Minden egyes tagomra ólomsúlyként nehezedik a közelgő végzet, a tudat, hogy ez egyszer Fortuna hátat fordított nekem. Elcsesztem. Oly sok tökéletes akció után most először a jutalom teljesen elvakított, megrészegített a győzelmi mámor, ettől pedig figyelmetlenné váltam. Rossz drótot vágtam el. Soha, soha életemben nem hibáztam még ekkorát, most pedig talán az életemmel fizetek önnön ostobaságomért. Azt gondoltam minden a legnagyobb rendben, minden a tervek szerint alakul, épp ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, ám miután felmarkoltam a szobrot egyszeriben csak tüzelni kezdtek rám. Felfoghatatlan, banális hiba. Mindent láttak a kamerán, tudták, hogy érkezem, hogy a szobrot akarom és csapdába csaltak. A felismerés, ahogy megpillantottam a fegyvereseket és tudatosult bennem a hibám hirtelenjében gyomorszájon vágott, ám ahelyett, hogy átadtam volna magam a sokk okozta öntudatlanságnak futni kezdtem, ahogyan csak a lábam bírta. Az értékes műremeket a táskámba süllyesztettem, mialatt vakon szaladtam az életemért. Egyesével vettem be a folyosókat, az újabb és újabb kanyarokat, miközben egyre többen és többen eredtek a nyomomba golyózáport zúdítva a nyakamba. Egyiknek – másiknak sikerült célt érnie, súrolt, sértett, átment rajtam, ám a menekülés izgalma, a mérhetetlen adrenalin löket, ami átjárta az egész testem, az élni akarás, a túlélés iránti vágy mintha csak ködfátyollal vonta volna körül az elmém, semmit sem éreztem mindabból, ami velem történt. Csak futottam, kerestem a kiutat a pokolból, magamban elmondva egy néma imát az életemért.

Az üldözőim jelentősen megsokasodtak a hátam mögött, az egyik folyosóra fordulva pedig még többel találhattam szembe magam. Két tűz közé kerültem, a kilátásaim pedig vészesen romlani kezdtek. Az adrenalin löket hatása múlni kezdett, a testem különböző pontjaiba pedig szinte egyszerre nyilallt bele az égető fájdalom. A vesztembe rohantam, ám ahogy a sebzett vadnak, úgy már nekem sem maradt veszteni valóm, az egyetlen lehetséges menekülési útvonal mellett döntöttem tehát, ami nyílt számomra. Kivetettem magam az ablakon.

Azt gondolná az ember, hogy úton a halál felé valamiféle különös érzés járja át, félelem, rettegés a végzettől, az ismeretlentől, megbánás minden egyes elkövetett bűnért, honvágy a család és a barátok közé, melankólia az elvesztegetett idő miatt, esetlegesen beletörődés az elkerülhetetlenbe és egy utolsó kellemes emlékre való visszagondolás, hogy méltóképp búcsúztassa földi létét, ám esetemben egyikre sem került sor. Zuhanás közben ürességet éreztem csupán...

A becsapódás fájdalma rántott ki egyszer csak az engem ölelő feketeségből, pillanatokkal később pedig a sós víz, a jéghideg habok próbáltak meg örökre magukkal rántani. A táskám akár egy vasmacska, úgy húzott le a mély felé, a karjaimmal pedig hiába próbáltam meg csapkodni, erőtlennek, gyengének éreztem magam. A tengervíz csípte az összes sebemet, megtöltötte a tüdőmet, fojtogatta a torkomat. Kiáltani akartam, de már arra sem voltam képes, a kép pedig szép lassacskán sötétedni kezdett előttem. Tudtam, hogy ezúttal vége, a játék itt véget ért számomra, felesleges hát a küzdelem. Lehunytam a szemeimet, abbahagytam a csapkodást és vártam, hogy eljöjjön értem a halál.

Láttam magam előtt a fényt, miközben minden hang, érzés eltompult lassacskán, a fájdalom, a hideg, a fulladás. Már – már az édes révület, a megkönnyebbülés kerített hatalmába, mikor egyszer csak valami.... valaki visszarántott.
- Ezúttal majdnem kölyök...
- Ezúttal majdnem...

- - -

A repülőtér forgatagában szinte elvesztünk egymás szeme elől. Japán turisták, francia légi - utaskísérők, rohanó rakodómunkások, ideges üzletemberek, türelmetlen nagymamák között rövid volt a búcsúnk, én mégsem felejtem el soha.

- Mi lett volna velem nélküled Michael?
- Követted volna DiCapriot a mélybe szívi.
- És most mégis elhagysz...
- Csak míg újra fel nem hívsz, utána tudod, hogy újra találkozunk.
- Amint jön egy munka...
- Amint jön egy munka. Ne érzelgősködj már kölyök, ha bőgni kezdesz elkened a sminked, és tudod, hogy én nem bukom a szakadt spinékre.
- Hülye majom... - és mégis mosolyra húzódtak az ajkaim, te pedig vidáman integettél, mielőtt még eltűntél volna a reptéri kapu túlsó oldalán.

- - -

Egyetlen bűnöd az volt, hogy igaz barát voltál. Te angyal, te szent, Te Michael.

Egyetlen könnycsepp gördült végig az arcomon csupán, mely aztán a fejfára hullva nyert végső nyughelyet magának. Michael O'Connor, az egykori őrangyal, társam a bajban immáron örökre elveszett, én pedig magamra maradtam, elhagyatva árván. Nem árult el, hiába kényszerítette apám, hiába kínozta, vallatta annyit, Michael nem tört meg, s végül ez lett a veszte. Értem halt meg, hogy engem megvédjen, mégis ezzel pecsételte meg a végezetem.

Egy szál vörös rózsa lángol már a sírján, mely hónapról – hónapra új életet nyer a gyűlöletemből, a fájdalmamból. Egy nap tudom, követem majd Michaelt, ám előtte még számolok a gyilkosával, szerető édesapámmal...