FRIENDS WILL BE FRIENDS

Nem hagyott nyugodni az a levél és az a csokor virág. Egy halom vérvörös rózsa, amit gyűlöltem, azóta a nap óta gyűlöltem, hogy menyasszonyként a kezembe nyomták, és utána még rengetegszer visszatért mint a legfájdalmasabb emlékképek egyike. A simogató szirom ahogyan vörössége versenyre kel a bőröm addigra már kármin színre ütött felületével, én meg zokogva morzsolom szét az ujjaim között, és engedem, hogy a vérem lenyalja róla, úgy érzem bele fogok pusztulni, de nem hagyhatom, hogy lássa a lehulló könnyeimet, mert akkor még tovább fog tartani ez a téboly. Ezt élvezte, ha így látott, ha azt látta, hogy a fájdalom amit okoz engem a legsötétebb mélységekbe taszít és képtelen vagyok kijönni onnan, hogy könyörögnöm kell neki érte.Élvezte a vérem ízét, mint aki ettől képes bekábulni, mintha csak ettől lenne képes a mennyekbe repülni. Kellett neki közben is, és ahogyan az ágy vasrácsa koppant a falhoz az eszeveszett mozdulataitól úgy szakadt ki belőlem a fájdalom a keserűség és a szégyen sikoltása. A kezét a számra tapasztotta, és a rózsaszirmokkal bélelte ki, hogy szinte már megfulladtam.
~ Ó Charity te és a rózsák. Vörösek vagytok mindketten. Én vörös rubintjaim.~
De már nem könyörgöm egy ideje, már nincs szükségem sem rá, sem a pénzére, sem arra, hogy az otthonomnak hazudott luxuskalitkában várjam, hogy hazaérjen. Amikor féltem, amikor valami rémület uralkodott el rajtam Mark jutott eszembe, és az, hogy mennyiszer zavartam már meg az életét, mennyiszer érkeztem a legalkalmatlanabb pillanatban, ő mégis...mégis segíteni akart bármikor is mentem. És én mentem, mert nem tudtam máshoz fordulni. Mert az egyetlen barátom volt, az egyetlen akinek legalább a töredékét elmondtam annak ami történt velem. Igaz, hogy többet ittam a kelleténél, igaz, hogy nem voltam beszámítható akkor és ömlött belőlem akkorra már hét év házasság minden felgyülemlett keserűsége, és úgy zokogtam a kanapéján mintha az életem múlna minden kimondott szón. Talán fel sem fogtam még akkor, hogy valóban az múlt rajta. Ha magamnak feltettem a kérdés mi kötött ehhez az új kapcsolathoz azt feleltem volna, hogy semmi különös, mégis sokkal több mint ami valaha kötött bárkihez. Mark lett hirtelen a családom, ami nekem soha nem volt, és Mark lett az életem legfontosabb része, kapocs a külvilághoz. Egy biztos pont, egy Elízium, egy Menedék.
A Brandonnal való találkozásom előtti napon történt mindez, a levél és a közelgő évforduló teljesen felzaklatott, napok óta már aludni is alig tudtam, de megígértem Marknak, hogy minimalizálom az altatók számát, főleg ha egy kis whiskey is van behűtve és azzal oldom kicsit a feszültséget amikor hazamegyek. Mozart-ot hallgattam mostanában nagyon sokat, és azt hiszem többet kellene járnom operába, a zene jobban elvonja a figyelmem. Azt hiszem lázadásból is hallgattam, mert Robert gyűlölte a komoly zenét. Hát igen...ez a lelket támadja, ami neki nem volt. És félt talán, hogy a hegedű, a félhangok, a zongora vízesésként tovaguruló hangja, vagy a kürtök, a dobok, a hangok amelyek olyan gyönyörűen képesek szárnyalni megérintenek benne valamit, amitől rádöbben, hogy üres és kopár akár egy kiszáradt kút, mely már csak sikoltja a legutolsó vízcseppeket, egyébként komoran ásítozik a teliholdra.
Esteledett már amikor a csomag érkezett, a tíz plusz egy szál tűzvörös rózsával és egy levéllel.
~ Boldog évfordulót Charity!Édes kis rubintom!~
Remegve dobtam le a földre a virágcsokrot, hallottam ahogyan a parkettán végigkaristolnak a tüskéi, pontosan olyan volt a hangjuk mint amikor a bőrömön éreztem ugyanezt. Már ittam...nem is keveset, úgyhogy taxit hívtam amilyen gyorsan csak lehetett, ilyen állapotban nem voltam képes vezetni. A levelet gyűrögettem és szorongattam. Nemrég a munkahelyemen hívott fel és azt mondta a zárak nem fogják visszatartani, hogy idén is együtt ünnepeljünk. Dolgoznom kellett volna, lezárni egy aktát, de a gondolataim azonnal meglódultak ahogyan a csomagot megkaptam. A taxi hátsó ülésén a levelet gyűrögetve kicsit zavarodottan mondtam be a címet és elbújtam a fekete vörös szövetkabátom prémgallérja alatt.
Mindig ezt csináltam ha féltem és minden út csak hozzá vezetett el, csak ezt az egy utat ismertem, csak ez létezett számomra, a menedékem az egyetlen hely...Mark.
Nem gondolkodtam mi történik, hogy ha megint nem a legjobbkor érkezem? Az időzítésem szinte párját ritkította, eddig szinte minden alkalommal beletrafáltam, de egyszerűen nem bírtam, nem voltam képes. Csak egyszer fordult elő, hogy nem jöttem hozzá, másnap reggel jött értem, és én ott ültem a fejemen a fejhallgatóval az Éj királynője áriát hallgattam előző éjszaka óta, a szemeim már vörösre sírva. Nem ittam egy kortyot sem, egyszerűen magamba zuhantam pusztán attól, hogy felhívott. Három éve próbálok kilábalni abból a sötétségből amibe ő taszított, próbálom mások fájdalmát hozzárakni az enyémhez és azt cipelni tovább, nekem már mindegy mennyi van rajtam, hát átvállalom akárkiét. Mark szerint ez nem így van. Ő erős, erősebb mint én, én egyszerűen magammal kapcsolatosan feladom. A portás már ismerősként üdvözöl meg sem kérdezi, hova megyek, de a tekintetéből látom megint nem a legjobbkor érkeztem. Nem baj, tudok várni...de most egyszerűen szükségem van rá. Csak rá van szükségem jelen pillanatban. Zavarodottan toporgok az ajtaja előtt. Pár hónapja van kulcsom ahogyan neki is hozzám, de még sosem használtam, ahogyan ő sem. Tiszteletben tartjuk egymás életét, ez inkább a bizalomról szól. Remeg a kezem, zörög benne a levélpapír, a víz szinte levert, a hajam csomókban, a szemeimben rémült tűz lobog. Fogalmam sincs mit csináljak. Végül aztán összeszedem magam és becsengetek hozzá. A kellemes dallamot már annyiszor hallottam, nem meglepő, visszatérő vendége vagyok ennek a penthouse-nak és a pletykákkal ellentétben nem azért amiért bármelyik olcsó cicababa idejárt.

Tag: Mark • Notes : Mark lakása • Music [You must be registered and logged in to see this link.]

FRIENDS WILL BE FRIENDS

Három év nagy idő, főleg ha előtte hét éven keresztül valaki olyannak a karmai között vergődik az ember aki tökéletesen semmibe nézi, aki számára csak egy mutatós kis tárgy, egy remekbe szabott darabocska, mint valami kiállítási tárgy, aki hamar elveszíti az újdonság varázsát. Nem tudtam eldönteni, hogy egykor miért mentem hozzá? Vajon akkor, amikor éppen a szőke korszakomat éltem, akkor más voltam? Igen azt hiszem vidámabb és sokkal élettelibb és neki ez kellett, ezt akarta megszerezni tőlem magának. Le akarta törölni az arcomról a boldogságot, és elzárni a világtól. Nem mosolyoghattam senkire. Azt hiszem ekkoriban öltöttem magamra azt a maszkot, amely mind a mai napig jellemző rám, a szemeimben az a furcsa fénytelenség, az a kietlen semmibe révedés, amit szeretnék eltűntetni de egyszerűen nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Erőm nincs, soha nem volt. Merítem hát onnan ahol kapok, aki a saját életét osztja meg velem, és közben sokkal többet ad mint amit valaha bárkitől kaptam. És én kapaszkodom belé, mint az éltető liánba, mint egy kapocs ami még a külvilághoz köt. Adtam neki a saját fájdalmamból, de közben magamba szívtam az övét, hogy ne az ő vállát nyomja. Cserébe néha visszajöttem hozzá, kellett az őszinte pillantása, meg a borzalmas kávéja, amely az utóbbi időben már tűrhető volt, mióta megvette azt a csodamasinát, ami nála egy fokkal jobban készíti a feketét.
A csengő hangját követően még mindig a kezemben a levéllel vacakolok és toporgok és érzem, hogy a könnyek elborítják a szemem, de valahogyan nem vagyok képes sírni. A robbanás előtti pillanat ilyen, amikor a feszültség szinte átszakítja valakinek a mellkasát, de nem tudja szabályozni, így aztán a vad zihálás, a tanácstalan egy helyben topogás marad, amit én művelek. Mégis, amikor ajtót nyit és meglátom a mosolyát, és a csodaszép gomb szemeit, tudom, hogy rosszkor jöttem, mégis megnyugszom. Amikor ilyennek látom tudom, hogy jól érzi magát...illetve érezte amíg én meg nem jelentem. Azt is tudom, hogy most valamit mondanom kellene, de ha bocsánatot kérek és elrohanok ahogyan az első ilyen alkalommal tettem pár órán belül ott van nálam, és nem hajlandó elmenni, amíg össze nem szedem magam. Próbálnám én, próbálom is, de nagyon nehéz, főleg úgy, hogy a múlt minduntalan felbukkan, akárcsak Robert fenyegetései és visszaránt. Képtelen vagyok kapcsolatot teremteni férfiakkal, képtelen vagyok normális életet élni, zárak és kikapcsolt telefon nélkül. És az évfordulóhoz közeledve ez az érzés mindig hatalmába kerít. Az utolsó ilyen alkalommal Mark talált rám a fürdőben, akkor már nagyjából két órája próbáltam lemosni magamról a volt férjem mocskát, de még mindig úgy éreztem, hogy rajtam van és sose leszek képes megszabadulni tőle. Talpon fogok maradni, mert így kell lennie, csak még nem tudom, hogyan fogom csinálni, és azt sem tudom valaha képes leszek-e elszakadni Marktól.De azt hiszem erre képtelen leszek.
Bólintottam a szavaira. A szokásos, igen. Már ismertem a lakást, nagyjából azt is tudtam milyen az ízlése. Körülbelül úgy lehetne jellemezni, hogy csinos popsi és lényegtelen hajszín. Leplezetlenül pillantottam végig rajta, de nem volt semmiféle szexuális felhangja a tekintetemnek, egyszerűen megállapítottam, hogy még mindig gyönyörű. Beljebb léptem és a konyha irányába sandítottam, ahonnan a hangok érkeztek tejszínhabról, meg helyekről ahova az kerül. A kanapén temérdek kispárna. Szerintem nagyjából már az összes párnát láttam az ágyéka előtt amennyiszer felbukkantam nála. Már nem hoz zavarba sem a helyzet, sem az, hogy így látom és valószínű az aktuális Cica sem hozna zavarba, inkább csak feszélyez, hogy megint rátörök...de megígértem neki, hogy mindig jövök ha kell. És most nagyon kellett, jobban mint bármikor. A virág és a levél úgy tört be az estémbe, akár egy megvadult orkán, vonszolva magával a múltam és a házasságom összes kacatát és mocskos terhét. Jóképű férjem volt, valószínű az itteni cicababa kézséggel vonulna az ő ágyába is, nem tudva, hogy hova is csöppent. Ahogyan én naív szintén nem tudtam. Robert nem szeret, Robert uralkodik. Minden és mindenki felett, a maga nyers és szadista módján. És ha már azt hiszed, hogy megszabadultál tőle, hát gondoskodik róla, hogy ez az érzés ne legyen számodra olyan könnyű, ahogyan az én számomra sem volt. Nem azért akart engem mert olyna nagyon hiányoztam neki, hanem mert kicsúsztam az irányítása alól, és ő nem szerette ha ellentmondanak neki. Az volt amitől szinte eszét vesztette
- Holnap megvesszük neked azt a gyönyörű meggypiros Audi Cabriot, Charity.
- Igazán nem szükséges, drágám. Majd ha már meglesz a jogosítványom.
Ekkor csapódott neki visszakézből a keze az arcomnak, a pecsétgyűrűje végigkaristolta a bőrőmet, vér fakadt a nyomán, majd torkon ragadott és nekipréselt a hűtőnek.
- Azt mondtam, holnap, Charity.- sziszegte bele a képembe, én meg alig kaptam levegőt, csak tátogtam mint a partra vetett hal, elkerekedett szemekkel vadul próbálva legalább egy kortyhoz jutni. Azt hiszem kezdtem szédelegni is, és a mocsok szemétláda csak akkor engedett el, amikor már az ájulás határán voltam. Ehhez értett a legjobban, az időzítéshez És én ehhez nem értettem a leginkább.
Az elviharzó lány megvető pillantása és megjegyzése közepette kuporogtam a kanapén, teljesen magamba gubózva, magam mellé terítve a kabátomat, s a levél már ezerszer áthajtogatva átgyűrögetve még mindig a kezeim között, morzsoltam vadul a papírlapot, nem tudom mintha éreztem volna még rajta a keze nyomát, és az ujjaim egyre erőteljesebben nyomódtak neki a papírnak. A lány távozását követően Marknak kellett egy kis idő amíg elfoglalja magát, és amíg levezeti a feszültséget. Hagytam, hogy kávét főzzön, s hagytam, hogy elkészítse nekem. Ismerte az ízlésemet, egyetlen szó nélkül csinált mindent, pusztán hümmögések és néhány tiszteletkör arról, hogy mivel jöttem, és hogy a portás kérdezett e valamit.
- Egy pohárral ittam csak amikor hazamentem.- nem tudom miért mentegetőztem, miközben elvettem a kávét Marktól és a két tenyerem közé fogva hátradőltem vele a kényelmes kanapén. Beszélgetős kanapé, van ebben valami azt hiszem. A papírcetlit magam mellé tettem a kabátomra és egy kóbor pillantást szentetem neki. Mintha most egy kicsit sikerült volna felengednem, de ez a barátomnak volt köszönhető, mindig nyugalmat adott a közelsége. Mellette nem féltem, mellette jó volt. Mégsem tudtam őt közelebb engedni magamhoz, és ezért kerül barát zónába. Azt hiszem egy kaland miatt nem akartam őt elveszíteni, ahogyan mostanra ő is megértette, hogy több ez a kapcsolat annál, hogy ilyesmivel elrontsuk. Szerettem őt a legtisztább módon ahogyan bárkit szeretni voltam képes. Miközben a forró gőzt magamba szívtam a kezdeti távolságtartó és kissé hallgatag jégfal kezdett bennem felolvadni. Az első könnycsepp belehullott a kávéspohárba, de nem bántam, és az elsőt követte a többi. Lassan pergett ki beőlem a feszültség, és Mark ült velem szemben a dohányzóasztalon, én meg a kanapén vele szemben.
- Most...most lesz az évforduló.- nyilvánvaló tény, amivel  is tisztában volt, nem véletlenül szereltette fel a zárakat az ajtómra, és nem véletlenül mondta, hogy vigyázzak magamra. Talán ha kérem velem tölti azt az estét, de nem akartam, én nem akartam.Egyedül akartam lenni.- Virágot küldött, vörös rózsát, tizenegy szálat. Édes istenem, 10 éve lesz hogy megismertem!- felzokogott a hangom és a pohár mögé menekülve kortyoltam bele a kávéba. Finom volt és édes, amilyen Mark volt.- És ezt a levelet küdte mellé.- a kabátomra helyezett, már ezerszer átgyűrt levélre mutattam, amelyet azóta nem tudtam a kezemből kiengedni, hogy elindultam otthonról. Mg a ruhám is...szürke és fekete, mintha csak ez a két szín létezne az életemben, mintha a fehéret vagy a tarka forgatagot hírből sem ismerném. A szekrényem otthon nem mutatott jobb képet, legfeljebb azok az önmotiváló pólok melyek egy részét Marktól kaptam, egy részét meg én vettem. De is csupán az utóbbi egy éve előre lépése volt. Most ezek mind szertefoszlottak, és én újra az a remegő vacogó kis lélek voltam aki három éve, amikor elhagytam Robertet és amikor megismertem Markot. Ott voltam ahol a part szakad, vissza a kezdetekhez.
- Félek Mark, sőt egyenesen rettegek tőle. Meg fogja találni a módját, hogy eljöjjön hozzám. És nem fogja visszatartani a távoltartási végzés sem- a papíron fél éve száradt meg a pecsét, ez is neki volt köszönhető, az egyetlen barátomnak.- Tudod, hogy mindenki megvásárolható, neki meg elég pénze van ahhoz, hoy ez ne jelentsen akadályt.- megráztam a fejem és hagytam, hogy a könnyeim maguktól peregjenek bele a kávémba. Nem hisztériáztam, nem rendeztem jelenetet, egyszerűen mérhetetlenül rettegtem. Mit vártam Marktól? Megnyugtatást, vagy bármit amit képes volt adni, vagy egyszerűen csak azt, hogy vele legyek. Ahogyan mindig.

Tag: Mark • Notes : Mark lakása  • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]• Music [You must be registered and logged in to see this link.]

FRIENDS WILL BE FRIENDS

Ahogyan ott ültem a már sokat látott kanapéján és kortyoltam a kávéját azon gondolkodtam miért nem engedtem be őt soha jobban az életembe, hiszen olyan vigasztalást tudott nekem adni pusztán csak azzal ahogyan nézett, mint előtte senki még. Aztán rájöttem, hogy ez is Robert műve, hogy olyan tökéletesen megnyomorította a lelkemet, hogy már képtelen voltam egy idő után oda bárkit is beengedni, mert attól féltem, hogy az összes nyomorúságot, az összes véres könnyet felfedezi majd. Mire pedig felfogtam és megértettem őt addigra olyan mélységben volt benne az életemben, hogy sajnáltam volna elrontani még akkor is, amikor piásak voltunk. A barátom volt, az egyetlen, és az egyetlen olyan aki csak a kávéjával, meg azzal, ahogyan most is maga elé húz a földön meg tudott nyugtatni. Már csak kicsit szipogtam, és hirtelen már semmi sem volt olyan nehéz és rossz, hirtelen már a levél sem látszott olyan veszélyesnek, a rózsák is pusztán virágok voltak, 11 nyamvadt, gyönyörű szál, amely jól fog mutatni a szobám asztalán. Amikor majd ránézek eszembe fog jutni, hogy nem árthat nekem, mert vannak barátaim van új életem, és itt van nekem Mark. De azt is tudtam, hogy onnantól, hogy átlépem majd a lakásom küszöbét és az első zár kattanva zárul be mögöttem, az ujjam majd vándorolni fognak a többi felé, csörren a lánc a lakaton, mintha életemen is ez a béklyó lenne, amelytől nem tudok szabadulni, Robert mély basszusa, ahogyan a fülembe dörmög és zihál. Futnék, rohannék bárhova csak tőle minél messzebb.
Homlokomat Markéhoz érintem jól érzem miképpen lüktet a sajátom és milyen nyugtatóan hűvös az övé. Valószínű kissé megmosta hideg vízzel, nem csoda, azok után, hogy felfokozott állapotban kellett megszabadulni az aktuális barátnőtől, hogy engem vigasztaljon, láthatóan pedig nem lett volna miért. Bár talán egy kicsit mégis.Féltem, minden alkalommal amikor Robert árnyéka rámvetült eltűnt a magabiztosságom az a hűvös nyugalom, ahogyan a dolgokat intéztem a mindennapi életben. Eltűnt belőlem mindent, és újra az a félénk és vacogó feleség lettem, aki lehunyja a pilláit és felkészíti a testét az első ütésre. A bőr belemar a bőrömbe, az ezüst csat végigszántja a hátam. Számol, eljut tízig és onnantól visszafelé számol, mert szerinte felszisszentem, pedig nem. Már megedződtem, ő edzett meg. Hosszú hónapok után sem voltam képes arra, hogy bárkit magamhoz engedjek érni, de még egy ölelés erejéig sem. A jeget Mark törte meg. Lehengerlően vidám volt és a mosolya teljesen levett a lábamról. De talán soha nem jutottunk volna közelebb egymáshoz, ha nem állítok be hozzá azon a bizonyos éjszakán lélekszakadva és alaposan felöntve a garatra, megint Robert elől menekülve. Nem tudom miért hozzá, az ösztöneim hajtottak, a hitem, amit megláttam ebben a férfiban szinte már az első perctől. És a megérzéseim nem csaptak be. A zsilipeket mint a ketten életünk tengernyi fájdalmának duzzasztógátjáról egyszerre eresztettük fel és megengedtük a másiknak, hogy meglássa, hogy belelásson a legsötétebb bugyraiba az életünknek. Ő erős volt, talpra állt, én még csak vakon pislogtam a hirtelen jött szabadság fényében. De Mark fogta a kezem, nem hagyta, hogy elessek, vagy ha mégis, akkor ott volt, hogy talpra állítson. Meg nem szűnő türelemmel és gyengédséggel. Sosem lesz elég egyetlen szó vagy cselekedet sem amivel majd kifejezhetem neki a hálámat, az ilyen pillanatokért amilyen a mostani is. Amikor egy csésze gőzölgő kávé felett csak a szavaimra vár, csak arra, hogy én kezdjek el beszélni, hogy én mondjam el magamtól mi nyomaszt. És én beszélni kezdek, és talán abba se hagynám, ha nem tör rám a zokogás, aminek a végén ő magához húz és vigasztal, én meg egyetlen szót sem tudok a továbbiakban kinyögni. A könnyeim már elfogytak az alatt az idő alatt amíg a taxival ideértem és odakint várakoztam. A boldog pillanatait töröm ketté, azon kevés boldog pillanatát amit ő legalább a szexben meglelt és ami nekem nem ment. Robert újabb hagyatéka, hogy csupán a gondolatától görcsbe rándult a gyomrom és csak az alkohol volt ezt képes feloldani...akkor azt hiszem nem sok tartott vissza attól, hogy olyat tegyek amit megbánnék. De Mark sosem élt volna vissza a helyzettel, ahogyan most sem él. Nála jobb embert keveset láttam, sőt ha jobban belegondolok egyet sem. Elbújtam az ölelésében és belülről hallgattam a mellkasából a szavakat amivel nyugtatni próbált. Néha lehunytam, majd kinyitottam a szemeimet, mintha hosszan pislognék, aztán már csak szuszogtam és nem válaszoltam semmit. Tudta, hogy ha csendben vagyok akkor egyet értek minden szavával. Kellett nekem  ez a nyugalom amit Mark tudott csak megadni.
- Hova...- megemeltem a fejem és már valami félig mosolygásfélét is próbáltam az arcomra erőltetni, de ez inkább csak egy szomorú  fintor lett, semmint valódi vidámság. Pedig Mark egyszer azt mondta szép a mosolyom, kár, hogy ritka vendég az arcomon. Igazából utoljára igazán jóízűen az esküvőmön nevettem, azon a napon, amin még azt gondoltam egy valódi tündérmesébe cseppentem, ám hamarosan kiderült, hogy ezt a mesét valami perverz rémregénynek szánták és én voltam a főszereplője. Csak hagytam, hogy bevezessen a hálószobájába, és magamba roskadva ültem az ágyon, ujjaimat az ölembe összefűzve egyetlen pontra bámulva a földön. Hallottam, hogy ruha surrog, a farmer éles zörrenése, a kulcsok ahogyan zsebre teszi. A hangok, ahogyan készülődött, minden eljutott hozzám, miközben én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy valamennyire emberi külsőt varázsoljak az arcomra, ha szépet még nem sikerült. Ám abban is biztos voltam, hogy Mark mellett, mire a napfelkeltét bámuljuk majd együtt valahol másképp fogom látni a dolgokat. A virradó nap és tengernyi boldog pillanat ígérete Robert nélkül és az átkozott rémálmok nélkül, a magány nélkül és minden keserűség nélkül amely megmérgezi az életem. Ezek voltak a gyenge pillanataim, csak ezzel tudott kizökkenteni a nehezen összevakart nyugalmamból. Aztán ott volt Mark meg az ilyen dolgai, amikor egy szál törölközőben libeg elém.
- Öltözz már fel, basszus Mark három év...ne csináld ezt velem!- tudta, hogy fizikailag azért én sem vagyok fából, de ahhoz, hogy tovább engedjek bármit lelkileg is rá kell hangolódnunk egymásra, ami még ha meg is lenne, barátok vagyunk, még mindig. Megnyugodtam amikor végül ruhában tért vissza és láthatóan sietősre vette a tempót. Ez volt ő. Hol laza nyugalommal órákig képes volt elpoénkodni ugyanazon a helyen, majd felpattant és gyerünk, nyomás, mint aki tűkön ül. Szerettem a lendületét, mert húzott magával. Mire a kabátom rámkerült már némiképp nyugodtabb voltam. Az ajtón kilépve magához ölelt, amin kicsit meglepődtem, de betudtam annak, hogy az endorfin utóhatása az agyában, és kell neki némi idő mire lecsillapodik, addig is női közelségre van szüksége. Ezzel nem lesz bajom, azzal azonban volt, hogy nem tudtam pontosan hová is megyünk.
- Kanyarodjunk vissza az eredeti témához....hova megyünk pontosan? Feltételezem nem hullámvasutazni akarsz ebben a hidegben. És éjjel van, szóval túl sok lehetőségünk nincs. Szóval hova is megyünk?- jobb szerettem volna ha előre tudom, bár abban is biztos voltam, hogy csalódnom nem kell majd. Markban még soha nem kellett eddig.

Tag: Mark • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]• Music [You must be registered and logged in to see this link.]

FRIENDS WILL BE FRIENDS

Nem bántam az ölelgetését, mert úgy éreztem most nekem is erre van szükségem, az más kérdés, hogy ezt nem mondtam ki. Mindig kínosan ügyeltem rá, hogy a gondolataim a fejemben maradjanak. Az megint más lapra tartozott, hogy Mark tökéletesen képes volt arra, hogy csupán azzal ahogyan rám nézett és a csendes hallgatásba temetkezett kiszedje belőlem azt, hogy pontosan mi az ami bánt, mi az ami kitölti a gondolataimat, mi az amit másnak nem is tudnék elmondani csak neki. És ebben a pillanatban még az sem számított, hogy úgy bújok bele a kabátjába, mintha az utolsó menedékem lenne a földön és nem csak ő ölel engem, hanem én is őt. Igaz az enyém inkább kétségbeesett menekülés a múltam elől, mint mindig, ahonnan ő ezerszeres erővel próbál visszarángatni. Amikor már hagynám, hogy magával rántsanak ezek a komor sötéten felsejlő emlékképek jön és vidámságot csempész abba a pillanatba. Fogalmam sincs hogyan csinálja, igazából soha nem is volt, egyszerűen élvezettel hagytam, hogy vezessen, mint valami profi táncos, az élet parkettjének felülmúlhatatlan ördöge. Ez a ma éjjel pedig a mi táncunk lesz, vezessen bárhova. Ahogyan a lift meglódult velünk felmosolyogtam rá. Nem volt nehéz mindenkinél magasabb volt, és a magam apró termetével eltörpültem mellette. Gyakran tréfálkoztunk azon, hogy ha nem viselkedem rendesen a hóna alá csap mint valami engedetlen csomagot és oda cipel ahova csak akar. Mástól ez a mondat azt hiszem félelemmel töltött volna el, de nem tőle. Ha valaki most látott volna bennünket a liftben vagy egy bolond testvérpárnak nézett volna minket, vagy akár még egy párnak is, bár azt hiszem ő meg én annyira hasonlóak voltunk, hogy pont ettől a hasonlóságtól nem passzoltunk össze. Mire aztán a portán haladtunk el a lendülete, a mosolya a jókedve amit a szervezetében még mindig tombolva kavargó boldogsághormon és a totális kielégületlenség vegyes keveréke okozott rám is átragadt, és észre sem vettem mikor mosolyodtam el először, de a másodikra már határozottan emlékszem. A válogatás lemeze az autóban.
- Tudod mindig meglep, hogy ha velem vagy a lágy vonalat képviselő Chopin válogatást választod, pedig Beethoven jobban illene hozzád. Vagy éppen a vadabb ritmusok megszállottja Liszt. Főleg, ahogyan erre a zongoradarabra dobolni kezdesz. Ha pályát akarsz módosítani ajánlom figyelmedbe, hogy kombináld a saját kis lendületes zenéidet és a klasszikusokat. Óóóó igen, Mark a dob mögött, nagyon istenes látvány. Azt hiszem nem csak a szöszik lennének oda érted, hanem úgy nagyjából a lila hajtól az őszig bezárólag mindegyik.- még mindig mosolyogva bólintottam és boldogan csúsztam lejjebb az ülésen, egy mély sóhaj kíséretében felkészülve arra, hogy kapok egy kis ízelítőt a Steelman-féle vezetési stílusból, amikor a gyomrom liftezni kezd és tökéletesen belepaszírozódom az ülésbe. Élvezetem, ahogyan a testemben szétáramlik az izgalom és messze űzi a rossz gondolataimat. Ahogyan haladtunk egy számomra ismeretlen cél felé, ahogyan intézte a telefonjait, már egyre kevésbé éreztem magamra veszélyesnek Robertet, a szemét fenyegetéseit, a levelet vagy a virágokat. A rózsák csak akkor tudnak így hatni rám, ha ő van mögötte, egyéb esetben szerettem. Legfőképp akkor ha Mark valami idétlen lufi kíséretében állított be velük hozzám. Egy időben nem tudtam értékelni az efféle tréfáit, aztán megértettem, hogy pusztán azt akarja elérni, hogy a rózsák ne félelmet keltsenek bennem, hanem örömet mint bármely más nőnél. Valóban kifacsart és groteszk gondolat, hogy valahányszor egy csokor virágot kapok majdnem sírógörcsöt kapok az emlékek felidézése kapcsán.
Egy jéghoki pálya mellett álltunk meg és én kíváncsian és kissé bizalmatlanul sandítottam Mark-ra azt hiszem megint elfogott a félelem valahányszor az jutott eszembe, hogy korcsolyázni akar velem. Tudom, hogy miért, tudom, hogy ezt már régen meg kellett volna tennem, hogy a jég és a korcsolya látványa nem tarthat tovább rettegésben.
Egy percre lehunyva a szemem megint a múltban voltam, abban az időben, amikor a nappaliban éppen egy kűrt táncolnak, valami andalító melódia tölti be a teret, én meg ott térdelek a hálószobában és hallgatom ahogyan a férjem valami nőcskét kefél a nappaliban, a jégtánc verseny közben. Hányingerem volt, szinte bénultan kapkodtam a levegőt és mozdulni sem mertem, ha mozdulok, akkor a kezeimen át a bokámhoz csomózott kötél még inkább megfeszít és felborulok. Csak nyekeregve zokogtam és azt hiszem képtelen voltam kizárni a fejemből a kűr zenéjének a hangját, a jégen karistolódó korcsolya élét meg a nő folyamatosan és ritmusosan ismétlődő sikoltásait, amelybe belekeveredett a férjem mély dörrenése.
~ Élvezed hallani, Charity?~
~ Igen Robert!~
Idegenül csengett a saját hangom és azt hiszem öklendezni is kezdtem, de mivel aznap nem ettem eleget, nem volt minek kijönnie. Nem volt szabad sokat ennem, nehogy elhízzak. Igaz akkoriban egy jól táplált tizenéves iskolásban több élet volt mint bennem, és Robert gondoskodott róla, hogy ez így is maradjon. És hiába próbáltam mindenféle módon kitörni az uralma alól mindig tudta hogyan nyúljon utánam. Egészen addig a napig....
Hagytam, hogy Mark a jégpálya szélére vezessen, és mélyeket sóhajtoztam. Le kell gyűrnöm a félelmeimet, a virágok, egy egyszerű korcsolyázás...voltak dolgok, amik másnak hozzátartoztak az életéhez, én meg rettegtem tőlük. De itt volt velem a barátom, az igazi barátom, akinek a kezébe kapaszkodhatok, mi baj történhetne?
- Tudom.- bólintottam a szavaira, és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nem kéne ezt csinálnom, hogy nem kellene itt lennem, sőt ha úgy döntenék, akármikor visszafordulhatnék, de bíztam Markban mint mindig. A kávé említésére megint sikerült egy mosolyt csalnia az arcomra, és a riadt könnyeken át még el is nevettem magam csak egy nagyon picit, mintha a levegőt akarnám csupán kifújni.
- Bármelyik kávé jó, amit nem te készítesz el. Jó oké, aláírom, hogy mióta azt a csodamasinát használod jobbak a feketéid, de egyébként...aahhhh inkább nem is akarok rágondolni.- előre nyújtottam a kezem és összekócoltam a haját.- Szeretlek, tudod?- lágy volt a tekintetem, és mind a ketten tudtuk, hogy ez a mondat pontosan mit is jelentett. Voltak mozdulatok, amiket csak nekem engedett meg, és voltak olyanok amelyeket én is csak neki.
- Szóval...a játékszabályok egyszerűek. Ha eltaknyolok a jégen és te ki mersz röhögni, esküszöm neked, hogy szétrúgom a segged, világos?- komoly arcot próbáltam vágni, de nem sikerült, mellette egyszerűen nem maradhatott az ember szomorú. Nem tudom hogyan csinálta, hogy volt képes ilyen lenni. Sebzett volt akárcsak én, tele millió fájdalommal, és kevés vidámsággal, de abból a kevésből mindig jutott nekem is. Nem is kevés.

Tag: Mark • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]• Music [You must be registered and logged in to see this link.]

FRIENDS WILL BE FRIENDS

Bólintottam a szavaira, bár az együtt érzés belőle sosem hiányzott, és gondolkodva néztem a mosolyát, magával tudott ragadni, és ki tudott ráncigálni abból a mély gödörből, amibe hajlamos voltam néhanap belezuhanni. Ha valaki megkérdezte volna, hogy miért tartom a barátomnak, azt hiszem nem tudtam volna pontos választ adni, az ilyesmit az ember egyszerűen érzi. De akkor azt mondtam volna az illetőnek, hogy nézzen rá, nézze meg, hogy miképpen bánik azokkal akk fontosak neki, és akkor meg fogja érteni miért ragaszkodom ehhez a sráchoz annyira. Mark nem egyszerűen egy barát volt, hanem olyan valaki aki addig ment és addig halad előre rendletlen, amíg el nem érte, hogy mosolyogni lásson. Azt persze tudtam, hogy ez az erős ragaszkodás nekem szól egyedül, és azt is tudtam, hogy a vele való kapcsolatom nem indult éppen szokványosan, de a végére tökéletesen letisztult, és azt gondolom, hogy értékes kincse lett az életemnek, ha nem éppen a legértékesebb. Senkim nem volt rajta kívül. Örökbe fogadtak, mai napig nem tudom kik az igazi szüleim, de őszintén szólva a kamaszkort leszámítva nem is igazán akartam megtudni. A nevelőanyámat korán elvesztettem, a nevelőapám egyébként igen rendes és ritka tisztességes ember volt, aki óvva intett a Roberttel való házasságtól, még akkor is ha tudta, hogy ő sosem volt képes azt az anyagi biztonságot megadni számomra amit a férjem. A házasságkötésünk évében halt meg, infarktus vitte el. Egyszerű ember volt, egyszerű élettel és egy hirtelen halállal. Mai napig hiányzik, és azt hiszem valamilyen szinten őt láttam meg Markban. Nem volt egyszerű, de a maga módján roppant állhatatos és kitartó és nem utolsó sorban a nevelőapám után ő volt az egyetlen férfi aki nem megnyomorítani akarta az életemet, hanem szebbé varázsolni. A házasságom pokla után felüdülés és a nyugalom biztonsága köszöntött rám az oldalán. És soha, egyetlen alkalommal sem hagyott magamra. Hogy az altatók és a nyugtatók mennyisége csökkent, hogy nem ittam annyit reszkető félelmemben gubbasztva, az neki volt köszönhető, meg az ilyen pillanatoknak, mint most ez a jégpálya, és a korcsolya.Fogalam sem volt hogyan fogom neki ezeket az éveket meghálálni, és a néha elrebegett köszönés vagy a zavarodott ölelgetések, esetleg az, hogy elcipeltem magammal időnként némi kultúrát is csepegtetni a proteintől és szénhidráttól tengő fejébe, ezek mind kevesek voltak mindahhoz amit megérdemelt volna. Kivált egy olyan élet után amilyen az övé is volt. Mint egy gyerek, akit végre valaki meghallgat, úgy bújt el az ölelésembe, az első alkalommal, amikor beszélt a múltjáról és én már nem tudtam, hogy a  saját nyomorúságomon sírok, vagy az övén, vagy azon, hogy mennyire hasonlóak vagyunk, hogy a fájdalom hányféle lépcsőjét jártuk meg mi ketten. Csak öleltem és a csend mint lassan szilánkosodó jég vont bennünket körül, egy burok, egy apró kis pillanat belecsempészve a rohanó világba. Hát ezért volt az, hogy mindig hozzá menekültem vissza, hogy nem engedte, hogy ott maradjak lenn, a búskomorságba, hogy Robert visszarántson, a pórázt amely hozzá kötött Mark egyetlen mozdulattal szakította el, csak azzal a ténnyel, hogy a barátom lett, hogy már nem voltam egyedül, hogy már nem egyedül kellett harcba szállnom a volt férjem ellen. De még mindig voltak dolgok, még mindig voltak olyan események, amelyek kibillentettek, egyensúlyát vesztett kis táncosnőként zuhantam a semmibe, és ő utánamnyúlt, nem engedett, megtartott még akkor is, amikor kettőn súlya majnem lerántott, vagyis én rántottam őt le magammal. Az a fajta ember voltam, aki csak pakolja rá a másikra a fájdalmát, nem számít, hogy elbírja vagy sem. Mark mellett megtanultam nemhogy a sajátomat cipleni, de egy idő után én vettem el emberektől a keserűséget és dobtam a sajátjaim mellé, mit nekem már az a többlet. Ha ezt elbírom akkor azt is el kell. Az utóbbi hónapok azzal teltek, hogy Mark mindenféle dologba belerángatott: vidámpark, fegyveres bemutatók, rendőrkutya kiképző iskola, egyszer még jéghoki meccsre is elvitt magával. Amitől kis híján megsüketültem, de életemben nem üvöltöttem annyit azt, hogy "Héééé micsinálsz seggfej?" szinte már állandó kifejezésnek számított, össznépi hőbörgéssel tarkított mondatot, és életemben nem ettem annyi mogyorót mint ott. Jól éreztem magam vele, és minden ilyen alkalommal ezerszeres energiabombát kaptam tőle.
- Na látod ezt kinézem belőled, sőt még azt is kinézem, hogy még elő is adod magad...ááá Mark hihetetlen vagy, komolyan!- vele nevettem, egyszerűen mert vonzott magához a jókedve miatt. Ha valaki szomorú, ha valaki elhagyatott, az két dolgot tehet: vagy beletemetkezik az önsajnálatba, vagy hagyja, hogy olyan emberek magukkal ragadják amilyen a barátom is volt. Én az utóbbit válsztottam. Figyeltem miképpen kerül a lábára a korcsolya a kezeimen támaszkodtam a padon, és oldalról néztem egyetlen hang nélkül, pusztán csak somolyogva. Amikor a telefonján felcsendült az a dal, az a filmzene, azt hiszem egy pillanatra megrekedt bennem a levegő. A szabadságom jutott eszembe, meg az, amit visszaszereztem...mindenkinek van egy piros ruhája amibe bele akar férni, mindenkinek vannak álmai és vágyai amelyek kitöltik a mindennapjait, amiket kergetünk, noha néha hasztalan rohanásnak tűnik. A saját életem a saját vágyaim, a saját álmaim, a saját gondolataim...a saját piros ruhám, az enyém, amihez visszataláltam. Markra pillantottam és megértettem miért válaszotta ezt a zenét. Nem csak a film miatt, hanem kettőnk miatt is, ahogyan mondta: van benne ritmus és sodrás, ami benne, és megvan a lassú hullámzás, a visszafogott lágyság, ami bennem. Így lesz belőle valami különleges, egy olyan barátság, mint a miénk.
Belesimítottam a kezemet az övébe, és hagytam, hogy a jégre vigyen. Furcsak volt, remegtek a lábaim és kicsit be is rogyasztottam őket, ösztönösen, mielőtt még mondta volna. valahogyan könnyebben meg tudtam tartani az egyensúlyomat. A szemeibe néztem és erősen fogtam a kezét, magamtól csúsztam, illetve eleinte ő húzott magával, én meg sem ertem moccanni.
- Óóóóó ki fogom én azt próbálni anélküli is. Bár nem szeretném tudni mi zajlott a kádban előtte.- mosolyodtam el, és élveztem, hogy egyre könnyedebben siklunk a jégen. Ahogyan Mark a sebességet növelte szépen lassan, éreztem miképpen csapja meg az arcomat a jég hűvöse. Élveztem. Figyeltem az instrukciókra és néha oldalra pillantottam, próbáltam lemásolni a mozdulatait egyelőre csak úgy ahogyan ő mondta, hogy kicsiben.
- Elég idétlen egy póz, te jó isten!- forgattam meg a szemeimet, bár azt hiszem kicsit túl merev és túlságosan görcsös voltam, nem mertem még elengedni magam, nem éreztem biztosan a lábam alatt a korcsolyát. Attól féltem, hogy ha mozdítom a lábam, akkor kibillenek az egyensúlyból. Végül szépen lassan kedtem rugózni és először megtámasztottam magam, aztán picit odább löktem a lábammal a testem, kezeimmel azért biztosan kapaszkodtam Markba. Mikor már pár lépést sikerült megtenni korcsolyával rámosolyogtam. Megy ez nekem. A jó kedv és a korcsolya is. És a gondolataim, most csak itt voltak, ezen a helyen és csak egyedül vele. Hűvös volt, mégsem fáztam, az arcom kipirult afelett érzett örömömben, hogy már az első pár bizonytalan totyogás után egész ügyesnek éreztem magam. Éppen kezdtem volna felszabadulni, amikor elengedte a kezem, én meg kaptam utána.
- Hééééé ne ne ne , itt ne hagyj.- olyan volt mint valaki, akit mély vízbe dobnak, és közlik vele, hogy tudod az úszás alapjait, maradj a felszínen.- Markus Steelman ezért még rohadtul számolni fogunk!- a teljes nevén szólítottam és igencsak ráncoltam a homlokom ami nálam egyet jelentett azzal, hogy duzzogni fogok méghozzá elég komolyan. De amit ezután művelt...atyaég van aki ezen nem kezd el röhögni. Hát én is így tettem
- Ettől már csak olyankor énekelsz hamisabban ha iszol, viszont még mindig jól rázod- mulattatot amit művelt, főleg az ahogyan a "shake it off"-nál jócskán megriszálta a fenekét, és a vicces az egészben, hogy nagyjából a harmadiknál nevetve én is ugyanezt csináltam vele együtt.
- Táncra veled bármikor! Senkit nem láttam még aki olyan jól táncol mint te. Kivéve, magamat.- újra nevettem és újra olyan felszabadult voltam mint akkor a vidámparkban vagy a jégkorong mérkőzésen, vagy éppen azokon a napokon, amikor mindenféle rágcsával felszerelkezve leültünk filmezni Mark-nál és szinte napokat bámultunk mindenféle fajta filmet, egymást dobáltuk popcorn-al, és jól éreztük magunkat. Vele amúgy is csak ezt lehetett. Végül aztán játékosan csóváltam meg a fejemet.
- Mark ez itt egy jégpálya és a ábamon korcsolya van, nem fogom azt képzelni, hogy betonon vagyok.- na igen, az egész életem eddig arról szólt, hogy próbáltam magammal elhitetni, hogy nem is az töténik ami, hogy ez valaki másnak az álma, és én csak véletlenül cseppentem bele. De meg kell a dolgokat tanulni kezelni a saját helyükön. Én is ezt tettem.

Tag: Mark • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]• Music [You must be registered and logged in to see this link.]

FRIENDS WILL BE FRIENDS

Mondja nekem valaki, hogy szomorúnak lehet maradni Mark mellett. Merje nekem mondani valaki, hogy ez a tüneményes fickó nem képes az embert felvidítani alig egy óra leforgása alatt. Továbbra sem értettem hogy csinálja, hogy hogyan képes ennyi energiát magába szívni és elraktározni, utána pedig megosztani velem, és még boldogabb pillanatokat szerezni, egyszerűen csak azzal, hogy megosztja velem az idejét. Egyszerűen csak azzal, hogy van, hogy az életem része, hogy a barátomnak nevezhetem. Őszintén szerettem őt. A legtisztább és legegyszerűbb módon ahogyan ember képes szeretni és a legőszintébben ragaszkodtam is hozzá, ahogyan lehet valakihez. A kapaszkodóm volt, pont úgy ahogyan a jégen, az életben is bizonytalanul botorkáltam. Harminc éves voltam és néha úgy viszonyultam dolgokhoz akár egy gyerek. Első percben megrettentett és keserves emlékeket ébresztett bennem, de itt volt nekem Mark. Ajándék, isteni csoda, nem tudom hova tenni, csak azt tudom nincs olyan dolog amit ne lennék képes megtenni érte és jelen pillanatban nincs semmi amit ne áldoznék fel ha róla van szó. Bármit. Néztem az önfeledt és vidám mosolyát, belefeledkeztem a mozdulataiba és azt vettem észre, hogy mosolygok. Hogy csúszok a jégen, a korcsolya alatt karistolva nyekereg a jég, ezerfelé száll az éle alatt a finom por, mint ezer ezüst kis csillag kavarogva a lábam körül, én pedig hátravetem a fejem és úgy viselkedem mint egy felszabadult gyerek. Aki eddig félt a korcsolyától, félt a jégtől, most csúszik és köröket ír le, néha közelebb araszol Markhoz és vele együtt élvezi ezt az egészet. Talán a zene is tehetett róla, az az ízlésvilág ami neki volt. Az a bohókás, az a szertelen, az a fékezhetetlen ritmika, ami az életét is jellemezte. Vele nem lehetett egyetlen pillanatra sem unatkozni, és nem lehetett rá haragudni és nemet mondani sem. Persze volt amire kellett, amire egyszer nemet kellett mondanom, hogy azok után soha többé ne kelljen. Szükségem volt rá, és nem akartam elveszíteni. Nem bíztam senkiben csak benne, nem tudtam senkinek a szemeibe nézni úgy, hogy engedjem belelátni, csak az övébe.
Az egér hangot hallva annyira nevetni kezdtem, hogy majdnem dobtam egy hátast így első nekifutásra, alig bírtam megtartani az egyensúlyomat.
- Gyilkos amit csinálsz Mark- nevettem vele együtt, és élvezettel néztem ahogyan gyakorlott módon hátrafelé araszolgat a korcsolyával. Kecsesen mozgott, valóban olyan volt mint egy táncos, és a barátom remek táncos hírében állt. Sőt nem csak a híre volt jó e téren, hanem valóban jól mozgott. Az edzések, az ahogyan a zenére mozdult, minden idegszála, minden apró kis érzékszerve egyszerre olvadt bele a muzsikába. Sosem mondta, de amikor színházba vittem, néha olyan darabokat néztem ki amiben zene is volt. Musical. Oldalra sandítva láttam amikor mozgatni kezdi a fejét a zene ütemére, és láttam rajta, hogy ezeket az előadásokat igazán élvezi. Amikor zene is volt, olyankor a végén azt hiszem ő volt a tapsolók vezére. Az első alkalmak egyikén annyira megfeledkezett magáról, hogy füttyögni kezdett mint egy gyerek, annyira belelkesült, nekem kellett oldalba böknöm, hogy ez nem jégkorong meccs, ahol ilyesmit szabad. Na ott meg én voltam suta, és akkor neki kellett kioktatni, hogy nyugodtan engedjem el magam. Így működtünk. Kiegészítettük egymást, és pont azt a részt pótoltuk, ami a másiknak hiányzott, így lettünk mi ketten egy egész.
Először nem értettem mi a fenét csinál ott mögöttem, néha oldalra fordítottam a fejem és  a szemem sarkából próbáltam meglátni mit csinál, ahogyan csúsztunk előre, már egészen ügyesen pakoltam a lábaimat. Bennük a tengernyi rugó játszott, ahogyan szinte beültem a siklásba. Egészen jól haladtam, amíg az őrült zsaru mögém nem jött....mi a fenét tervez? Okés, nem fogok neki lekeverni egyet, de...a derekamra tette a kezét és még közelebb jött. Egy pillanatra megrezzentem, de a folyamatos nevetése ellensúlyozta a félelmemet. Éreztem, hogy nem akar nekem rosszat, sőt igazán jó lesz, jobb mint azt remélni merem. Aztán már csak azt vettem észre, hogy megint nevetek, a hajamba belekapott a szellő, hűvös volt, és Mark illatú és megnyugtató, és boldogság volt benne, legalább ennyi, ez a pár órányi, amit itt töltöttem vele a lassan ránk boruló éjszakában. Közel volt már a hajnal, éreztem, hogy kezdek fázni, az arcomat két oldalon rózsapirossá csípte az éjszaka hűvöse, de nem törődtem vele. Leheletem apró fehér páraként gomolygott és keveredett az övével.
- De még milyen jó segge!- nevettem a sráccal együtt, és még meg is riszáltam a saját fenekemet is, ami elég mókás volt, tekintve, hogy a kabát jócskán takarta, igaz a szabása kiadta az alakomat. Nem volt idétlen és ormótlan, sőt az a fajta kabát volt, ami elegáns és mégis kényelmes.- Amennyit dolgozol rajta és amennyit a szőkéid foglalkoznak vele...lehet is jó! És jó nekem itt elől, azt hiszem mellben jobb vagyok nálad.- nevettem el magam ismét, és éreztem amikor elengedett, nekicsúsztam a palánknak, ott kapaszkodtam meg és még még mindig vigyorogva fordultam vissza. Hozta azokat a borzalmas botokat, amiket nem szerettem...a látványát sem. De mindent le kell küzdeni, nem árthat nekem....nem árthat semmi. Dühöt éreztem amiatt amit kihagytam az évek során Robert miatt, aki ezt az örömet is megvonta tőlem, de Mark megadta a számomra ezzel az estével. Talán fogalma sem lesz soha annak a mocsoknak, hogy rózsáival amivel sebezni akart, amivel félelmet akart bennem ébreszteni valami mást váltott ki. Erőt és vidámságot, és megtanultam végre legyőzni valamit magamban amitől eddig féltem, amiben Mark észrevétlenül rángatott bele, és én boldogan hagytam, hogy vezessen, hagytam a lábamra adni a korcsolyát és hagytam, hogy a jégre vonszoljon. És most már én voltam az aki a palánktól megszabadulva, igazán vidáman korcsolyáztam oda hozzá. Igaz még picit remegett a lábam, és a megállással apró problémáim adódtak de már nem féltem. Már nem volt mitől. Ez jó, ez az érzés ahogyan siklik az ember. A boldogság megveszett érzéki selyemként siklott végig a testemen és a hideg ellenére is forrónak éreztem. Ezt teszi az emberrel ha valamit lelkesen csinál. Még a kapura lövéseket is élveztem. Minden mérgemet minden dühömet belevittem a mozdulatba. Azt gondoltam, hogy Robert áll ott és nekem el kell találnom, a fejét céloztam és a Marktól ellesett mozdulattal suhintottam meg az ütőt. A korong repült, majd koppant valahol távolabb és én azt képzeltem, hogy a volt férjem fejének dobbanása ver visszhangot a kihalt jégpályán. Talán furcsa és groteszk gondolat de abban a pillanatban felszabadultam tőle. Minden ütőlendítéssel minden biztatással a barátom felől és egyre lelkesebben csináltam, egyre kevesebb dühből, egyre felszabadultabban. A hideg lassan eluralkodott a csontjaimon, többé nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy igencsak átfagytam, és ahogyan láttam Mark is.
Lassan indulnunk kellett, bármennyire is élveztem ez az a fajta sport volt, amit hidegben lehetett űzni és pont emiatt nem lehetett túl sokáig.
- Menjünk két búcsúkört- válaszoltam egyszerűen a kérdésére, és azt hiszem próbáltam mosolyogni is hozzá. Nem számított miért utáltam a jeget, már nem akartam többé. A Markkal töltött éjszakám sokkal különlegesebb volt bárminél. Kezem a kezébe simítottam és megszorítottam, majd lendületből közelebb húztam magam hozzá és hátulról átkarolva a derekát fejemet a hátára hajtottam. Így siklottunk végig és én így mondtam köszönetet a mai éjszakáért, és azért amit velem tett.
Mikor végre szembe tudtam vele fordulni a pirospozsgás arcom végre életteli volt, és a barna szemeimben egy szinte soha nem volt életkedv sugárzott.
- Szerencsés ember vagyok, hogy egy ilyen barátom van mint te.- mondtam egyszerűen kicsit talán gyerekesen szégyellősen is.- Ha már sikeresen elüldöztem egy újabb szőkét mellőled nem tölthetném az éjszaka fennmaradó részét nálad? A kanapéd meg én már elég jó barátságban vagyunk.Egy ilyen alkalom után nem szeretnék egyedül maradni.- azt már csak magamnak mertem bevallani, hogy valószínű ha egyedül megyek haza akkor úgyis innék. Bár most inkább valami megkönnyebbülés gyanánt és azért, hogy a rózsákat bámuljam és gondolatban fricskát mutathassak Robernek
~ Meg foglak törni, Charity!~
~ Nem fogsz Robert! Többé már nem!~

Tag: Mark • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]• Music [You must be registered and logged in to see this link.]

FRIENDS WILL BE FRIENDS

Senki mellett nem voltam képes olyan gyorsan megnyugodni mint mellette. Amikor ma megkaptam azokat az átkozott virágokat, egyszerűen éreztem, hogy csak hozzá mehetek, még akkor is ha lassan már rendszert csináltam abból, hogy mindig a legkínosabb pillanatokban állítok be. De ilyenkor egyszerűen nem tudtam kihez mehetnék. Az egyetlen ember volt akiben megbíztam, az egyetlen aki a menedék volt a számomra, az egyetlen aki mellett képes voltam megnyugodni, aki tökéletes biztonságot nyújtott nekem. Nem tudom, hogy mikor volt az a pillanat amikor a bizalmamba fogadtam, ahogyan azt sem tudom megmondani, hogy lesz e valaha az életben olyan amikor kizárom őt onnan. Azt hiszem bárhonnan is nézzük Mark minden szempontból tökéletesen kiegészített. A barátsága segített elhinnem, hogy sokkal erősebb vagyok semmint gondolom, a barátsága volt az ami miatt elhittem magamról azt, hogy a saját démonaim fojtogatásából van menekvés, egyszerűen csak el kell hinnem, csak bíznom kell magamban, és bíznom kell benne. Fogta a kezem amikor még csak bizonytalanul tapogatóztam a saját magam által keltett sötétségben és azt hiszem ha bizonyos pillanatokban ő nincs velem talán fel is adtam volna. Egy szakmájában elhivatott, de a saját élete felett semmiféle kontrollal nem rendelkező orvosként kudarcot is vallhattam volna. Hogy mégsem tettem azt hiszem köze volt hozzá annak a három évvel ezelőtti mámoros estének, amikor hozzá mentem. És jöttek még az ilyen éjszakák, és jöttek még az olyan nappalok amikor fojtogatott a fény, amikor a hétköznapok zsongása közben sem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nem fogom tudni túlélni, hogy rettegek mikor töri rám Robert az ajtót, és mikor fog visszarángatni az egykor közösnek hazudott életünkben, amiben csak ő uralkodott, amiben csak neki voltak szavai és akarata, amiben én csak kiszolgáltatott voltam. A könnyeim azt hiszem már három éve elapadtak, nem tudtam egy idő után sírni sem, ami baj, mert ez szükséges lett volna, hogy képes legyek feldolgozni az összes keservemet. És akkor azon az éjjelen átszakadt a gát, és olyan dolgokat mondtam el neki, amelyet azóta sem tudom hogyan voltam képes, és amelyet  őriz mint legféltettebb kincsét. A világ legtisztább és legőszintébb szeretetével szeretem és azt hiszem nem lenne ember az egész világon aki bármilyen módon el tudna tőle szakítani. Már egykor is tudtam, hogy a bánat szülte kapcsolatokra alapokat nem lehet építeni, éppen ezért utasítottam el a közeledését. Sajnálatból nem akartam, hogy velem legyen, és azt hiszem azóta sem mertem neki bevallani, hogy képtelen vagyok együtt lenni más férfival. Az ő érintése az egyetlen amit el tudok viselni, mert ismerem őt, ahogyan Mark is engem. Hogy lehetett volna tovább vinni a kapcsolatunkat? Nem tudom ebbe még nem gondoltam jobban bele. Kényelmesebb volt így, mert így valóban tudtam mire számíthatok vele kapcsolatosan, ahogyan ő is tökéletesen tisztában volt azzal tőlem mit várhat.
A búcsúkörünk lassú volt, de tökéletesen teljes, ahogyan átölelt én meg egyszerűen csak végre felszabadultam minden gátlásom alól. Megint történt valami amit elért nálam, amire rávett, hogy megtegyem vele. Hogyha nekem ma reggel azt mondja valaki, hogy itt fogok korcsolyázni vele valamikor az éjszaka közepén, azt hiszem egyszerűen csak kinevettem volna, kínosan és fájdalmasan. Mark úgy oldotta fel a bennem ezerrel megfeszülő görcsösséget, hogy közben megnevettetett. Nem tudom mikor éreztem utoljára ilyen jól magam annak tudatában, hogy holnap lesz az évforduló, amikor majd megint bezárkózom a lakásomba, és nem engedem még őt sem a közelembe. Nem akarom, hogy ott legyen, mert tudom, hogy abban a pár órában teljesen képes vagyok kivetkőzni magamból, és bár soha nem kellett szégyellnem magam, akkor sem akartam…egyszerűen csak nélküle, csak a gondolataimmal és az emlékeimmel egy régmúlt életről amit felejteni vágytam és amelyből nehezen szabadultam. Ó boldog mulandóság, milyen jó lenne, ha ezeket a régi emlékeket is a szárnyadra kapnád és messze vinnéd, mint őszi leveleket kergeti meg a lusta szeptemberi szél.
Siklottunk könnyedén, a korcsolyám alatt karcolva nyekergett a jég, és magamba szívtam a barátom illatát, mert egyszerűen megnyugtatott a tudat, hogy ott van velem. Még akkor is, ha ennek holnap reggelre nyoma sem lesz már és minden majd folytatódik tovább ahogyan eddig. Jönnek majd a hétköznapok, amelyek szürke szekere gördül tovább velünk, és mi csak pislogunk majd le róla, szemezgetve az ilyen esték csodaszép emlékeimből. Kaptam tőle valamit ismét, már a sokadikat, és továbbra is úgy éreztem, hogy nem leszek képes neki mindezt viszonozni soha. Reszkettem, de nem csupán a hidegtől, hanem egyfajta kicsattanó boldogságtól, hogy egy pár órára megint olyan voltam Mark mellett akár egy rosszcsont gyerek, és nevettem. Ó egek, nem is tudom megmondani mikor nevettem utoljára ennyire jóízűen és felszabadultam. A buta viccein, a frivol megjegyzésein, de egyiket se bántam, mert nekem Mark így volt tökéletes, így lett a barátom. Hagytam, hogy lehámozza rólam a korcsolyát és elrejteni eszemben sem volt a vigyoromat, miközben őt néztem kitartóan. Láttam, hogy valami bántja, és ha hazamegyünk hozzá, azt hiszem csak egyszerűen az ölembe vonom a fejét és a haját fogom simogatni ahogyan mindig szoktam, valami zene szól a háttérben, vagy filmet nézünk együtt, nem is tudom, bármi amivel elvonhatom a figyelmét, és amivel kicsit a sajátomat is a holnapi napról, a mai virágokról és egyáltalán erről az egész rosszul kezdődő de remekül végződő estéről. Betakargattam magam a kocsiban és teljesen belebújtam a kabátomba, amikor meglódult a kocsi, és megálltunk a kedvenc étterménél. Nem akartam megbántani azzal, hogy nem igazán vagyok éhes, tudom milyen, dupla annyi adag kaját tömne belém mint amennyit elbírok, csupán mert aggódik. Oldalra sandítottam és megnéztem vezetés közben onnan profilból, a kabátomba bújva mint valami tolvaj aki az érzelmeket lopkodja el a másik arcáról és a szívébe zárja. Hát ilyen voltam én is. Elcsentem a jó kedvéből, elcsentem azokból a pillanatokból amikor végre mindketten felszabadultak voltunk. Mennyire ritkák voltak ezek, és azt hiszem erről is leginkább én tehettem.
– Nem én vagyok kettőnk közül a numeravadász, szóval én egy ideje már nem számolom ezeket.- feleltem tőlem szokatlan huncutsággal a hangomban, de ez is annak volt köszönhető amit ma tettem. Leráztam magamról megint valamit amit Robert terített rám mázsás súllyal és én úgy éreztem képtelen leszek megtenni, hogy képtelen leszek szabadulni az emlékétől attól ami történt, és attól ami még történhetett volna ha vele maradok. Nem tudtam úgy korcsolyára nézni, hogy ne azok a napok jussanak szembe, a megaláztatás mélységes pokla, melyben tehetetlenül vergődtem és nem volt kéz amely kirántson. Magamnak kellett belőle a napfényre vergődnöm és bár vakon pislogtam és a világ még oly idegen volt mint egy gyermeknek aki most tanul járni, azt hiszem ha akkor nem találkozom Markkal még mindig félvakként tapogatóznék ebben  a számomra teljesen idegen világban. Újra kellett tanulnom élni, újra kellett tanulnom kapcsolatokat építeni, amelyek közül még sok nem sikerült olyan jól, de már legalább meg mertem tenni, legalább már a fényre merészkedtem, a ragyogásba, és a barátom nem hagyta volna, hogy újra magába szippantson a sötétség, nem hagyta volna, hogy Robert újra utat találjon magának az életemben.
A lakásában nyugodtam meg azt hiszem végleg amikor a zuhany alá álltam és a kedvenc tusfürdőm ott várt a polcon. Mindig tartott belőle, pedig olyan ritkán vagyok itt, mégis mindig vár. Mint egy otthon ahova visszatérhetek, ahol megnyugodhatok. Mosolyt csalt az arcomra a gondoskodása, az a nyüzsgés amivel körülvett és amit én egyszerűen fogalmam sincs hogyan viszonozhatnék. A szavak olyan kevesek ide, ahogyan kevés lett volna ha szimplán átölelem.  Aztán rájöttem, azt hiszem tudom mi hiányzik mindkettőnknek, valami olyasmi amit én idáig megtagadtam tőle. MI változott? Az égvilágon semmi, egyszerűen csak rá kellett jönnöm, hogy ha az életemen alapvetően változtatni szeretnék, akkor őt is közelebb kell engednem. Nem annyira….de közelebb.  Mikor beletúrt a hajamba és a fürdő felé vette az irányt, láthatta rajtam, hogy valamit forgatok a fejemben. Mikor megjelent ismételten, mikor én már a kanapén ültem valami nagyméretű pólójában, meg a legalább tíz számmal nagyobb zoknijában
– Díjazom, hogy nincs kinn a fél hátsód, azt hiszem kínos helyzetbe nem akarok újra kerülni.- jegyeztem meg de érezhető volt a hangomban bújkáló jókedv.
– Ha nem gond akkor csak sajttortát kérek. Málnásat.- hagytam rá és azt hiszem az este folyamán először hoztam szóba egy olyan kínos témát, hogy együtt akarok vele aludni. Nem nem úgy ahogyan mások szoktak a mi kapcsolatunk ettől különlegesebb volt. Egyszerűen csak tudtam, hogy régóta szeretné, és én is igazság szerint vágyom arra…és túl régóta, hogy átöleljenek.  Neki az alkalmi légyottok nem adhatták meg ezt a bensőséges dolgot, ahogyan a férfiak nélküli élet sem nekem. Nem vágy volt ebben a kérésben, nem lefeküdni akartam vele….illetve igen, de nem szó szerint. Egyszerűen csak törődésre vágytam ölelésre, ringatásra, mintha egy gyerek lennék, akinek erre van szüksége, hogy megnyugodjon. Tudtam, hogy ő is akarja, és azt hiszem a mai nap után ez igazán ránk fért. És ha jobban belegondolok egy nagyon jó döntés volt ez részemről, mert soha olyan nyugodtan nem aludtam mint ezen az éjszakán, mert ott volt velem valaki aki törődött velem, akinek fontos voltam. Akinek nem csupán egy eszköz voltam, hanem a barátja, az élete része. És ez egy olyan szoros kötelék volt közöttünk, ahogyan az ujjaink egymásba kulcsolódtak amikor a hajnal első sugarai átszöktek a függönyön keresztül és megcsiklandoztak bennünket. Nem volt kedvem kinyitni a szemem, mosolyogva élveztem, hogy átölel. Nyugodt voltam, mérhetetlenül nyugodt.

Tag: Mark • Outfit: [You must be registered and logged in to see this link.]• Music [You must be registered and logged in to see this link.]