném, hogy a szemembe nézzen, hogy lássa, bármit is tettem, bármi is történt nem azért volt mert ő kevés nekem. Szerettem volna most én erősebb lenni, de nem ment, mert amikor megláttam az arcát, a gyomrom még nagyobb görcsbe állt és ugyanazt a szomorúságot tükröztem vissza neki. Ó édes istenem, hát itt volt előttem, miért féltem tőle mindig? Miért árultam el?
– Nem volt illúzió. Csak egyszerűen…nem olyan volt. Barátok voltunk. Te szabad voltál Mark és én mindig éreztem, hogy nincs jogom letörni a szárnyaidat, mert ettől vagy igazán…igazán boldog?- a mondat inkább kérdés volt semmint kijelentés, és éreztem is, hogy talán mellé nyúlok. Rá kellett döbbennem, hogy nem tudom mitől lett volna igazán boldog.
- Valahányszor hozzád mentem nem voltál egyedül, és engem már az a tudat is örömmel töltött el,hogy neked jó. Te voltál a fontosabb nekem, fontosabb mint saját magam. Még akkor is ha néha nem így tűnt. – szemeim fürkészőn futottak át a vonásain, és az ujjam cirógatni kezdte, ahogyan tettem azon a bizonyos estén, amikor magába roskadva találtam a lakásában. Mai napig nem tudom mi zaklatta fel, de én akkor is így öleltem és vigaszt próbáltam neki nyújtani, igaz akkor még Lolli voltam, az akiben bízhatott, és aki nem árulta el őt mint én most. Mégis azt gondoltam, hogy életünk apró kis kirakós darabkái a közös emlékek kis szeletkéi elegek kellenek, hogy legyenek, hogy megint egy közös képet rakhassunk ki belőle, amin ő lesz meg én. A barátságunkat eddig semmi nem kezdte ki, nem akartam, hogy éppen ez legyen az. Talán hazudhattam volna, el sem kellett volna mondani, de kivel legyek őszinte ha nem éppen vele? nem mozdult és én nem mozdultam, olyanok voltunk ott a földön mint két egymásba kapaszkodó törött szárnyú madár, mindketten tele fájdalommal, de mindketten ugyanazt szerettük volna: hogy a másiknak legkevésbé fájjon. Elengedtem az állást és most én voltam az aki lehajtotta a fejét és megrázta. Csak ne fájt volna ez ennyire mocskosul….ennyire átkozottul keservesen. Nem bírtam mozdulni a súlya alatt, betemetett.

Tag: [You must be registered and logged in to see this link.] | Reag zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note:

Silence After Storm

Olyan volt jelenleg mint egy összetört testű, riadt állatka, aki itt térdel, és kaparja a szőnyegemet, érzi, hogy ide tartozik, de mégsem tud megmaradni, mert valami mindig hajtja tovább, de örökkön visszatért hozzám. Én meg befogadtam, dédelgettem, mert az én lelkemre is gyógyír volt a jelenléte. Ha megéreztem, hogy távolodik két kézzel kaptam utána, ám most csak a levegőt markolták az ujjaim és hiába nézett rám, hiába éreztem, hogy itt van, hogy a visszapislogott könnyeket befelé sírja már percek óta, hiába simítottam rá a tenyerem az arcára, csak a fájdalmas hűvöst éreztem. Nem tudtam mit kellene tennem, csak tomboltam legbelül a saját hibáimon, a saját rosszul meghozott döntésemen, a saját érzelmeimen, amelyek úgy éreztem cserben hagytak, úgy éreztem becsaptak engem abban a pillanatban, hogy róla megfeledkeztem. Hogy akkor, abban a pillanatban még csak eszembe sem jutottak ezek a pillantások, azok a régi időkből itt rekedt kis emlékfoszlányok, amelyek összekötöttek bennünket. A saját barátságunk árulója lettem, egy ócska semmire nem jó kegyetlen hóhér. A mondata nem csak a szívemet, hanem egész testemet megütötte, a szavak láthatatlan kéznyomokat hagytak rajtam, minden egyes fájdalommal telítve kiejtett szó, hogy ő nem kell nekem. Honnan jutott ez eszébe, hogyan juthatott idáig a gondolkodása, mit és hol rontottam el? Hol történt meg az a törés, az a repedés, a vastag burkon amellyel körbe vontam magunkat, hogy oda senki ne pillanthasson be, hogy senki ne láthasson meg bennünket együtt, eltelítődve a közös irányba futó múltunkkal. Az utunk egy irányba vitt, bár máshonnan érkeztünk, de ugyanazokat az avitt kacatokat cipeltük: fizikai fájdalom, mindketten féltünk az érintéstől. Aztán emlékszem amikor először megsimogatta az arcom és én viszonoztam. Ugye...ugye akkor kellett volna engedni tovább a mozdulatot, és nem megfogni a kezét, ujjaim közé zárni, és leemelni onnan? Amikor először ölelt át biztatva arra, hogy legyek erős, hogy álljak ellen neki, hogy ne engedjem, hogy a gondolataim közé férkőzzön, elvitt engem még paintballozni is, és lőttem én mindenre ami mozgott, azt gondolva, hogy azt a mocskot puffantom le. Egy teljes festékes tárat engedtem bele az egyik gyümölcsös faládába, ahova a volt férjem arcát képzeltem. A vörös és sárga festék összemosódva folyt le, Markus pedig odajött és átölelt, hogy most már nem lesz semmi baj. Ó egek, hányféle módon próbálta kifejezni mit is érez és én minden alakalommal zártam előtte be magam, az összes lehetséges kis kaput, ablakot, ajtót mindent ahonnan csak közelebb tudott volna jönni hozzám, mint ahogyan én engedtem. És közben mit csináltam én? Kerestem a társaságát, az egyetlen volt akihez menekülhettem, és néha úgy éreztem már, hogy visszaélek a helyzettel, hogy már többet várok el tőle, pedig én a felét sem viszonzom neki. Ölelnem kellett volna, ringatni ahogyan szoktam, de éreztem az most már kevés lenne, az most már nem nyugtatná meg. Itt már átléptünk egy határt ahol egészen más szabályok uralkodtak, ahol már nem volt elég, hogy lelkileg közel vagyunk egymáshoz, nem lehetett tovább ködbe burkolózni és bizonyos dolgokat rejtve hagyni a másik elől. Az árulás felfedi a legmélyebben rejtező titkokat, az árulás beszédre kényszerített, az árulás arra sarkallt, hogy adjam meg magam neki, hogy mutassam meg végre ki is vagyok én, és ugyanabban az időben túl akartam látni azon az édes de mindennél hamisabb kényszervigyorán. Ne...rám ne mosolyogjon úgy ahogyan mindenki másra, én tudom mi van legbelül, noha még csak a felszínt kapargatom. De nem akartam elemezni, mert azt gyűlölte, és még ha ilyenre éreztem is késztetést soha nem tettem, mert éreztem, hogy azzal sokkal többet ártanék a kapcsolatunknak mint használnék. Hagytam, hogy azt tegyen velem jelenleg amit akar, és minden mozdulatom arról árulkodott, hogy ha húz magával akkor menni fogok, ha azt szeretné, hogy mozdulatlan maradjak, az maradok, ha csendet akar, megkapja, bármit megadtam volna neki ebben a pillanatban, csak ne lássam a csalódottságot az arcán. Nem...tudom, hogy nem hibáztatott, már tudtam. Egyszerűen csak sütött róla, hogy fáj neki, ahogyan nekem is, a kettőnk fájdalmát már nem volt képes elbírni ez a szoba, nem voltak képesek elbírni a falak,amelyek úgy éreztem mintha közelebb jönnének, és teljesen összenyomnak bennünket. Fuldokolva vettem a levegőt, és bizonytalanul hagytam magam a fürdőig vonszolni. A kérdésem azt hiszem valahol fél úton fel sem téve elhalt, csak nyíltak az ajkaim, de aztán zárultak is össze.Épp csak annyi időm maradt, hogy az aprócska cipőt lerúgjam a lábamról, amíg a vizet beállította. Szent ég, ruhástól akar a víz alá....nem jutottam még a gondolataimnak a végére sem már ott voltam vele a zubogó vízsugár alatt a lassú visszhangot verő vízcseppek között. Ritmusosan zörögve hullottak alá, monoton aláfestéseként a könnyeinek, amelyek így már nyugodtan és szabadon pereghettek, akár a sajátom. Így keveredtünk össze a vízzel és egymással ott a fürdőszobámban. Ömlött ránk a víz akárha esőben álltunk volna és reménykedünk, hogy majd lemossa ezt a sok szennyet rólunk, hogy megtisztít, hogy felszabadít. De helyette csak fázni kezdtem és azt is gondoltam, hogy jelen pillanatban az, hogy itt ülök vele, hogy magához von, hogy hátam a mellkasának feszül nem könnyebb lesz, hanem minden sokkal nehezebb. Hogy eddig bírtuk volna, hogy eddig bírták volna azok a falak amelyeket barátság címszóval egymás közé építgettünk? Nem hiszem...ez mindig ott volt, a falak pedig csupán illúzió, bármikor átnyúlhattunk volna a másikhoz, ő próbálta is, én meg nem hittem benne, nem eléggé. Fejem megtámasztotta a mellkasán, ahogyan egy kicsit hátrahajtottam azt, reszkettem, de már régen nem a víztől.
- Mindig kellettél! Miért mentem mindig hozzád, miért nem tudtam senkivel soha vidám lenni? Istenem, még megnevettetni is csak te voltál képes.- forgattam meg a szemeim és azt hiszem valami búskomor fájdalmas kacaj szakad fel belőlem.
- A házasságom évei alatt soha egyetlen gyengéd pillanatot nem kaptam Roberttől. Nem voltam számára más, csak valaki akit leakaszt a fogasról mint valami mutatós kabátot, és ha aznap nem éppen rám volt szüksége, hát ott hagyott lógva, miközben végig kellett hallgatnom mit művel. Valaki mással, valaki másokkal. Sosem tudhattam előre aznap éppen miért kapok, soha nem tudhattam, hogy megúszom, vagy megint bántani fog. A napjaim úgy teltek, hogy csak a következő olyan napot vártam amikor nem fog megalázni. De ez csak olyankor fordult elő, amikor éppen üzleti úton volt és én nem mehettem vele.- csak beszéltem hozzá, szavaim kínosan egyszerűen csendültek vissza a csempéről, és a kopogó víz azt hiszem elnyelte belőle az összes keserűséget, pedig ott volt az is. Megemeltem Mark kezét magunk elé, és belesimítottam a tenyerem. A víz sugárban folyt ki közüle. Gyémánt színe és tökéletes mintázata annak, hogy miképpen hagytam kifolyni én is közülünk a lehetőségét annak, hogy három éve valami elkezdődjön. Közel emeltem a kezét az ajkaimhoz és a tenyerét csókoltam meg.Annyira régóta szerettem volna ezt megtenni és most már....most már annyira mindegy volt. Itt meg főleg...az egész helyzet nem volt hétköznapi...amit csináltunk egyáltalán nem vallott ránk. Valami ezzel az egésszel most felszakadt és újra kellett értelmeznünk a kapcsolatunkat. Tovább nem lehetett a homokba dugni a fejünket azt hiszem, tovább már nem hallgathattam el előle semmit a múltamból, azokból a részletekből sem amiket nem osztottam meg vele. Nem beszélt, nem mondott nekem semmit, és soha nem éreztem még a kettőnk közé telepedő csendet ennyire üresnek, ennyire semmit mondónak, ennyire feleslegesnek. Kellett volna a hangja, hogy megnyugtasson, helyette csak azt vettem észre, hogy elenged, majdhogynem eltolt magától, hogy arcába engedje zubogni a vizet a továbbiakban. Eddig ő volt aki nyújtotta felém a kezét, ő volt aki minden hamisság nélkül próbált eljutni hozzám. Azt hiszem nekem kellett lebontanom az utolsó akadályokat, csak még azt nem tudtam hogyan tehetném. Olyan jó lett volna kifogásokat mondani, hogy a nem is szeretem a virágokat, hogy a csokoládét sem, pedig nagyon oda voltam érte...de nem tettem, nem akartam hamis illúziókban ringatni magam. Nem akartam a nehezen megszerzett szabadságát a saját társtalan magányommal feltölteni. Pedig akkor még nem vágytam semmire jobban mint rá. Szembe fordultam vele a hátamat érte a vízpermet, és többször egymás után két kezemmel hátrasimogattam a hajam. A blúzom tökéletesen átázott, a farmerem rám tapadt, mintha valami vértezet lenne, egyfajta páncél.Agyam józan fele azt dübörögte, hogy menjünk ki innen, amíg a lelkem maradásért könyörgött. Nem tudtam melyikre hallgassak, végül....előre nyúltam és suta, bizonytalan mozdulattal fogtam meg a karját és emelte a feje felé, ha hagyta....reméltem hagyja, mert a szavaimmal is próbáltam őt csitítani és beszéltem hozzá. Ismerkedésünk óta először olyasmit amit még magam előtt sem mertem eddig...lehet ez volt a baj?
- Robert uralkodott rajtam, és nekem előtte nem volt....nem volt senkim. Soha...egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy megcsaljam, hogy bárkit beengedjek az életembe. Féltem, hogy ha meglátod a sebeimet, akkor nem...- elcsuklott a hangom, tudnia kell a teljes igazságot, most már úgyis mindegy...kezemmel közben próbáltam lehúzni a csurom víz atlétát róla, kezem párszor hátrasimogatta az egyre vizesebb haját. Olyan voltam mint az anyukája, pedig azt hiszem nem ez akartam lenni soha...csak vannak dolgok amelyeket nem tudtam eddig vele megosztani, ahogyan senkivel sem.
- A lelkemet ért sebeket tudod gyógyítani, mindig is tudtad, ezért lettél a barátom. Ha közelebb engedlek, olyat látnál amelyet nem akartam soha, hogy láss. Tudod miért nem aludtam soha olyan hálóruhában amiből látszott a vállam? Hogy miért hordok konzervatív ruhákat, hogy miért rejtem el magam sötét színek mögé?- lassan gomboltam ki a blúzom, megoldva az apró masnit a nyakamnál, majd végül levettem magamról már csak a melltartó volt rajtam, így még soha nem mutatkoztam senki előtt. Hófehér volt a bőröm majdnem világított, de amikor megfordultam a hátamon jól kivehetőek voltak a rózsaszín időtálló nyomok minden egyes ostor, szíj vagy éppen pálca nyoma amelyet a házasságom évei alatt kaptam, amelyek örökre az eszembe vésették velem, hogy az övé vagyok, hogy soha nem szabadulok tőle, a csípőm vonalán lefelé haladva végig ott keresztezték egymást ezek a vonalak.Akár valami elcseszett évgyűrű mindegyiknek külön története volt. A vállam felett visszapillantottam Markra, és azt hiszem a szemeimben benne volt minden amire ebben a pillanatban gondoltam, végül a szavaimnak súlya nyomódott az ajkaimra amikor egyenként kiejtettem lassan, megfontoltan, őszintén.
- Tudod miért fáj nekem amit tettem? Mert úgy érzem elárultalak. Holott még azt a szemetet sem árultam el soha. Hogy miért éreztem ezt? Mert fontos vagy nekem. Hogy miért nem engedtelek közelebb? Hát ezért. Te a tökéleteset keresed mindig, amilyen te is vagy....külsőre. És én nem vagyok az. És már soha nem is leszek.- nem mertem hozzáérni, csak térdeltem ott előtte a még mindig zubogó vízben, és reszkettem. De még mindig nem a víz volt hideg, hanem a saját bűnöm volt  számomra égetően fagyos. Megdermesztett.

Tag: [You must be registered and logged in to see this link.] | Reag zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note:

Silence After Storm

Vártam az olvadást, de az soha nem jöhetett el, mert nem létezett. Az örök fagy béklyózott meg még jó régen már azelőtt, hogy megismertem volna Markot, még azelőtt, hogy egyáltalán felfoghattam volna kinek a karjaiba sodort a végzetem. Néha azt gondolom, hogy a sors nem isten, nem valami eszme, nem valami, ami után szüntelen vágyakozunk. A sors egy rosszcsont és gonosz kisgyerek aki abban leli örömét minden bizonnyal, hogy lelkeket nyomorgat meg, hogy aztán kivertségükön kacagjon, visszhangként dübörögje vissza a piszkos szín égbolt egy vihar előfutáraként. Mosta azonban nem éreztem a vihar előszelét, sokkal inkább valami megnyugtató tudatot, azt, hogy itt van velem, hogy végre talán életemben először nem bezárom valaki orra előtt a lelkemet, hanem megnyílok neki, átadom neki mindazt ami én vagyok, aki legbelül vagyok. Nem akartam eddig felfedni, úgy egyáltalán semmit. Sem Robertet, éppen elég volt amit látott belőle ahhoz, hogy gőgös utálat ébredjen benne. Nem csodálom, a volt férjem a szimpla megjelentésével ezt váltotta ki az emberekből. Talán ezért volt olyan mocsokmód sikeres, mert féltek tőle. Nem tudom...talán nem is olyan fontos. Az én szempontomból is csak azért, mert a sok évnyi házasságunk megmutatta, hogy egy ideig félek tőle, egy ideig a rettegés mardosón dönt rabigába, és mozdulatlanságra ítél, hogy hagyjam, azt tegyen velem amit akar. Az első ostorcsapás, azért mert valakivel táncolni mertem egy estélyen, az első pálca azért mert egy következő alkalommal öt percnél tovább beszélgettem ugyanazzal az emberrel, végül még orromban éreztem a szíj nyers cserzett bőr szagát, és a vérem keveredett a felszakadó bőr viasz keserűségével, csupán azon okból kifolyólag, hogy igent mondtam egy vacsora meghívásra egy olyan családhoz akiket nem szívlelt. Honnan kellett volna tudnom? Nem lehettem biztos benne, hogy mely cselekedetem mit vált ki belőle. Miért kellettem neki? Mert mutatós voltam, mert volt stílusom, mert képes voltam valamiféle, a szavaival élve, arisztokratikus gőggel elvegyülni a tömegben. Nem játszottam rá, bár ő váltig állította, hogy igen. Ilyen voltam...talán a szüleimtől örökölhettem. Ó igen, a valódi családom, akikről fogalmam sem volt, akikről nem tudtam semmit, és igazából nem is kerestem őket sosem. A válásom után azt hiszem egy hónapig még az járt a fejemben, hogy felkutatom őket, de Mark lebeszélt róla, mai napig nem értem, hogy miért. Volt egy mondata amit azóta sem tudok kiverni a fejemből, mely szerint ha eljön az ideje meg fogom ismerni a múltamat. Ilyenkor mindig az jutott eszembe, hogy tud talán rólam valamit amit nem mond el, amit őrizget mint valami kedves kis titkot a múltamról, arról aki valójában vagyok. De most, ahogyan itt a fürdőben a zuhany alatt hagytuk, hogy a langyos víz eláztasson bennünket annyira mindegy volt már, hogy honnan érkeztünk, sokkal fontosabb volt, hogy hová tartunk és az utunk vajon együtt folytatódik, vagy külön válik, mert nem leszünk képesek feldolgozni ezt az egészet?
Felfedtem magam neki, felfedtem azt a dolgot amely a fizikai fájdalmon túl sokkal mélyebb lelki gyötrelmet okozott nekem. Féltem tőle, hogy eltol majd magától, hogy nem lesz képes rám nézni, azt hiszem mélyen legbelül reménykedtem csak egy kicsit, hogy megérti, hogy nem leszek sosem az a tökéletes nő, akire ő vágyik. De mire is vágyik valójában? Ez volt a másik amiről sajátos elképzeléseim voltak de őt magát sosem kérdeztem meg.A szavai, ahogyan a hátamon lévő hegekhez ér, ó istenem, érzem, hogy a víz hűvösen kopog végig a bőrömön de még ez sem olyan szenvedélyesen fájdalmas amikor először megérzem az ajkainak az érintését a hátamon. A fejem előre nyaklik, meg kell támaszkodni a combomon, a kezem beleváj a vizes farmerbe, a körmeim már majdnem áthatolnak a keménnyé vált anyagon. Azt hiszem egy jól hallható reszkető sóhaj is felszakadt belőlem, amelyet több érzés váltott ki belőlem. Ő volt mögöttem, ő volt az aki mint valami régi térképet vizsgálta a rajtam lévő sebeket, és minden csókjával feloldotta azt a fájdalmat amit elszenvedtem, amikor üvölteni sem mertem mert akkor még többet kaptam még erősebben. Most azért sírtam, mert éreztem a megváltást a mozdulataiból, hogy ezekért nem én voltam a hibás, hogy ez ne az én bűnöm volt, hacsak annyi nem, hogy megszülettem, az talán az egyetlen olyan vétem amiről nem tehettem. Robert számára mindig csak egy kis ékszer voltam a gyűjteményébe, és azt hiszem azért vett el, mert megérezte, hogy velem bármit megtehet amit akar, hogy engedelmesen fogom tűrni nem úgy mint más asszonyok. De félreismert engem azt hiszem, mert az évek vele nem meggyengítettek hanem megerősítettek. Mar apró csókjai közepette csak arra tudtam gondolni egyre sűrűbben felszakadó sóhajaim közepette, hogy soha senkitől nem kaptam még ennyi törődést, ennyi vágyat, ennyi odaadást, ennyi bizalmat csupán pár apró lehelet közé sűrítve amely a bőrömet csiklandozta. Könyörögni akartam neki, hogy folytassa még, nem tudtam betelni vele, végre valakit engedtem az általam olyan nagyon gyűlölt testem közelébe, végre valaki előtt megnyílhattam immáron teljes valómban. Voltak ruháim, ó igen voltak amelyeket felvehettem bizonyos rendezvényekre és emlékszem még azokra a délutánokra amikor Lizbeth, a férjem titkárnője próbálta alapozókkal eltüntetni a nyomait annak amelyeket most Mark láthatott, hogy este kifogástalanul, gyönyörűen dekoltált ruhában simulhassak Robert karjába. Ó az édes Lizbeth, akinek a szemeit lilára maszatolták a könnyek nyomai, és amikor megláttam a csuklóján a kötél nyomait, elég volt egy pillantás és tudtam miért viseli. Ezeket a nőket szántam...talán magamnál is jobban szántam hogy egy nős férfitól viselik el mindazt amit én a saját férjemtől. nem tudom melyikünk volt nagyobb kelepcében.
Mark a hátamra fordít és én egy darabig csak lehunyom a szemeimet, nem merek ránézni ahogyan ő sem mert először rám, mintha félnénk tőle, hogy egy láthatatlan akadályba ütközünk amely idáig tabu volt, és most egy mozdulattal egy mondattal döntjük le, nem törődve a következményekkel. Ujjaim az ujjai közé fűzöm, hagyom, hogy játsszon velük, kicsit még meg is mozgatom őket, hogy jobban érezzem. Mit is szeretnék ebben a pillanatban? Nem....még egyáltalán nem szeretnék vele ágyba bújni...vagyis nem abban az értelemben. Most még túl zaklatott vagyok, bár nem állítanám, hogy közömbös a számomra, ó édesistenem de hát soha nem volt az, én voltam aki ennek megálljt parancsolt és ő tartotta is magát hozzá. Kívántam és a barátomat akartam vissza egyszerre, bár tudtam, hogy mire  a mai estének vége lesz nem kaphatom meg mindkettőt. Valakit el kell majd veszítenem, de talán más születik belőle újjá talán valami más, egy másik férfi, aki mindig itt volt előttem akit mégsem láttam eddig, nem ismertem fel. A szívére simította a kezem, és sóhajommal viszonoztam a mozdulatot, lehunytam a szemeim, hogy az ujjbegyeimbe érezzem a ritmust, azt az édes vibráló ritmust, amely állandóan körüllengte őt. A szíve tökéletes ritmusban dobogott és valahány kérdésem volt mindegyikre megadta a feleletet azzal a kattogó, örvénylő zajos dobbanással, amelyet lassan már a karomban is éreztem. A menedékem volt, és én a menedéke voltam, mondja meg hát valaki mire vártunk eddig, hogy mennyi időnek kellett volna eltelnie ahhoz, hogy ezt meg merjük lépni? Azt hiszem tudom mikor változtak meg a dolgok.
- Igen Mark az a reggel, az amikor hozzám bújtál....nem volt véletlen azt hiszem, hogy soha nem aludtunk együtt előtte. Ez egy komoly és kemény határvonal volt, amit tudom én szabtam meg...de akkor nagyon féltem...és utána maradnom kellett volna. Elmondani mit jelentett, de nem tettem, mert azt hiszem, féltem tőle, hogy többet jelent.- Mindig mindketten féltünk és ezek az érzések tartottak bennünket kordában...de már egyre nehezebb visszatartani, minden alkalommal egyre nehezebb. Talán azért mert a végzeted ellen hadakozhatsz egy ideig, de legyőzni nem fogod soha. Én most a sokadik csatámat vesztettem el vele szemben, Mark-al szemben azzal szemben , hogy végre az lehessek aki vagyok, hogy végre a saját életemet élhessem. Hagytam, hogy talpra állítson, és minden mozdulatom arról árulkodott, hogy igénylem még a közelségét, hogy a víz csupán felszakította bennem a bűntudatot, de nem volt képes azt elmosni, viszont ezzel együtt mintegy hordalékként hozta a kitárulkozásom, melyet most rejtettem mégis ahogyan magamat öleltem át. Mire  észbekaptam vizesen csepegő ruhákkal voltunk a hálószobámba, és azt hiszem el kellett telnie néhány percnek, hogy magamhoz térjek, annyira legalábbis, hogy beszélni tudjak. Bár ez annak tükrében, ahogyan a törölköző alá nyúlt, hogy megsimogassa a hátamon a sebeket nagyon nehéz volt. Lassan nyúltam a törölköző után és lehúztam a vállamról, hagytam aláhullani, miközben a nedves hajam éreztem, hogy vékony kis fonatokban lóg le. Mókás látvány lehettünk, mint két kis ázott veréb a hálószobámban. A hálómban....Markus és én? Ó istenem, ezt azért...ilyesmit még sosem engedtem, úgy értem még sosem járt itt. Korábban a nappalimba jöhetett, de ide még ő sem....most mégis itt volt, kérdés nélkül lépett be, és valahol nem bántam...már lassan semmi nem számított ami eddig tabu volt. Olyan természetesen lépte át a korlátokat, hogy ha bármikor tiltakozni is akartam volna csak egy erőtlen legyintéssel rendeztem el.Fogalmam sincs hogy vett rá, de végül megtette, mert bólintottam és felálltam az ágyról annyira, hogy megszabaduljak a farmeremtől és az alsóneműmtől. Már az sem érdekelt, hogy látja vagy sem. Jelen pillanatban nem érzékeltem a külvilágot, tompa voltam és erőtlen. A francia bugyi egy laza mozdulattal landolt a padlón a farmer után. Nem néztem hátra a szekrényem előtt állva, fogalmam sincs mit csinált mar bár reméltem, hogy megszabadul a vizes nadrágjától. A szekrényből kiemeltem egy narancs szín szatén kis ruhácskát. Hálóruha volt, és miközben a vállfáról leszedtem és a tisztára törölt testemre felvettem beszéltem hozzá, néha hátra sandítva a hátam mögül.
- Nagyjából húsz vagy harminc darab olyan holmim van amelynek kivágott a háta, vagy éppen olyan mint ez. De sosem viselem, mert nem tudok olyan jól nyomokat eltüntetni mint Lizbeth a férjem régi titkárnője. De mivel te ezt szeretnéd...Markus....Mark...azt hiszem kevés olyan dolog van jelen pillanatban amit nem tennék meg, csakhogy érezzem még mindig fontos vagyok a számodra.- őszinte voltam vele és lassan odalépkedtem hozzá. Fehérneműt egyelőre nem vettem fel, nem is nagyon foglalkoztam vele, majd ha kéri akkor megteszem, addig azonban...nem tudom valamivel el kell terelnem a figyelmünket arról ami annyira nyilvánvaló, amit a víz hozott ki belőlünk, a felfokozott lelkiállapot, és aminek a vége olyasmi lenne amit másnap megbánnánk. Ezt pedig nem akartam....ő mást érdemel, más helyzetet s nem egy bűntudattól vezérelt kiadós dugást. Nézzük a dolgok profán voltát: három éve nem voltam senkivel és most olyan felfokozott állapotba kerültem tőle, a közelségétől, a bűntudatomtól és egyáltalán attól, hogy marhára nem voltam tisztában a a saját érzéseimmel, hogy a legjobb volt ha másfelé tereljük a figyelmünket feltéve ha még lehet.
- Mit szólnál hozzá a megismételnénk a múltkori estét viszont....- már én is mosolyogtam és jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy a sebeim a maguk valójában látszanak.
- Mit szólnál egy adag vajas sajtos popcornhoz és egy twister partyhoz? A múltkor csak azért tudtál győzni mert hagytam magam és mert egyszerűen lesodortál a kék pöttyről. Na ezt most nem engedem!- nevettem bár azt hiszem ez a játék most szintén megint más értelmet fog nyerni. de nem bánom...őszintén, bármi is lesz. Egyelőre az volt a fontos, hogy velem maradt és nem menekült el tőlem. És ez már fél siker számomra.  

Tag: [You must be registered and logged in to see this link.] | Reag zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note:

Silence After Storm

 
Marknál senki nem értett jobban ahhoz, hogy egy pokoli helyzetből, egy rosszul induló estéből valami jó keveredjen. És úgy ért el nálam dolgokat, úgy tettem neki bizonyos engedményeket, hogy igazából észre sem vettem. Nem is volt fontos, hogy miért, csak az, hogy megteszem, mert ő kért rá. Talán pokolra is szálltam volna a kedvéért, de azt is csak úgy, ha végig hallom a fejemben a hangját. Az utóbbi időben ha zaklatott voltam, ha éppen valami bántott, ha éppen csak el akartam neki mondani, hogy mi az ami foglalkoztat csak simán felhívtam. Nem azt mondom, hogy ezeket a hívásokat is mindig a legjobb pillanatokban sikerült eszközölni, és nem egyszer hallottam ahogyan befogja a telefont és tompán a háttérből érkeznek a szavai „Mindjárt visszajövök cicus…csak ez fontos”. És onnantól figyelt rám. Önfeláldozó barát volt és azt hiszem, ez az amit féltem volna elveszíteni, féltem attól, hogy talán akkor már semmi nem lenne ugyanaz, hogy a szabadsága miattam veszne el, hogy a vidámsága elhalványulna mellettem, hogy a mosolya megfakulna és lehúznám őt magammal a sötétbe. Az meg sem fordult a fejemben, csak talán most először, hogy nem én rángatnám le őt magamhoz, hanem Mark az aki felhúzna az ő világába. Amit saját maga teremtett azután, hogy magához tért. Neki sikerült az ami nekem még mindig nem ami még mellette sem idáig. És most….egy bődületes nagy hibát követtem el. Mintha eddig felfelé haladtam volna, esélyem volt arra, hogy a ragyogás beborítson, és ott lehessek én is. Lám még arra is rávett, hogy korcsolyázzak és azóta az este óta nem zakatoltak a fejemben régmúlt életem keserves estéi, kikötözve ahogyan hallgatom Robertet meg az ismeretlent. Mark mint valami hívatlan varázsló egyszerűen eltűntette, csupán azzal, hogy egy gátlásomat feloldotta. Volt belőle jó pár, és bár az évek alatt sikerült jó sokat messzire űzni még mindig voltak. Ezek közül talán a legsúlyosabbat fedtem fel neki, a hegeket és sebeket a hátamon, a történetekkel tarkított rózsaszín és mélyfehér emlékeket, mint valami elcseszett rajz vonásait. Emlékszem egyszer megfordult a fejemben, hogy egy plasztikai sebésszel rendbe hozatom őket, de meggondoltam magam. Nem akarom soha elfelejteni, hogy mit tett velem az a szemét, emlékezni akarok rá, hogy képes legyek feldolgozni. Nem elnyomni, nem mélyre zárni, hanem valóban saját magammal elfogadtatni ami történt. És most már nem egyedül kell ezt a terhet cipelnem, amely úgy éreztem a legtöbb gátat állította közénk, hanem megosztottam vele, elmeséltem neki, megmutattam, felfedeztettem vele. Olyan őszinte akartam lenni vele, amilyen ő volt velem, amikor a fájdalmat a tettem után megláttam az arcán. Még soha azelőtt nem láttam ilyennek még akkor sem amikor a múltjáról beszélt. Soha azelőtt. A víz nem elmosott hanem tisztára mosott mindent. Láttuk egymást úgy ahogyan azelőtt sosem, és azt hiszem ez az este ez a bűn kellett ahhoz, hogy közelebb kerüljünk. A bölcsek azt tartják, hogy az életben egy pofonnal érkezik a megváltás, hogy a lélek csupán a még nagyobb teher alatt képes felismerni ami előtte van a nyilvánvalót, amely mindig is ott volt, talán csak ő volt gyáva, hogy megláthassa, ahogyan én is az voltam, ahogyan én is elzártam magam Mark elől.  De a bánatomat a keserűségemet nem dédelgethetem tovább ahogyan azelőtt sem, most sem engedte. Hagyta egy darabig, hogy belülre zokogjak, hagyta egy darabig, hogy önostorozzak, aztán egyszerűen fenékbe billentett megpöckölte az orrom és a szám vonalait felfelé húzta, csakhogy mosolyogni lásson. Ó az én örök kis bohócom az én kis gombszeműm, aki nem képes órákon keresztül a letargiában vergődni és nem hagyja nekem sem. Nem teszem hát, és azt hiszem lassan oldódni látszom abban a közegben amiben ő volt. Megint felhúzott magához, a saját kis világába, ami arról szólt, hogy ebben az elcseszett életben próbáljuk meg magunkat jól érezni. Ó nem….hiába tudtam, hogy a testem vágyakozik, jól tudtam minek szól ez. nem őt akartam…nem a klasszikus értelemben akartam. Nem mondom, hogy hidegen hagyott. Őszintén szólva nem volt nő a csoportunkban aki képes lett volna úgy beszélni róla, hogy a semlegesség határain belül marad, és ez alól én sem voltam kivétel. Amikor megtudták, hogy barát zónába száműztem Markust azt hiszem egy ideig én voltam a komplett idióta az osztályon, valaki még egy óriási L betűt is rajzolt rúzzsal a monitorom közepére. Ekkoriban hagytam elterjedni azt a pletykát, hogy viszonyom van vele, csak azért, hogy leszálljanak végre rólam. Pedig az igazság az volt, hogy jobban tiszteltem őt és a kapcsolatunkat minthogy egy pár éjszakás alapos kefélés után azon kezdjünk el agyalni, hogyan is tovább. És….ha jobban a lelkem mélyére nézek Robert előtt és után sem volt senkim, én nem tudtam hogyan kell…hogyan kell gyengédnek lenni, hogyan kell felszabadultan szeretni. Ebből a szempontból azt hiszem semmiben sem különböztem egy tizenévestől aki éppen most veszíti el a szüzességét. Féltem még ezt is bevallani, hogy ha odakerülnénk, nem tudnám mit csináljak, ha csak nem ő mondja meg nekem. Tele voltam tengernyi frusztrációval és nem tudtam ezeket még feloldani. Kellett egy kis idő, azt hiszem kellett egy kicsi, hogy eljussak arra a pontra amikor képes leszek ezt megoldani, ha segít nekem. De valóban le akarok vele feküdni? Igen! Most? Nem! Most azt akarom, hogy egyszerűen csak velem legyen, hogy itt legyen, ahogyan mindig amikor szükségem volt rá, és rá mindig szükségem volt. Ó ostoba vagyok azt hiszem ha azt hittem, hogy túl tudok lépni azon a tényen, hogy a hormonaim a tudatom ellen dolgoznak, hogy minél inkább barátként akarok rá tekinteni, annál inkább nem megy. Hogy erre az az éjszaka döbbentett rá, hogy talán annak az emléke szakította fel a gátlásaimat, amelyek nyomán végül a csókot engedtem. Ó nem tudom, csak azt tudom, hogy ha most kicsit tovább engedem, hogy ölelje a csupa víz farmeremet ha még mindig azokkal a boci szemekkel mered rám, akkor én….én nem fogok kezeskedni azért amit tenni fogok….vele. Szerencsére vagy sem de nem így történik. Észbe kap ő is és én is, noha azt hiszem a bugyi kapcsán kicsit túl könnyelmű voltam.
– Bocsiiii…okés, rendben. Ne miattam kelljen a mocskos fantáziádat kordában tartani, igazad van.- adom meg magam mosolyogva és már indulok is vissza, hogy valami cuki fehérneműt keressek. Twister közben ha éppen le kell hajolni nem tudom kettőnk közül ebben az állapotban melyikünk érezné magát kellemetlenebbül. Eddig általában ruhában játszottunk, ez volt az első alkalom, hogy valami könnyebb szerelésben vágunk neki. És ez még nekem is új volt.  Cuki kis francia….hát egy ideig eltartott mire megtaláltam a megfelelőt, de ezúttal a ruhához passzolóan egy narancs színű szatén darabot találtam. Cukkolni akartam? Ó dehogy is, egyszerűen….nem tudom még új volt nekem a helyzet, még szoknom kellett az egészet vele.  Valami megváltozott ezt éreztük mind a ketten, főleg ahogyan néha ránéztem mikor a játékot készítettük elő, persze még óvatosak voltunk. Kicsit olyan volt ez még nekünk mint amikor kerülgetjük egymást, érezzük a másik illatát, érezzük, hogy ez most egészen különleges, de egyikünk sem meri megtenni azt a bizonyos lépést. Majd az idő megteszi helyettünk ha elérkezik a megfelelő pillanat. Addig maradnak ezek itt a lakásomban, vagy éppen nála, vagy egy előadáson, vagy egy hoki mérkőzésen, mert a továbbiakban is hajlandó leszek elmenni ilyenekre vele, még akkor is borzalmas a lárma, és megsüketülök, az én füleim a zenére érzékenyek és nem az efféle ereszd el a hajam helyekre. Mások voltunk ő meg én, de a világink összefonódtak és megosztottuk a másikkal. Én bármit megadtam volna azért, hogy számára tökéletes legyen egy este, ahogyan ő is ugyanígy volt vele. Hovatovább ez egy kapcsolat alapja lehetett volna…..nem tudom. csak azt tudtam jelen pillanatban, hogy ezt az estét vele akarom tölteni, bármi is lesz a vége. Nevettem amikor megjelent azzal a két szekérnyi popcornnal a szájában, mint valami hörcsög.
– Hééé ez egyenlőtlen küzdelem, halálra röhögtetsz, ez nem ér! Pontlevonással sújtalak Markus.- mondtam nagyon komolyan majd nem bírtam megállni röhögés nélkül. Megkérdeztem tőle, hogy feltette a kávénak a vizet, mire jött el bólintás, és én is belegyűrtem egy adag kukoricát a számba.  Persze koránt sem vagyok ebben olyan jó mint ő volt. A zenei válogatás tetszett. Hol az ő egyik kedvence szólt, hol az enyém. De hát mi amúgy is így működtünk. Testvérek voltunk, barátok….és valami több? Komolyan nem tudom, szeretném azt hinni, hogy igen de ez most még nem biztos. Talán ha újra vele alszom…talán ha elgondolkodom közben talán ha átölel. Túl sok a talán.
– Pirosra a bal láb, Értettem főnök!- adom meg magam és egy újabb kukoricával a számban pakolom a bal lábam a pirosra és jön a következő lépés- Bal kéz a kékre, jobb kéz a sárgára.- ekkor szembesülök a ténnyel, hogy Mark gyakorlatilag a hátam mögött van, és ha egy kicsit felemeli a fejét nekiütődik a fenekemnek. Ajjj azt hiszem ez most ebben a helyzetben nekem egy kicsit sok, így megadom magam a kérésnek.
- Rendben akkor kezdjük előlről. Reset és újraindul az egész, de ha megint így kötünk ki, akkor nem szabadulsz Mark!- fenyegetem meg játékosan, és hallom ahogyan a konyhában zubogni kezd a víz. Felmarkolok egy adag kukoricát, és miközben kinyújtózik a szájába nyomom, majd nem tudom…a zene…az adagio okozza vagy egyszerűen….fogalmam sincs pedig nem is ittam….ajkaim már az ajkán vannak és néhány szem kukoricát kimarok belőle, amit a nyelvemmel még elérek. Néhány másodperc őrület az egész, de ha agyon ütnének sem tudnám megmagyarázni. A kukoricát rágcsálva mutogatok a konyha felé.
– Azt hiszem….azt hiszem a kávé….megyek elkészítem- és mielőtt magyarázatot akarna, mielőtt bármit is mondanom kellene már ott sem vagyok, köd előttem köd mögöttem.

Tag: [You must be registered and logged in to see this link.] | Reag zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note:

Silence After Storm

 
Komolyan nem vagyok normális, mi a fenét csinálok? Könnyű lett volna arra fogni, hogy piás vagyok, vagy éppen túl fáradt, vagy egyszerűen túl zaklatott, de őszintén szólva egyik sem voltam. Így aztán amikor végül megváltásként ért a víz zubogása mielőtt még olyan dolgot tettem volna amit minden bizonnyal megbánok. Mi a franc....a legutóbbi csók hatására elment a józan eszem és most már őt is kellemetlen helyzetbe akarom hozni azzal, hogy a kukoricával együtt majdnem engem is megkaptak az ajkai? A szemeimet forgatva mentem ki a konyhába, hogy elkészítsem a kávét, és magamban azon imádkoztam, hogy ha utánam is jön nehogy megkérdezze mi volt ez az előbb, mert nem tudtam volna neki ésszerű magyarázatot adni rá. Nem tudom mi volt. Csóknak tűnt? vagy egyszerű baráti bolondozás mint a korcsolya pályán amikor a derekamat fogta? Úgy éreztem az utóbbi időben többször kerültünk belül azon a bizonyos három lépésen aminek a vonalait én húztam meg egykor, ő meg mint valami kis jócserkész tökéletesen be is tartotta a játékszabályokat. De nem volt ez ilyen egyszerű és ezt nekem kellett a legjobban tudni. Én voltam aki minden alkalommal több biztatást adtam neki, hogy csalogattam, hogy talán olyan dolgokat tettem vagy éppen mondtam amik már régen túlmentek a barátság fogalmán. Mi ütött belém? Mintha ezer éves gátlásokat dobáltam volna le magamról, mintha olyan dolgokat engedtem volna szabadjára, amelyek eddig vagy rejtve voltak bennem, vagy az is lehet, soha nem is lettem volna rá képes, és főleg azért nem mert még mindig bennem élt a férjem emléke, ahogyan azt követeli tőlem, hogy tegyem meg neki....tegyem meg még azt is amit a legvadabb álmaimban sem lettem volna képes még csak gondolni sem. Most meg ott állok a nappaliban, könnyek mossák a szemeimet át a nap folyamán már sokadszorra szabadon engedve és aztán elhalva én meg csak hagyom. Hagyom, hogy vörösre marja az arcomat, hagyom, hogy az utolsó érzéshullám is kilökődjön belőlem, miközben látom miként terül el a hasfalán a vörös hajzuhatag, miképpen veszi őt birtokba és nekem néznem kell az ajtón állva, a nap folyamán azt hiszem nyolcadszor. Vörös...fekete...szőke. Mindegy is a hajszín., ugyanazzal az eleganciával elégítik ki őt a szemem láttára, ő meg vigyorog, majd felkel az ágyon a testén még ott a nyoma a gyönyörnek amit okoztak és követeli, hogy nyaljam le. Nem akarom, tiltakozom, undorodom, és a szőnyegre pakolom az aznapi vacsorát. Pofon csattan az arcomon és ez térít magamhoz, immár a valóságban vagyok, a saját konyhámban a kávét készítem el amelynek vize az előbb forrt fel, csak én merültem el túlságosan a múltban. Mindig ezt csináltam, a múlt mint valami hínáros mocsár visszarántott, de olyan jó lett volna csak egyszer nemet mondani, csak egyszer egy kéz, ami visszahúz ami nem ereszt. Markus édes szemeit láttam, és azt hiszem az egyetlen volt, az egyetlen barátom akire számíthattam. Lehet vajon több? Nem reméltem, és a remény azért is halt el egykor is, mert én voltam az aki gátat szabott neki, aki nem engedte, hogy tovább fejlődjön, aki nem engedte, hogy kiteljesedjen. Neki cukor nélkül készítem el a kávét, sosem kért bele a pulton ott van az a doboz amiben a port tartotta amit mindig beleszór. Fogalmam sincs mit az, nekem mindegyik ilyen bigyója teljesen egyforma volt, nem értettem hozzá. Mindent megvettem amire úgy gondoltam kényelmesebbé teheti ha nálam van. A hűtőben az ásványvíz, amelyiket ő szerette, és a pulton a kávé ízesítő, meg a popcorn, vajas ami az egyik csábítás volt a számára, mert amúgy sosem élt az ilyesmivel csak miattam. Nagyon zavarban voltam, ezredszer is átforgattam a kávét, mintha éppen az lenne a legfontosabb cselekedetem ebben a szent pillanatban. Félcsupasz voltam, a hátamon éktelenkedő hegek rózsaszín tengerébe érkezik meg a simogató tenyere, és lehunyva a szemeimet élvezem egy kicsit. Az első férfi az életemben aki így láthat, és az elsők között is az első aki megérinthet. Az orvosom ő más, ő természetes, hiszen már többször próbált plasztikai sebészre rábeszélni, de megvallom őszintén nem akarom eltűntetni, mert eddig még nem éreztem szükségét. Azt gondoltam, hogy ha sikerül Robert utolsó sötét árnyékát is levetnem magamról, ha majd sikerült, tényleg sikerül túllépnem rajta, akkor majd talán besétálok egy olcsóbb klinikára és megszabadulok tőlük egész hátralévő életemre. De az igazság az, hogy még mindig rettegtem, hogy még mindig rettegtem, túl minden biztonsági intézkedésen, túl minden záron, és túl minden olyan dolgon, amik a jelenlegi életemben biztonságot jelentettek tőle, mindig ott volt bennem, hogy egyszer majd megjelenik itt, hogy meglátom azt az ördögi vigyorát és a saját sikoltásomba fogok belefulladni. Rettegtem minden alkalommal amikor egyedül voltam, és ezt csak az ital tompíthatta, holott csak a kezem kellett volna kinyújtanom, ahogyan most is csak megfordulni ét átölelni. Pokolba a távolsággal. De még nem ment, egyszerűen még nem voltam elég bátor vagy éppen nem voltam elég biztos az érzéseimben iránta. Lassan nyitottam ki a szemem, de nem fordultam hátra, csak az apró csókot éreztem a fejemen, ami jól esett, túl jól azt hiszem....elléptem mellőle, hogy a hűtőből kivegyem a tejet addig pedig eltűnt a közelemből. Most először komolyan éreztem a hiányát, és nem hittem, hogy ez normális dolog lenne. Akárhol voltunk eddig, akármerre jártunk mindig megölelt, mindig volt hozzám jó pár kedves szava, apró puszik, gesztusok, de csupán ennyi. Ő nem erőltette én meg hálás voltam neki ezért. Mi változott? Az a bizonyos éjszaka amikor nála aludtam, azt hiszem az változtatott meg bennünket. Én menekülni akartam a tudattól, hogy túl jó volt, ő meg nem erőltette, nem tartott vissza, hiszen soha nem tette korábban sem. Hallottam, hogy bekapcsolja a tv-t, én még mindig a kávésbögrékkel szenvedtem a konyhában, mire végül aztán mindkettővel együtt besétáltam és mellé ültem.
- Lassan idd mert forró. Tettem bele abból a porból amiből szoktál. Inkább nem is kérdezem mi az.- mosolyodtam el az este folyamán már sokadszor. Ezt hívtam én Steelman-hatásnak mert bármilyen rossz is volt a kedvem ő mindig fel tudott vidítani. Persze a strand ötlete eleve halott volt, szerintem ő is érezte amikor felvetette, de olyan volt mint egy gyerek: végtelenül lelkes, egyszerűen nem tudtam hogyan törjem le, de meg kellett tennem.
- Nézd Mark!- megforgattam a két tenyerem közé vett kávésbögrét, és a mintát nézve megint nem tudtam megállni, hogy ne vigyorodjak el. Egy tündéri kis figura volt rajta hajcsavarókkal a fején, rém mókásan kifestve a szája, az álmosság még ott ült a szemében, két számmal nagyobb papucs rajta. A bögrén pedig a felirat: "Ne feledd, te reggel is gyönyörű vagy!" Ki mástól kaphattam volna mint tőle. Mindig ilyesmikkel lepett meg. Csak pozitívan! És én esküszöm, hogy próbáltam csak éppen nem volt könnyű.
-Én nem...ez a strand nekem még korai. Most...én most ezt felfedtem neked, de nem akarom, hogy megbámuljanak, vagy éppen neked kelljen miattam...illetve tudom, hogy te nem...csak ez nekem...ne haragudj nem megy, ez most még nem megy!- néztem rá a zavarodott és félbehagyott mondataim végén rá, majd bocsánatkérő pillantások kíséretében vontam meg a vállam.
- Már így is többet mutattam meg eddig magamból mint amit akartam. Én nem tudom mi változott Mark, komolyan nem tudom. Ahogyan azt sem tudom, hogy Brandon jelenléte mit szakított fel bennem, miért lettem ennyire....meggondolatlan. Mi--mi--miért?- dadogtam a végén és elbújtam a kávésbögrém mögé, majd a hallgatást választottam egészen addig amíg az együtt alvás ötlete el nem hangzott. valami olyasmi történt, ami azt hiszem idáig még nem nagyon. Az első gondolatom az volt, hogy akarom! Esküszöm mindenre, hogy akartam újra arra ébredni, hogy átölel, és most már arra sem kell figyelnem, hogy nem pólóban alszom, hanem nyugodtan így ahogyan most vagyok. felszabadító és megkönnyebbült érzés volt ez nekem. Hálásan pillantottam rá, és azt hiszem még egy újabb torz, de lassú mosolyt is csalt az arcomra.
- Hát amennyi dugi italom van azt hiszem jó pár éjszakádat lefoglalom majd Mark!- kortyoltam a bögrémből és egy egészen rövid időre eljátszottam a gondolattal, hogy hozzábújok, mert jól esett a törődése, jól esett, hogy itt van és azt kívántam bárcsak soha nem érne véget ez az este. nem akartam semmit tőle, azt hiszem....csak egyszerűen szerettem volna ha itt van, ha éjjel velem marad, ha nem félve kell elaludnom és az utolsó vízcsepegésre is riadtan kelnem fel. Megnyugtatott a jelenléte és biztonságot adott. Valóban lehetne az úgy, hogy mellettem marad mindig és a barátom is lesz egyszerre. A gondolat, hogy ez lehetséges lehet jól eső érzéssel töltött el, és elgondolkodtatott: vajon ez még mindig csak barátság....? És vajon tényleg csak úgy gondolok én rá, mint a legjobb barátomra? A választ egyelőre még csak önmagamnak mertem bevallani, azt is csak halkan, suttogva.

Tag: [You must be registered and logged in to see this link.] | Reag zene: [You must be registered and logged in to see this link.] | Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]| Note: