A két véglet; születés és elmúlás.
Édesanyám talán biztatóan hangzó szavai jutnak eszembe minden egyes alkalommal, mikor egy újabb temetésen kell részt vennem. Lelkesedésem körülbelül akkora, mint egy általános iskolában tanuló kölyöknek, mikor végig kell hallgatnia a nemzeti himnuszt.
Imák helyett a csilingelő hangot idézem fel, miközben anyám tenyerei közé fogja enyémet...
Jól döntöttél fiam, beteg emberek mindig lesznek - ők a biztos megélhetést nyújthatják számodra, és a másokon való segítés tudod, hogy mekkora töltettel bír. - A legtöbb betegből viszont mi lesz? Előbb-utóbb halott. Az élőkön való segítés nem ér egy fityinget sem. Dolgozhat az ember naphosszat, ha ellenszer nincs a legtöbb kórra. Akár a fél életét szánhatja kutatásokra, teljesen felesleges, kárba vész az idő. Ha több száz éve nem találták meg a megoldást, ma sem fogják. Ahogy holnap sem, és az után sem.

Nem szégyellem  mivé váltam. Lehet nem is én kívántam sírásóvá lenni, talán a sors követelte ezt meg. A patológián szellemileg fáradtam el, ahogy teltek az órák, itt viszont fizikailag merülök ki - szinte teljesen. Legalább kordában tudom tartani fizikumom, s néha úgy érzem, lekörözhetném a tőlem akár tíz évvel fiatalabbakat is. Hiába a napok óta tartó izomláz, az ínhüvelygyulladás; szenvednem kell. Ugyanúgy, ahogy a többi embernek.

Hatórai harangszóra lépek ki a temető kapuján, miközben egy halk ámen hagyja el a számat. Mocsok és vér fedi testem egészét, különböző méretű horzsolások borítják karomat. Bűzlik körülöttem a levegő; izzadtság-, és dögszag egyvelege, amihez keveredik a dohány erős füstjének markáns illata. Éles fájdalom nyilal végtagjaimba, a fáradtság lesz úrra felettem; mielőbb haza kell jutnom...ha a lelkemnek nem is, nekem meg kell tisztulnom, aztán nyugovóra térek. Hiába a holnapi szabadnap, a kimerültség kezd gyengévé tenni.

---

Rémálmok gyötörnek az utóbbi időben, most is arra riadok fel, hogy anyám máglyán égették el, és éreztem, ahogy a tűz füstje csiklandozza orromat.

Társaságra vágyom, de ezzel egy időben nyugalomra is. El kell terelnem az összes gondolatom az előbbi szörnyűségről. Az egyetlen zsivajmentes hely a környéken az az ,,aranyszoba”. Pöffeszkedő alakokkal van tele, akik a saját, jól ismert kis társaságukon kívül mást a hátuk közepére sem kívánnak. Vica versa, ám néha roppant jó érzés kifülelni egy-egy beszélgetésüket, kihallani néhány szót piszkos terveikből.

---

A csend aranyat ér, és ezt Trixiék ki is használják, még ha burkoltan is utalnak erre a nevükben. A név elsőre talán vonzza a legtöbb kicsapongó fiatalkorút, ám a belső látvány taszítja őket.
Nem tombolda fogadja őket, ahogy eleinte elképzelnék. Zongora, húros és fúvós hangszerek alkotta gazdag dallambőséggel teli kompozíciók hangja tölti be a helységet, a dölyfös emberek mormogásával együtt. Az utóbbi már elég ok ahhoz, hogy az ember lehúzzon egy felest.
Egy pohár konyakot rendelek, majd miután megkaptam, lassan kortyolok bele, majd a pult sarkához támaszkodva nézek ki a pohár fölül, mire tekintetem találkozik egy nőével. Hozzászoktam, hogy megnéznek az emberek, és rengeteg kérdés merül fel bennük általában.
Honnan szalajtották ezt? - ez az egyik leggyakoribb kimondatlan kérdés. Ennek és annak titulálnak, nem vesznek emberszámba…akkor én miért tegyem másokkal?!

A másik teremhez szegeződik tekintetem, majd egy újabb korty közben ismét Őrá. Szolidan mérem végig, a helységben levő halvány fények erősebben tükröződnek a ruháját díszítő flittereken…lábait megpillantva alsó ajkamba harapok, s azzal a lendülettel visszafordulok a pult felé, hogy egy újabb kört rendeljek magamnak...és…
- Még majd egy Martinit a fotelben ülő hölgynek, miután kiürült a pohara…és mehet az én számlámhoz. - ejtem ki halkan a szavakat, hogy csak a pultos hallja, majd miután megkapom az újabb italom, a terem túlsó sarkához veszem az irányt, hogy pontosan szemben lehessek Vele. Leülök a bőrfotelbe, majd rágyújtok egy cigarettára, a dobozt - benne az öngyújtóval - az asztalra teszem a pohár mellé. A nikotin átjárja minden egyes sejtem, érzem, ahogy az kifejti nyugtató hatását.

Egyelőre kerülöm a nő tekintetét, mintha ott sem lenne. Fogalmam sincs milyen játékot akar velem űzni, de úgy tűnik már vevő lettem rá, és tettem egy lépést felé, noha ő erről addig mit sem sejt, míg az üres poharát meglátva nem cselekszik úgy az egyik felszolgáló, ahogy azt szeretném.

Őszintén szólva semmit nem vártam el ettől az estétől, csupán zavart otthon a szoba magánya, ezért is jöttem el ide. A teljes csönd felszínre hozza hirtelen az összes létező problémámnak gondolatát...én pedig nem szeretek a múlton rágódni, habár egy-két történést valószínűleg soha nem fogok tudni visszacsinálni, vagy éppenséggel elfelejteni.

Tudom, hogy véletlenek léteznek; egyszerűen nincs olyan ember, aki erre rátudna cáfolni. Azt viszont egy fikarcnyit sem sejtettem, hogy amint átlépem az ,,aranyküszöböt”, valaki máris macska-egér játékba kezd velem - ahol egyelőre én lennék az egér.
Azt hiszem megteremtették a szórakozásom, úgyhogy unatkozni már biztosan nem fogok. Viszont azt magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért is fordultam vissza oly’ hirtelen a bárpult felé, amint a nő megingatta bokáját.
Pillanatnyi zavaromban tettem volna? - Meglehet.
Szinte minden nőben, akivel összehoz a Sors, meglátom a volt nejem egy-egy jellemvonását. Hiába keltem azt a látszatot mások előtt sokszor, hogy sikerült őt teljesen elfelejtenem, a lelkem mélyén tudom...ez egyáltalán nincs így. Örökre velem van, s odafentről figyel...közben pedig a Pokolba kíván.

Miközben lassan járja át sejtjeim a méreg, tekintetem olykor-olykor Őrá vándorol, ám sokkal inkább a pohara az, ami most érdekel. Persze a fontossági sorrend első helyén Ő áll, de ahhoz, hogy én is tudjak felé lépni... csupán a jégkockák kellenének a poharában….és a pincér máris akcióba lendül. A pusmogás egyáltalán nem volt a tervem része, habár nem okozott volna nagy fejtörést a lánynak, hogy kitalálja ki küldte azt a Martinit.
Két slukk között biccentek, amint megköszöni az italát, eztán megragadva poharam, belekortyolok - ám tekintetem átvándorol a többi emberre.
Egyikőjük sem kelti fel annyira a figyelmem, mint Ő. Teljesen megbabonáz, noha nem teljesen fedte fel önmagát - nekem éppen elég volt ennyi Tőle, ahogy kacérkodik velem.
Ujjaim közt füstölög a méregrúd, s ahogy elnyomom a csikket, felpillantok...menten szoborrá dermedek.
A lány köddé vált. - Ahogyan az utolsó reményem is mára. Miért is hittem, hogy bármit is kihozhatnánk ebből a parányit unalmas estéből?
Csak vállat vonok, egy halk, lemondó sóhaj hagyja el a szám, és a csikket még párszor a hamutálba nyomom. Feleslegesen is keseregnék most a hamu felett...könnyen jött, könnyen ment a lányka.
Egy halk, lemondó sóhajjal nyugtázom a tényt, miszerint a lány egy szempillantás alatt meglépett. Csak szórakozott velem. Teljesen jogosan.

Pár percig csak ülök, magam elé meredve, s mikor a pincér mozgását észlelem, intek neki, hogy hozzon még egy kör italt. Ahogy követem a férfi mozgását, megpillantom az ismeretlent. Lassan fejemhez kapok, majd egy rég nem látott mosoly kúszik arcomra, mikor ismételten valami malőrbe kezd.
Általában szóból ért az ember, sokszor viszont a test is tud beszélni, és olyankor a szavak teljesen feleslegessé válnak. Egy halovány mosoly, egy érintés, egy mozdulat...rengeteg üzenetet tud magában hordozni - ám a legtöbb mozdulat egy kisebb talányt állít elénk.
Ahogyan most is...Elképzelésem van arról, hogy mit szeretne; de vajon egyre gondolunk?!
És már megint szorgoskodik valamin... Egyszerűen elképesztő, hogy mennyire mesterien űzi ezt a rejtőzködést; és egy cseppet sem bosszant már(!), hogy megint elkóricál.
Valamit elkezdett, amit nekem kell befejezni...hiába lett volna egyszerűbb leszólítanom - partner lettem a mókájában.

Ha fájdalmasan nem is, de őrjítő lassan telnek a percek. A türelmetlenség távol áll tőlem - kivéve most. Az óra ketyeg, hogy meddig...arra a választ a lány tudja, úgy vélem. Szemeimmel követem hova tart, s végre eljött az az idő, amire vártam; arca egészét láthatom...nem takarja el a félhomály, sem gyönyörű hajzuhataga. Tekintetem az övébe fúrom, innen a messzi távolból...s mintha semmit nem váltott volna ki belőlem, pár másodperc erejéig farkasszemet nézek vele, majd oldalra biccentem fejem, s kíváncsian figyelem vajon mi lesz a következő lépése. És már megint íncselkedik. Játékosan csalogat tekintetével… ez felhívás lenne keringőre?
Most jött el az ideje annak, hogy ne süllyedjek bele teljesen a fotelbe, és lépjek a pajkos leányzó felé, ne csak a tekintetem pihentessem rajta. Persze a rejtőzködő énje némileg átragadt rám; amint kilép a látóteremből, felállok a fotelból. A cigarettásdobozom öltönyöm belső zsebébe süllyesztem, majd elindulok arra, amerre Ő, viszont nem azon a helységen sétálok végig, ahol éppenséggel ő járhat - hanem azzal párhuzamosan.
A nő magassarkú cipője biztos gátolja őt a gyors léptekben, ezért is bátorkodom a ,,hosszabb úton" a táncterem felé haladni. Tempóm nem mondható gyorsnak, de túl lassúnak sem. Nem forgolódom, csakis a lábaim elé nézek. A lépcső korlátjánál az ottani emberekre terelődik tekintetem, s lassan szedem a lépcsőfokokat lefelé. Az utolsó lépcsőfokon megállva körbenézek, de a lányt sehol sem látom.
Nem ért ide még - ha egyáltalán ide indult -, vagy sikerült ismételten beleolvadnia úgy a környezetbe, hogy ne vehessem észre.

Újból a cigarettásdobozhoz nyúlok, de meggondolva magam, mégsem mérgezem tovább tüdőmet most - egyébként sem illene pöfékelve megjelennem előtte. Hiába sincs a látómezőmben, én nem szeretnék kirívó lenni ebben a kis közegben sem. A lépcső mellett levő kis zugban levő fotelok egyikében foglalok helyet, ahova a fények az eddiginél is haloványabban világítanak, hátam pedig a lépcsőfokok felé néz.
Hogy mi a tervem? - Azt pontosan én sem tudom. Ha a titokzatos lány útja netalántán ide vezet, és tekintete nem vándorol erre, akkor minden bizonnyal odasompolygok mögé, s egy ujjal nem érek hozzá, csupán fülébe suttogom…
- Megvagy…

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az első pillanattól kezdve tetszett ez a bújócskázás. Mégis egyre érdekesebbé vált, mikor másodjára felbukkant a pultnál. Aztán megint eltűnt, majd megint felbukkant.
Fogalmazhatnék úgy is; teljesen összezavart. És ,,sajnos” ez nagyon is tetszik. Figyelemfelkeltő úgy is, hogy nem matricaként tapad az emberre, ami nagyon is imponál, és ösztökél arra, hogy folytassam a játszmát.

---

A táncterembe érve próbálok úgy elrejtőzni, hogy semmiképp se lehessek a látóterében mikor az utolsó lépcsőfokon is lesétál. Hallom, ahogy cipője egyenletesen kopog a lépcsőfokokon, mégsem fordulok felé. Megvárom míg a kopogás hangja halkabb lesz...távolodik…

A helyes irányba terelte női megérzése? - Mindenféleképp. De vajon sugallta-e neki valami azt, hogy megelőzöm őt?
Ő vadászott rám, mégis én kaptam el előbb. Halkan fülébe búgtam, mintha attól féltem volna, hogy más is meghallhatja ezt a...tényt.

Megtorpan. Egy pimasz mosoly kúszik arcomra egészen addig, míg meg nem fordul - eztán a már-már megszokott rideg énem tekint vissza rá. Kissé hunyorogva vizslatom gyönyörű szempárját, mintha csak gondolatait próbálnám kiolvasni lélektükreiből - holott nyilvánvaló mennyire örül.
Eligazítanám arcába hulló kósza hajtincsét, hogy aztán gyengéden végigsimíthassak arcának puha bőrén - de ő megakadályoz ebben, s szinte rögtön megragadja mindkét kezem, és majdnem a táncparkett közepére invitál. Váratlanul ér, egy fél pillanatra meg is lepődöm, de hangot nem adok ennek.
kellemesen csilingelő hangján közli mit is szeretne...amire csak biccentek, mintha csak egy parancsát akarnám teljesíteni. Ami igaz is...
A bárhoz illő zene szól, amiben a húros hangszerek dominálnak, dalszöveg nincs, csupán a kellemes melódia simogatja az ember füleit. A dallamhoz sokkal inkább illik az angol keringő, mintsem a bécsi, vagy a latin táncok egyike. A lány vélhetően tudja mi fán terem az effajta tánc, ezért is az alapállás. Tánctudásom még a gyerekkornak és a szülői szigornak köszönhető. Anyám szajkózta állandóan, hogy kifizetődő lesz az, ha legalább az alaplépéseket elsajátítom.
Bal kezemmel az Ő jobbját fogom, míg jobbom lapockáján pihen...s lassan, a zene ütemére kezdem el vezetni a lányt úgy, hogy jobb lábammal lépek előre, majd a balommal mellé, eztán azzal hátra úgy, hogy körülbelül százhúsz fokkal a nemlétező, mégis elképzelt kör felé forduljunk. Biztosítom arról, hogy ha bizonytalanná válna egy-egy hirtelen fordulat vagy lépés során...karjaim közt biztonságban van, és nem engedem, hogy elbizonytalanítsa egy-egy kisebb, alig érezhető ,,ballépés”.
Párszor megismétlem mindezt - hacsak nem venné át az irányítást -, szinte feltérképeztetem vele mekkora hely is áll rendelekézésünkre. Eközben mindvégig szemeit fürkészem, arcom továbbra sem sugároz semmiféle érzelmet, csupán komolyságot...és egy mukkot nem szólok. A tánc nem a ,,felesleges" traccsolásról szól, sokkal inkább a bennünk levő rejtett érzelmek megelevenítéséről. Talán a ,,körbe-körbe bolyongás” unalmassá válhat számára...
Egészen addig, míg egy lassabb résznél nem simulok teljesen hozzá, s nem cirógatom leheletemmel lágyan nyakának érzékeny bőrét, s nem pecsételem meg egy apró csókkal.

A lassú, már-már melankolikusan hangzó dallam tempója hirtelen felgyorsul, a ritmusok sodróvá, hevessé válnak - ahogy a lépések is határozottabbak, tempósabbak lesznek. Továbbra is szemeit bűvölöm, ahogy a mozdulatok még inkább szenvedélytől fűtötteké válnak...egy-egy fordulat után elválok tőle egyik kezemmel, s megforgatom őt - s ahogy megpördült maga körül, a forgásból magamhoz húzom, hogy Ő immáron háttal simuljon hozzám. Fejem egy pillanat erejéig megpihentetem vállán, majd egy újabb pördülés után ismét keringőhelyzetben leszünk...

Tánc közben kellemes, mámorító érzés lesz úrrá rajtam...szinte megbénít...de testben és lélekben továbbra is itt vagyok, a pillanatnak és a zene ritmusának átadva magam, mindeközben Őt vezetve. Pár röpke perc erejéig most én vagyok az, aki irányít, nem pedig ő. A tekintete nem arról árulkodik, hogy mennyire ellene lenne a finom, lágy, és kecses mozdulatoknak. - Manapság kellő alaptánctudással rendelkező lány olyan ritka, mint jó ember a kalodában.

Együtt mozgunk a zene váltakozó ritmusára, miközben tekintetünk egybeforr. Semmi szükség felesleges szavakra, hiszen az arca sok mindent sejtet. Játékos mosolya és a szemeiben bujkáló pajkosság már-már zavarbaejtő...de nem tud ilyen könnyen megtörni. Elbűvöl...talán azt sem venném észre, ha ímmel-ámmal egy rossz lépést tenne.
Egyáltalán menne neki? Olyan tökéletesnek tűnik ez a lány…tűnik...hiszen mindenkiben lapul egy-egy hiba - csak sokan nem hozzák azt felszínre, vagy csak jól elrejtik az emberek elől. Talán ez a lány is az álcázás mestere lenne? - Minden kétségen kívül.

Unalmassá tud válni egy idő után a keringő, főleg olyankor, ha a partnered maga a két lábon járó misztikum. Tombol bennem a vágy, hogy megtudhassam miért pont engem választott prédájának. Előbb vagy utóbb muszáj lesz erre választ adnia.

Egy ártatlannak tűnő kósza csókot hintek nyakára, közben orromat csiklandozza parfümjének édeskés illata...s ekkor egy különös, doromboláshoz hasonlító hang hallatán megrökönyödöm, egy pillanatra kikerekednek szemeim, és próbálom megfejteni, honnan is ered ez a rejtelmes hang.
Egy újabb rejtélyt tár elém...ezt nem tudom már elhinni! Percről-perce jobban furdal a kíváncsiság, hogy miket rejteget még...előlem.
Amint megint találkozik tekintetünk, kérdően vonom fel szemöldököm, de továbbra sem szólalok meg…szerintem nagyon is tudja mire kérdeznék rá.

Halk nevetése arra utal, hogy igenis élvezi, tetszik neki ez az egész. Ahogyan Ő is, úgy én is rengeteg mindent tartogatok a tarsolyomban - de még csak utalást sem teszek rájuk. Jobb szeretem, ha egy mindenféle érzelemtől mentes kősziklaként könyvelnek el az emberek, hiszen akkor tudok csak igazán meglepetést, meglepetéseket okozni nekik. ,,Kellemesen csalódtam benned.” - megszámolni sem tudnám már, hányszor hallottam ezt az emberek szájából.
Egy pörgés...majd egy újabb...és ahogy elhalkul a zene..testünk ismételten összesimul. Talán a gyér közönség közül valaki épp azért szuggerál minket, hogy végre csattanjon el az a bizonyos csók.

Lehunyom szemem, fejem kissé jobbra döntöm, mintha csak megcsókolni készülnék...ám csupán forró leheletem súrolja ajkait. Mikor közli velem szándékát, akkor nyitom ki szemem...és a mai este folyamán most először egy pimasz mosoly varázsolódik arcomra.
- Megszemélyesítenéd...a harmadik főbűnt? - kérdezem halkan, mire pimasz fény csillan meg szemeimben.
Sokakat megrémítenek az olyan utalások, melyek némileg a valláshoz köthetőek…
Eszem ágában sincs itt hirdetni az igét, vagy éppen a jó útra vezetni másokat. Emlékszem mikor egy lány közölte pár évvel ezelőtt, mennyire vérpezsdítően hatott rá az, hogy olyasvalakivel lehet, aki egykoron hívő volt. Mintha ez megváltoztatná az egész lényem...
Néha nem értem a nőket; de az ehhez hasonló megnyilvánulásaikért (is) érdekesek.
Táncpartneremnél tökéletesebb személy nem is testesíthetné meg a bujaságot...

Meglehetősen tetszik, hogy nem köntörfalaz, és szándékát azonnal elárulja.
- Akkor próbálkozz csak tovább...egyelőre még nem győztél meg. - suttogom ajkai közé a szavakat kis szüneteket tartva azok közt, eközben elkövetve az íratlan nyolcadik főbűnt; a hazugságot.
Összeérintem ajkaink...talán csak egy tizedmásodperc időtartamra is...és ezzel a lendülettel hátat is fordítok neki, az öltönyzsebemben levő cigarettásdobozból előkapok egy szálat, s az öngyújtót, majd a nikotinrudat ajkaim közé veszem - meggyújtatlanul. Elindulok a lépcsőn felfelé, s a legfelső lépcsőfokról visszapillantok a lányra, ekkor a tenyeremben lapuló öngyűjtőt életre bírom, s meggyújtom a méregszálat - és lassú léptekkel indulok vissza ahhoz a fotelhoz, amelyikben nemrégiben ücsörögtem...

Soha nem voltam egyszerű eset; mindig adtam arra okot, hogy az embereket elbizonytalanítsam, esetleg összezavarjam egy-egy kijelentésüket illetően.
De vajon Neki sikerült-e egy parányit megtörnöm a túlzott magabiztosságát? És lesz-e olyan kitartó, hogy a végén együtt lépünk ki ebből az egész pereputtyból? Ki tudja merre...
Netalántán egy életre elment a kedve tőlem?
Nem olyannak ismerem.