Apám, Edward Burnes, egy kisebb fegyverbolt-láncot működtetett Florida államban. Egy lőtéren (milyen romantikus, nem?) találkozott össze anyámmal, aki nő létére profi sportlövőként kereste a kenyerét. Debbie Booker, ha esetleg ismerős a név. Western kategóriában versenyzett, igazi cowgirl, de nem a magamutogató kategóriából. Nem csoda, ha előbb tanultam meg, hogyan kell rendesen fogni egy revolvert, mint rendesen beszélni. Először hatévesen lőttem igazi pisztollyal, egy kis .22-essel.
Akkor még jól ment a bolt. Apám rendes iskolákba járatott, gépészmérnökire mentem a Miami egyetemre, mellette szereztem egy kereskedelmi végzettséget, hogy átvehessen a boltot. Aztán bejött Clinton, és az AWB. Az üzlet pedig visszaesett, és hirtelen veszteséges lett a hálózat. Hiteleket vettünk fel, és közben néztük, ahogy Uncle Sam, a gyáraktól közvetlenül veszi tonnaszám az újabbnál újabb játékszereket. Apám szíve végül nem bírta, enyém lett a bolthálózat. Pont, mielőtt Busht beiktatták, és ismét fellendült a belföldi kereskedelem… de addigra én már a “sötét oldalon” voltam, és szállítottam Afrikába. A véres gyémánt baromság. Krügerrandban, dél-afrikai aranyérmében kaptam a fizetségemet, a közvetítőm onnan szállított. Vásároltam ruszkiktól, kínaiaktól, izraelitől, franciától, horváttól… a nemzetközi ellentéteket mindig felülírja a pénz.
Persze közben a legális üzletág is felvirágzott. Terjeszkedni kezdtem a déli államokba. Texas, Missisippi, Alabama, Dél-Karolina, Nevada… meg északra. Montana, Alaszka. Csupa olyan állam, ahol az emberek el se tudnák képzelni az életüket valami mordály nélkül. Az üzlet pedig virágzott. A személyes életem annál kevésbé. Minél inkább megismerem az embereket, annál kevésbé kedvelem őket. Mindenkiben ott lapul a gonosz, csak elő kell belőle hozni. Az pedig könnyebb, mint az átlagember képzelné. Mindenki hazudik, mindenki megjátssza magát, olyan szinten, hogy legtöbbször már észre se veszik, ösztönösen megy. Meggyőződésem, hogy ha csak két ember élne az egész világon, ha tudnának egymás létezéséről, pusztán az elég lenne, hogy összekülönbözzenek, aztán talán meg is próbálják kinyírni egymást. Ilyenek vagyunk. Mindig az kell, ami a másé, és sosem elég, ami a miénk. És ha kell valami, elvesszük. A másik embertől, egy másik országtól, mikor épp mit dob a gép. A szeretet és szerelem az egyetlen olyan kincsek, amiket nem lehet elvenni, vagy megvenni - pénzért legfeljebb az illúzióját vásárolhatják meg, vagy az esélyeiken javíthatnak. A pénz nem boldogít, még akkor sem, ha ennek ellenére kevésbé tragikus egy Lincoln limuzin bőrülésén sírni, mint egy lepukkant Fordén. Kivéve, hogy az előbbit sokkal többen irigylik, és akarják majd elvenni. Mindennek ára van, leginkább a pénznek - azért sokkal értékesebbel kell megfizetni.
És maguk még csodálkoznak, hogy riasztó van még az ablakaimon is, háromféle zár van az ajtómon, a kocsim golyóálló, mindig van nálam egy betárazott félautomata pisztoly, és minden héten háromszor megyek lőtérre? A mondás úgy szól “Az optimista angolul tanul, a pesszimista kínaiul, a realista lőni”. Kínaiul egy mukkot nem tudok, de huszonöt méterről leszedek pisztollyal egy sörösdobozt. A többit találják ki maguk.