Miért, miért mentem én ebbe bele?
- Amy, én erre most nem érek rá!- mérgelődöm a barátnőmmel, aki épp a főzésben akadályoz.- Nem megyek el veled abba a buliba.
Drága jó barátnőm ismét egy színésszel randizgat. Mintha nem tanulna a hibáiból. Múltkor is megjárta Markkal, aki kiadta az útját. Utána is mi volt, jött hozzám panaszkodni. De én magyarázhatok neki, úgysem hallgat meg.
- Nem is kellett volna összejönnöd Peterrel- mondom Amy-nek. Nem figyelek oda és két tojás a padlón landol.
Hangosan fújtatva keresek egy rongyot, amivel feltörölhetem a piszkot. Az egész konyhám úgy néz ki, mint egy iraki terület egy jelentős bombatámadás után. Mikor felajánlottam Tony-nak, jöjjön el hozzám egy vacsorára, nem egészen így képzeltem el a készülődést. Mondjuk ehhez az is hozzátartozik, nem hittem el, hogy elfogadja a meghívást. Viszont meghazudtolta az elképzelésemet akkor, mikor belement.
- Lelökted a lisztes dobozt- nevet fel Amy.
- Nem is értem, hogy jöttél erre rá- nézek rá lisztesen.
Először fogalmam sem volt, mit főzzek Tony-nak. Valami elegánsra gondoltam, mégis csak a főnököm lenne. Hamar rá kellett jönnöm, a kaviár és egyéb különleges étel beszerzése, elkészítése nem az én asztalom. Utolsó kétségbeesésemben felhívtam apát, aki a lasagne-t javasolta. Mert az még úgy ahogy el is tudom készíteni.
- Minek mentél bele egyáltalán ebbe a vacsorába? Csak nem tetszik? Úristen, te belezúgtál a főnöködbe! Bezzeg nekem nem engedted meg, hogy találkozzak vele!
Szememet forgatva csapom bele a tojásos, lisztes rongyot a csapba. Majd a bejárati ajtó felé tuszkolom barátnőmet.
- Szerintem itt az ideje, hogy távozz- nyitom ki az ajtót.- Peternek üzenem, ne merjen veled szakítani. És nem zúgtam bele Tony-ba!
Amy nevetve integet, majd eltűnik a lépcsőházban. Végre egyedül maradok, folytathatom a főzést, amivel még sehol sem tartok. Hogy lenyugtassam a sztepptáncoló idegeimet, zenét kapcsolok. Hátha elnyomja az ideges szívdobogásomat. Ezen a vacsorán domborítanom kell, hisz a rendszeres késéseim ellenére sem rúgott ki és nála dolgozhatok, mint asszisztens.
A csengő szakít meg a főzésben. Rémülten törlöm a nadrágomba a kezem.
- Nyitom!
Te jó ég! Még sehol sem állok. Ennyire elment volna az idő?
Az ajtóhoz futok, közben megbotlok a szőnyegben és a akaratlanul leülök a földre.
- Jól vagyok!- nyögöm, miközben feltornázom magamat.
- Szia! Bocsánat a felfordulásért, de későbbre vártalak- a háttérben megszólal a füstjelző.- A szósz!
Nyitva hagyom az ajtót, visszafutok a konyhába és lekapom a tűzhelyről a szószos edényt. Huh, szerencsére nem lett semmi baja. Csak egy kis füst keletkezett. Kinyitom az ablakot, megpróbálom kitessékelni az utcára.
- Nincs semmi vész- megyek ki büszkén, hogy becsukjam a bejárati ajtót.

Mély levegőt vettem, miközben ismét megnyitottam a forró vizet a kádban fekve. Harmadjára hűlt ki, de engem nem érdekelt, én harmadjára engedtem fel. Imádtam a kádban áztatni magam, és élveztem az egyedüllét eme pillanatait, amikor a bátyám nem robbant csak úgy be a lakásomba és robbantott fel majdnem szó szerint mindent. Persze a biztonság kedvéért bezártam a házat, és a lakatokat is ráraktam az ajtóra, majd az ablakokat is leellenőriztem. Félreértés ne essék, nagyon szerettem a bátyámat, de most nekem egyedüllétre volt szükségem. És arra, hogy halvány fogalma sem legyen arról, hogy hová megyek, és kivel fogok találkozni és milyen ügyben. Elvileg ez egy engesztelő vacsora lesz, bár szeretném, ha inkább randinak tekintené. Persze ha mégsem, akkor az este végén talán elhívom randizni. Fogalmam sincs, hogy mit rejt még ez az egész nap. Őszintén azon is meglepődtem, hogy felajánlotta nekem ezt a dolgot, de hülye lettem volna nem elfogadni.
Így lassan fel kellett ülnöm a kádban, és végre lefürdeni és megtörölközni, majd egy szál törölközővel a derekamon a ruháim között turkálni. Többnyire mindig tudtam, mit akarok felvenni, most viszont bizonytalan voltam, ami nem jellemző rám. Végül egy halvány kék farmer, egy bordó póló és egy vékony farmer zakó mellett döntöttem. A hajamat ugyanúgy lőttem be, ahogy szoktam, amit Mario is előszeretettel húzott le és tett tönkre minden adandó alkalommal. Mély levegőt vettem felvettem az órámat és a karkötőimet, majd az órára nézve rá kellett jönnöm, hogy el kellett volna már indulnom. Mindig előbb mentem mindenhová, és remélem Ashley is tudja ezt. Bár nem számítok nagy dologra, mégis izgatottan vártam a ma estét. Mintha egy kamasz fiú lennék, aki életében először hívta meg a lányt randizni. A helyzet viszont nem így állt, mert nem voltam kamasz, és a lány hívott fel magához.
Sietve rohantam le a lépcsőn majd körbenéztem, és beszálltam a kocsi hátsó ülésére, majd a sofőröm elindult, én pedig rájöttem, hogy semmit nem vettem Ash-nek, így gyorsan leállíttattam a kocsit az első boltnál. Virágot és bort vettem, reméltem, hogy Ash szereti az orchideát.
Még az lépcsőház alján állva kellett jönnöm, hogy a virág túlzás lett volna, így az éppen lépcsőn lerohanó lány kezébe nyomtam a csokrot, és csak a borral a kezemben indultam el felfelé a végcélomhoz. Egy rövid csengetés után hamar meghallottam a hangját, majd nyílt az ajtó, Ash pedig úgy viharzott vissza a konyhába, mintha ott sem lett volna. Először csak meglepetten néztem távozó alakját, majd becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam arra, amerre ő is elrohant.
- Mindig előbb megyek mindenhová, ne haragudj - kértem elnézést, mikor megálltam félúton, és azon gondolkodtam, hogy levegyem-e a cipőmet, de nem tettem végül, és ahogy ismét a konyha vélt helye felé indultam, ismét megláttam Ash alakját.
- Segítsek esetleg valamit? Lisztes vagy... úgy kábé mindenhol - mosolyodtam el, mert rájöttem, hogy felesleges lenne mutogatnom, hol tarkítják liszt foltok, mert szinte mindenhol lisztes. Végül csak eszembe jutott, hogy hoztam bort is, így felemelem a bal kezem. - Hoztam egy üveg bort, gondolom, ránk fér... - mosolyodtam el ismét, ahogy közelebb sétáltam, és bementem a kaotikus konyhába. Körülnéztem, de nem lepődtem meg, néha én is képes vagyok felfordulást csinálni a lakásomból egyetlen omlett elkészítése után, szóval letettem a pultra a bort, majd vissza fordultam a lányhoz.
- Segítsek esetleg valamit? - kérdeztem meg végül, ha már így rárontottam húsz perccel korábban, habár húsz perc már nem mentette volna meg őt. Ki tudja, lehet, hogy a sütőben, vagy a hűtőben ott lapul az igazi lasagne...

Magam is emlékezhettem volna, hogy Tony mindenhova előbb érkezik. Hiszen emiatt kapok rendszeresen szidás. Ő mindig előbb ér a megbeszélt helyekre, míg én rendszerint késve. De persze én most ezt elfelejtettem.
- Ugyan- legyintek és kulcsra zárom az ajtót. Mostanában túl sok betörésről hallani a híradóba.- Ha félórával később érkezel, akkor is ez fogadott volna téged.
Gyorsan körbepillantok, hátha van valami, amit el kellene rejtenem. Viszont csak pár növényt látok, amik sürgős öntözésre szorulnak. Az egyik asztalkáról felveszem a zöld öntözőkannát- még apától kaptam, mert az előzőt véletlenül kidobtam az ablakon és átment rajta egy arra haladó autó-, majd megöntözöm a virágokat.
- Érezd magad otthon!- mondom neki, ahogy meglátom, hogy még mindig cipőben és zakóban áll a szoba közepén.
- A liszt!- csapok a homlokomra, mire apró liszt szemek kavarognak a levegőben. El is feledkeztem róla. Ennyit a jó benyomásról. Ennél már csak lejjebb lehet...
Végigmérem Tony-t, a szöges ellentettem. Összeszedettnek tűnik, rendesen fel van öltözve és ráadásnak még egy üveg bor is van a kezében. Nem úgy, mint én, akit beterít a liszt, és azt sem tudja, hol van.
- Történt egy kisebb baleset- magyarázom mosolyogva, miért nézek ki úgy, mint egy  albínó.- Tudod, ez az új divat; liszt-pakolás. Biztos, hallottál már róla. Egyszer ki kellene próbálnod. Azt mondják, csodákat művel a bőrrel.
Lehet, hogy át kellene öltöznöm. Bár, ahogyan a konyhában szétnézek... Még távolról sem vagyok kész a vacsorával. Mibe keveredtem már megint? Hosszasan fújom ki a levegőt. Mégiscsak élnem kellene a felajánlkozásával és befogni Tony-t a főzésbe. Nem tudom, mennyire örülne neki. Meghívom egy vacsorára, erre megkérem, segítsen elkészíteni.
- Egy pillanat! A bort tedd le ide- mutatok a pultra. Félre tolok két tepsit- amiket fogalmam sincs, miért vettem elő-, hogy elférjen az üveg. Majd látom, hogy talál neki helyet. Előbb talál egy üres részt a konyhámban, mint én. Pedig csak öt perce van itt.
- Ennyire látszik, hogy segítségre van szükségem? Van egy Michelin- csillagom ám, csak jól elrejtettem- nevetem és próbálom leporolni magamat. A lisztfoltok azonban megmakacsolják magukat és nem hajlandóak engedelmeskedni nekem, maradnak a helyükön.
- Ha nem bánod, akkor befoglak kuktának. Mondjuk lehet, hogy jobban járnánk, ha te lennél a séf. - mondom.- Igazából már csak a szósz van hátra, a többit elkészítettem. Lehet, hogy le kéne venned a zakód... Itt sosem lehet tudni, mi történik. Olyan, mintha a konyhának önálló akarata lenne.