Belle&Gareth

I’M THE GIRL YOU’VE BEEN THINKING ABOUT

Ebony már megint átejtett, ez teljesen biztos. Esküdözött, hogy milyen fantasztikus helyre hoz el, ahol mennyire jó _mindig_ a felhozatal, és milyen jól fogunk szórakozni. Valójában a lánynak nem volt mersze egyedül eljönni, de mostanra, a három tequlia után egész bátor lett. Legalábbis olyannyira biztosan, hogy teljesen felszívódjon azzal az öreg fószerral, aki az imént szólította le. Mert hogy a hely átlagéletkora igen csak magas volt, és csak mi ketten javítottunk az átlagon. Milyen kiábrándító.
Félreértés ne essék, semmi problémám nincs az idősebb férfiakkal, sőt! Tapasztaltak, és tudják, mit akarnak. Ez pedig minden nőnek roppant imponáló. Csak hogy Ebony barátnőm az imént egy igen csak aggastyánkorú, pocakos és erőteljesen kopaszodó egyénnel karöltve kanyarodott el eme létesítmény egyik rejtett zugába. A lánynak szent meggyőződése, hogy neki már régen a gazdagok és szépek életét kellene élni, ezért a fejébe vette, hogy majd egy vén csatalóval összeszűri a levet, aki végül a vagyonát ráhagyja, és mindene meglesz, amire valaha vágyott. Véleményem szerint ez a terv egyszerűen klisés és borzasztó. Semmi garancia nincs rá, hogy az úriember tűréshatáron belül elpatkol, arról nem is beszélve, hogy a francnak se lenne kedve egy ilyennel bármit is kezdeni az ágyban.

Ó! Óóó! Na VELE már annál inkább eltudnék képzelni valamit. Éppen a szokásos, kiugrok a mosdóba és púdert hintek az orromra kör után kanyarodok vissza a fő terembe, ahol a hely leghatalmasabb bárpultja található. Az eredeti tervem az az volt, miután a szexi kis ruhámat - amit az eddigiek alapján teljesen feleslegesen vettem fel, hiszen csak azokat vonzotta, akik engem taszítottak -, megigazítom, és megkeresem Ebonyt, akitől könnyes búcsút véve keresek egy másik, ennél szórakoztatóbb helyet. S ha nem sikerül, akkor végső esetben egyszerűen hazamegyek. Mert még ott is szórakoztatóbb, mint itt tölteni az időt. Csakhogy! A tekintetem megakad Rajta. A férfin, akit nem egészen félórája, amikor még ebben a teremben jártam, nem vettem észre. Már pedig a fehér öltöny, amit éppen most csúsztat le a vállairól, igencsak vonzzák a tekintetet. A ruhadarab, már csak a színéből kifolyólag is, szinte világít a félhomályban. Minden eddigi tervem most sutba dobom, és egy teljesen más végkimenetelen agyalok. A gondolat hamar, sőt, szinte azonnal meg is születik.

Hosszú perceket eltöltök azzal, hogy az egyik félreeső sarokban, ahol jótékonyan eltakar a gyér világításnak köszönhető sötétség, Őt figyelem. Talán az is lehet, hogy még a tarkója is bizseregni kezd, csak az okát nem tudja miért. A hely lassan túlzsúfolttá válik, ami nekem megint csak helyzeti előnyt jelent. Lassan előbújok eddigi rejtekhelyemről, és elindulok felé. Macskákat meghazudtoló ügyességgel szlalomozok az emberek között, mindent ez úgy, hogy a vörös hajkorona, mely már-már védjegyem, csak egy pillanatra tűnik fel , ha esetleg mégis kiszúrt volna a kialakult kisebb tömegben.
Ha valaki véletlenül mellé is csapódott volna kiszemelt áldozatomnak, vagy az az öltönyös fickó – aki gondolom valami testőrféle lehet -, még mindig ott lebzselne, nem gond. Észrevétlenül slisszanok be az egyik oldalára, akár ügyesen elmarva mellőle a másik személy.
Az immáron zakó nélküli karjához simulok szemérmetlenül, miközben ajkaimon magabiztos mosoly játszik. Jobb kezemet a vállára helyezem, és végig simítok a vállán, egészen a nyakáig, majd az álla alá nyúlva húzom oda magamhoz határozottan. Mindvégig a szemeibe nézek, egy pillanatra sem elkapva a tekintetem, melyben sokféle ki nem mondott ígéret csillan meg. Végül lecsapok az ajkaira, és hevesen csókolom meg, mindenfajta finomkodást mellőzve. Kihasználva a hirtelenséget, és a meglepettségét, másik kezemmel tolvaj módon, szinte észrevétlenül csenem el a fehér zakót. Fogaim játékosan az ajkaiba mélyesztem, majd huss! A következő pillanatban már nem is vagyok ott. Eltűnök a tömegben, mintha ott sem lettem volna. Eltelhet párperc így, hogy nem mutatkozom, egészen addig, amíg..
Fel nem tűnök a következő terembe vezető ajtónál, vállamon ott pihen az imént elcsent ruhadarab. Arcomon magabiztos mosoly játszik, s ha összetalálkozik a tekintetem a férfiéval, rákacsintok, majd egy csókot dobva felé elindulok egy teljesen ellenkező irányba, mint ahol Ő ül.

Csendes haragom időszaka lassan a végéhez közeledett. Tehetetlen voltam, és a hétköznapok eltűntek mellettem. Szinte alig vettem észre az éjszak a múlását, és nem rám vallott ez az egész némaság. Ha valami nem tetszett, mindig tomboltam, vagy olyan dolgokat tettem, amik elterelték a gondolataimat, most pedig napokig hagytam emészteni magam. Talán Elizabeth sajnálatos baklövése ébresztett rá arra, hogy nekem mit is kellett volna valójában tennem már az elejétől. Élnem kellett tovább az életem úgy, ahogy Ivonne előtt is tettem. Nem tehettem tönkre a saját felépített kisugárzásomat azzal, hogy keseregtem. Így ma este egy olyan helyre indultam, ahová régen nem tettem be a lábamat. régebben még Dannel jártam ide, de mára csak John kísért el. Sosem kérdezett, és mindig is jó testőr volt. Most nem kértem, hogy akként viselkedjen, ő mégsem altatta el az éberségét.
Hófehér öltönyben érkeztem, alatta pedig egy fekete ing volt, melynek nyakán hanyagul kigombolva hagytam két gombot. Kezem zsebre dugva álltam meg a bejárati ajtóban, hogy körbenézhessek. A hely nem ment át nagyobb változásokon, itt-ott talán a díszítés színe hajlott vörösbe a fekete helyett. szerettem ide járni, mert a pultosok és az alkalmazottak mind kedvem szerint jártak el, szóval olyan volt, mintha haza jöttem volna. Ez nem az a hely volt, ahová bárkit beengedtek volna szerencsére. Többé nem megyek olyan emberek közé, ha nem muszáj, akik nálam alacsonyabb társadalmi szinten vannak. Többé nem akarok ismerkedni sem, hanem visszatérek a régi jól bevált létformámhoz.
De ennek alapja, hogy jól érezzem magam, hogy elengedjem a napi gondjaimat, így a hatalmas pult felé vettem az irányt. Az egyik pultos fel is ismert, bár még nem tudtam eldönteni, hogy ez nekem jó, avagy sem.
- Egy whiskey-t kérek jéggel... Legyen kettő és egy dupla nekem - javítottam ki önmagam, majd John felé fordultam. Ritkán ittam vele, a kapcsolatunk nem erről szólt, hanem sokkal inkább munkáról, és nem voltunk ivó cimborák. Olyan ember volt, akiben bíztam, az pedig ritka nálam.
- Köszönöm. Mr. Saintwood, azután háttérbe vonulok - jelentette ki a magas férfi, én pedig csak bólintottam. Nem köteleztem, hogy igyon velem, nem voltam szerencsétlen alkoholista, csupán szórakozni vágytam. Ne kellett rám vigyázni, mint valami dedósra, és ő ezt tudta jól, mégis olykor aggódóbb volt, mint Anetta. Nem is tartott sokáig a magányom. A pultos a szokásos tiszteletköröket futotta le a hogylétem felől érdeklődve. Kedves tőle. Örömmel láttam, hogy nem a lány szolgált ki. Persze nem is tudott volna, hiszen kirúgták. Igen, ez az egyik átka, ha igyekszem legalább egy kicsit normális lenni, máris mesélik az élettörténetüket. Tulajdonképpen nem is figyeltem rá. A telefonomon böngészés sokkal jobban lekötött. Amíg meg nem éreztem azt, mikor valaki figyelt. Megfordultam, de nem tudtam, ki volt az, aki ennyire kitartó, így visszafordultam az italom felé, melyet kiittam, és kértem még egyet. Amíg az italomra vártam, megszabadultam a zakómtól, és a mellettem lévő székre helyeztem azt. Nem foglalkoztam tovább az érzéssel, hogy figyeltek, talán csak John nem ment messzebb, és ő az, aki szemmel tartott. Vagy csak valaki, aki még nem látott. Így inkább a poharamért nyúlva készültem arra, hogy utána belevetem magam a tömegbe.
Legalábbis ezt terveztem, amíg meg nem éreztem az érintését, mely lágy volt és incselkedő. Kérés nélkül fordultam felé, és a következő másodpercben ajkait éreztem ajkaimon. Éreztem azt, hogy ismét életre kelek, és jóleső bizsergés futott végig rajtam, mikor ajkamba harapott. Nem öleltem át, vagy húztam magamhoz, csak hagytam, hogy eltűnjön, ajkaimon pedig egy félmosoly játszott, ahogy visszafordultam az italom felé. Megittam az egészet, és hiába kutattam a tömegben az ismeretlen szépséget, túl sokan voltak. Aztán végre feltűnt, vállain pedig az én zakóm virított. Tény, hogy nincs szebb látvány, mint egy meghódított nőn a saját ruhadarab, de ez most nem erről szólt. Tudtam, hogy incselkedik velem, én pedig egy félmosollyal nyugtáztam, hogy csókot dobott felém. A pohár még mindig a kezemben volt, és a pult felé fordultam. Hagytam neki teret és időt, hiszen ezt a helyet ismertem, mint a tenyeremet. Kértem még egy italt, melyet lassan akartam elfogyasztani, ahogy lassan indultam el a tömegbe, miután a zsebembe süllyesztettem a telefonomat. Arra vettem az irányt, amerre az ismeretlen pimasz szépség eltűnt, s reméltem, hogy megtalálom és visszaszerezhetem, amit kölcsön vett...

Belle&Gareth

I’M THE GIRL YOU’VE BEEN THINKING ABOUT

Csók közben nyelvem az ismeretlen férfiéhoz simult követelőzően, ezzel is megmutatva, hogy pontosan tudom, mit akarok. Ő is pont ilyen típusnak tűnt, nem egy tutyi mutyi alaknak. Egy olyanhoz nem lett volna kedvem, éppen eleget találkozom velük a munkám során. Elképesztően unalmasak és egysíkúak, nekem pedig több kell. Sokkal több. S megízlelve a drága whisky ízét a csókunkban, elégedetten konstatálom, hogy úgy tűnik, jól választottam. De korai lenne még az öröm, hiszen a játék még csak most kezdődik!
Pontosan tudom, mit kockáztatok azzal, amikor egy olyan ember öltönyére teszem rá a kezem, és csenem el szenvtelenül, aki jól láthatóan tele van pénzzel, és meg egy saját testőrt is tart maga mellett. Simán benne van a pakliban, hogy a gorilláját rám küldi, és igazából a rendőrt is rám hívhatná, de engem a legkevésbé sem érdekel. A pillanatnak élek, és nem gondolkozom előre.
Amikor megállok a következő terem ajtajában, és tekintetünk összetalálkozok, tudom, nyert ügyem van. Legalábbis a félmosolyból erre következtetek. Tovább libbenek a tömegben, elsétálva a másik bárpult mellett, ami a kistestvére az előző teremben lévőnek. Észrevétlenül nyúlok le egy martinis poharat, természetesen némi itallal, és az elmaradhatatlan Oliva bogyóval. Miközben egyik kezemben a csinos kis poharat egyensúlyozom, szórakozottan simítok végig a vállaimon pihenő öltönyön, és nem kerüli el a figyelmem a következő felfedezés, miszerint valami lapul ezekben a zsebekben. Remélem roppant fontos értékek a férfi számára, mert annál élvezetesebb lesz mindaz, amit kigondoltam.
Ismételten megállok a terem végében, a következő ajtónál, és ahogy belép a férfi, tekintetünk újra összeakad. Felemelem a poharam, és megiszom a maradék italt, majd az ajkaimhoz emelem az Oliva bogyót. Ráérősen teszem mindezt, hiszen egy kisebb tömeg áll kettőnk között, és nem az egyik pillanatról a másikra tudja átverekedni rajta magát. Szenvtelenül nézek a szemeibe, miközben a nyelvemmel játékosan érintem meg a zöld bogyót, majd másodpercek múlva eltűnik telt ajkaim között. Sokatmondóan mosolyodom el, mintha csak azt mondanám, mi mindennel tudom még mindezt megtenni.
Végül tovább indulok, immáron az utolsó terembe, és ha a férfi ismeri a helyet, akkor talán azt hiheti, most majd sarokba szoríthat, s mindezt úgy, hogy én magam segítettem elő, de ez korai lenne az öröm. Ugyan nem sokat jártam még itt, de mindig megtalálom a kiutat, akárcsak a macskák. Az elrendezés valahol kiszámítható, így pontosan tudom, hova tartok. Ha a férfi még mindig követ engem, a terembe érve konstatálja, hogy itt egy kicsivel kevesebben vannak. Ez már csak azért is szerencsés, mert pont rálát arra a tölgyfaajtóra, mely többnyire mindig zárva van. Az ajtó felett egy hatalmas EXIT jelzés van felfestve, és az ajtó most résnyire nyitva van. Mivel sehol máshol nem szökhettem meg, és jól látható, hogy nem vagyok a teremben, logikus, hogy az ajtó mögött leszel fellelhető. Vagyis lenne.. de következik egy folyosó, ahol több ajtó is található. A harmadik ajtó a jobb oldalon ismételten résnyire van nyitva, és a nem is olyan rég látott martinis pohár pihen előtte, az üres fogpiszkálóval. Ha ezen az ajtón is bemegy az ember, egy lépcsőházat talál az ember. Innen már nincs több kijárat, csak a felfelé tartó lépcső, mely a tetőre vezet. Édes, csilingelő nevetés visszhangzik a falak között, de én nem vagyok látható. A lépcső tetején egy fém ajtó simul a rozsdás keretbe. Csak egy erősebb nyomás szükséges ahhoz, hogy kinyíljon, és meglássa mindazt, amit maga mögött rejteget. Az egész épület tetején vagyunk. Nem egy kimagasló darab, a város fényei mégis elbűvölőek, az egész peremén pedig ott állok én, először csak háttal a másiknak. S meghallva érkezését felé fordulok huncut mosollyal az arcomon.
– Azt hittem már sosem ér utol. – szólalok meg incselkedve, miközben a vállam fölött át nézek a másikra, végül felé fordulva nézek vissza rá.