2000. szeptember 1.

– Ezeket nekem sütötted? Igazán nem kellett volna! – a bátyám a semmiből terem elő, és ugrik oda mellém a konyhapulthoz. A Forma 1-es pilóták sebességét meghazudtolva nyúl a tálcához, és kap le róla egy muffint. Éppen elkapom a pillanatot, amikor eme borzasztó tettet elköveti, de hiába csapok a kezére, hangosan röhögve szökdécsel arrébb, miközben a szájába tömi a zsákmányát.
– Nem Neked sütöttem őket. Így nagyon szépen megkérlek, ne nyúlkálj bele, és fogdosd össze mind. – felelem, miközben az orromat ráncolom, majd mit sem törődve az iménti incidenssel, a kikészített műanyagdobozba kezdem el pakolni a muffinokat egyenként elhelyezve, mérnöki pontossággal megtervezve az egymás mellett elhelyezkedő elemeket.
– Hát akkor kinek? – kérdezi Zack, nyílván teliszájal, kissé artikulálatlanul ejtve a szavakat. Nem szándékozom válaszolni erre a kérdésre, de nem is szükséges. A bátyám mesterien ért hozzá, hogyan teregesse ki félre őrzött titkaimat az egész család előtt. Vagy éppenséggel az iskolában. – Jaj ne már Caty! Most tényleg annak a vadbaromnak akarsz pedálózni? Megint? Azt hittem végre kiverted a fejedből a nyár alatt. –
– Ne hívd vadbaromnak Őt! – kelek a védelmére a szóban forgó személynek, mire a bátyám csak elhúzza a száját, és tiltakozva rázza a fejét.
– Mi ez a hangzavar korán reggel? – lép be anya, miközben a köntösének az övét köti be maga előtt. A levegőbe szimatol, és elégedetten dünnyög egy sort. – Csak nem muffin? –
– Igen, anyu. Gyere ülj le, Neked külön készítettem csoki darabokkal töltöttet. Kérsz kávét? Most főtt le. – mosolyodom el, és végigsimítom a hátát a mellém lépő nőnek, aki egy magas velem. Hálásan néz rám, és némán bólint egyet, miközben elveszi a kezemből a neki felkínált tányért, és a pult túloldalához lépve ül le az egyik bárszékre.
– Külön süti, meg kávé, tőlem pedig sajnálod azt az egy darabot is! Szép kis testvér vagy.. – méltatlankodik Zack, és a szemem sarkából látom, hogy lassan oldalazva közeledni kezd anyához. Természetesen mindezt azzal a szándékkal teszi, hogy elcsenjen az Ő tányérjáról is egy süteményt. – Ó anya, olyan szép vagy ma reggel. Áruld el, mi a titkod? Egy titkos összetevőt teszel az éjszakai arckrémedbe? –
A hízelgést hallva lehajtom a fejem, és elmosolyodom. Uralkodnom kell magamon, nehogy hangosan felnevessek.
– Felejtsd el Zachari! Caitlyn ezt kifejezetten nekem sütötte. – válaszol anya, és bár próbál komoly arcot vágni,  hangja elárulja jó kedvét.
– Rendben van anya. De a Te lelkeden fog száradni, ha az iskolakezdés első napján összeesem a folyosón, mert itthon éheztetnek! – panaszkodik tovább, mire anya végül elneveti magát. Megenyhülve tolja a fia felé a tányérját, mire én csak megcsóválom a fejem. A kávéval megtöltött bögrét átnyújtom anyának, és a figyelmem megint a sütemények pakolásának szentelem. – Hé anya, tudtad, hogy a picike lányod szerelmes? –
– Zack! – hördülök fel, és az arcom szinte azonnal rákvörös lesz.
– Fiam, hagyd már a húgodat egy kicsit békén. – anya békítő szándéka nem jár sikerrel. Egy levegővételnyi szüntetet sem tart a bátyám, már is folytatja a kis reggeli előadását, mely a Caitlyn plátói szerelmének története címet is megkaphatná.
– Ha ismernéd a srácot, nem lennél ilyen nyugodt. Caitlyn is csak azt hiszi, hogy ismeri. De ez tévedés! Nekem az évfolyamtársam, és sok közös óránk van együtt, és a legkevésbé sem jó srác. De hiába magyarázom, Caty totál belezúgott. – kezeivel gesztikulál, én pedig érzem, hogy a szőke göndör fürtök, és a szemüvegem mögött egyre vörösebb leszek. Végül dühösen csapom rá a doboz tetejét, miután bepakoltam a muffinokat. – Eddig is nagyképű volt, de most, hogy elkezdjük a végzős évet.. Ó! Óóóóh, tényleg, már majdnem elfelejtettem! –
Mindig is azt vallottam, hogy bátyám színészi pályára termett. Most is ahogy mímeli a meglepetést, az valami elképesztő. A szemei elkerekednek, és a szája elé kapja a kezét. A hangjából pedig süt az irónia.
– Idén már Te is az évfolyamtársa leszel! Hujujuj, de izgalmas! Nem is lehet ennél szebben kezdeni az idei évfolyamot, mint hogy a két évvel fiatalabb zseni húgod Veled együtt kezdi el a végzős évét. – ahogy magyaráz, körbe táncol a konyhában, és a megmaradt muffinokból, amelyeket nem tettem el a dobozba, megint elkap egyet. Egészen a magasba emeli, mint Hamlet a koponyát, és száját csücsörítve koncentrál. – Harvard vagy Yale? Ezt itt a kérdés.. igaz én még azt sem tudom, hova megyek, de a tizenhat éves húgomat amerika legjobb egyetemei tárt karokkal várják. Sanyarú testvéri sors ez, hogy a húgom árnyékában kell élni. Ennek fordítva kéne lennie, nem? –
Végül a rögtönzött előadását befejezve magába tömi a süteményt. Zavartan simítok egy tincset a fülem mögé, és csak csendben hallgatok. Sosem szerettem azzal kérkedni, amim van, és azt sem szerettem, ha a testvéreimet emiatt megjegyzések érték az iskolában. Akár diák, akár tanári oldalról.
– Most már elég lesz fiam. Inkább legyél büszke a húgodra. – kel a védelmemre anya, tulajdonképpen helyettem is. Több ilyen konfliktus volt már a nővéremmel is, amikor még együtt élt a családdal. Akkoriban sem szóltam vissza soha. Nem nézek fel a testvéremre, így nem is láthatom az arcát, mely most megenyhül. Odalép hozzám, és a vállamnál fogva ölel magához.
– Olyan büszke vagyok rá, hogy azt nem is lehet szavakba önteni. Drága Catym imádlak, de egyúttal szeretem a véredet is szívni. Nézd el ezt nekem. – dünnyögi, mire én megadva magam, mosolyodom el. – Na látod, ez a beszéd! –
Beletúr a már egyébként is kócos hajamba, mire én hangosan tiltakozni kezdek, Ő pedig hangosan nevetve ugrik arrébb.
– Ideje indulnotok gyerekek, még a végén elkéstek az első napotokon. –
– Igazad van! Hugi, pakolj és menjünk! – int egyet a kezével, majd a farzsebéből előveszi kocsijának kulcsát. Az autónak, ami ugyan egy használt járgány, de Zack büszkesége volt. Évek óta gyűjtött már rá, és ezen a nyáron, némi szülői és nagyszülői hozzájárulással, de sikerült megvennie a régóta vágyott darabot. – Most már mi is nagyságos úriemberek leszünk, és kocsival vonulunk be az iskolába. Madame, szabad a kacsóját? –

– Még mindig nem adtad oda? – éppen az ebédszünet végén járunk, én pedig a folyosón ácsorogva, a szekrényemnek dőlve szorongatom a muffinokkal teli dobozt. Egyik másodéves barátnőm lép oda, akivel még tavaly félévig egy osztályba jártunk. Magam sem tudom miért, de a jó kapcsolat azóta is megmaradt kettőnk között. Csodabogárnak tartanak az emberek az iskolában, és nem túlzottan szeretnek velem barátkozni. Pedig én nagyon szívesen megismernék több embert is.
A kérdésre, melyet felém intéztek, csak megrázom a fejem nemlegesen, és a folyosó végén álló alakok felé nézek megint. – Jaj ne már, ne legyél ilyen nyuszi! Na gyere, oda megyek veled, és akkor kevésbé lesz fééélelmetes. Jó? –
Ugyan a beleegyezésemet kéri, mégsem várja meg a válaszom, és szó nélkül karol belém, és kezd el húzni a társaság felé. Szerencsére, vagy éppen szerencsémre, sokan vannak most a folyosón, és nem olyan könnyű a kialakult kisebb tömegben átvergődni A pontból B pontba. Nem tagadom, egy kicsit én is rájátszok a dologra. Próbálok lassan lépkedni. Milyen ostoba ötlet volt ez! Hogy juthatott eszembe sütit sütni Neki! De a legmeggondolatlanabb tettem az volt, hogy Spencert beavattam. Miközben némán őrlődök magamban, és elképzelem, hogyan verném be a fejem a falba, lassan oda is érünk. Teszek egy kísérletet arra, hogy elkanyarodjak, de Spencer erősen tart, és nem engedi, hogy letérjek az útról. Mikor lett ez a lány ilyen erős? Egész nyáron spenótot evett? Hahaha.
Jól elmulatok a saját kis gyenge viccemen, és ez a pernyi elkalandozásom pont elég arra, hogy észre se vegyem, odaértünk a kisebb csapathoz. Ő most háttal áll nekem, és amikor ez a tény végre eljut az agyamig, megint beindul nálam a menekülési ösztön. Bármilyen függvényt levezetek egy perc alatt, még Einstein féle speciális relativitás elmélete sem fogna ki rajtam, mint az, hogy leszólítsam a srácot, akibe már egy éve halálosan szerelmes vagyok. Ekkor pedig bekövetkezik az, amire a legkevésbé sem számítok. Ahogyan elhaladunk mellettük, Spencer lök rajtam egyet, és mivel a legkevésbé sem voltam rá felkészülve, és a fizika törvényeit sem lehet ily módon kikerülni, egyenesen neki esem a srácnak, aki így háttal érkezik a szekrény fém felületének. Ó te jóságos..! Ótejóég! Ótejóég!
Felnézek, és egyenesen az acélkék szempár néz vissza rám. Egy pillanatra lebénulok, vagy kettőre, magam sem tudom. Viszont a kezem, amelyben éppen nem a dobozt tartom, a srác mellkasára simul, ahogy én is egy az egyben. Hirtelen észbe kapok, és gyorsan hátralépek kettőt. Ez olyan jól sikerül, hogy kis híján elesek a saját lábamban. Szerencsémre a srácnak olyan reflexei vannak, mint a bátyámnak, ha süteményt kell elcsenni. Így a karom alá nyúl, és megtart engem, mielőtt még a nemesebbik felemre esnék az egész iskola előtt. A két haverja, aki ott ácsorgott Vele eddig, és végignézték az iménti kis műsoromat, próbálják visszafojtani feltörő röhögésüket, de így csak még megalázóbb az egész.
– B..b. bocsánat. Ne haragudj, én.. én nem akartam. – szólalok meg, és érzem, hogy az arcom rákvörös lesz egy szempillantás alatt. A haverjai megveregetik a srác vállát, végül elmennek. Ettől még nem érzem magam kevésbé kellemetlen helyzetben. Ó kérlek, csak most az egyszer nyíljon meg a Föld alattam, és nyeljen el! A srác megrázza a fejét, és látom, hogy egy halvány mosoly jelenik meg az ajkain. Úristen, milyen helyes! Nem, nem Caitlyn Elinor Doughton. Koncentrálj. Gyerünk, mondj már valamit! És lehetőleg ne dadogva, mert a végén még azt hiszi, hogy nem zseni vagy, hanem autista. Ezt csak még inkább megerősítem, hogy idegesen szorongatom a dobozt a kezemben. Nem is kerüli el a figyelmét. Látom, ahogy kérdően szalad fel az egyik szemöldöke. Hogy lehet valakinek ennyire gyönyörű, és beszédes szeme? Ez egy merénylet az emberiség ellen. Mivel akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy képtelen vagyok megszólalni, így egyszerűen csak a kezeibe nyomom a dobozt. Látom az enyhe meglepettséget az arcán, ahogy megfogja, és kissé felemelve néz bele. – Ezeket.. ümm.. Neked sütöttem. Én.. hm, csak úgy. –
Gyönyörű, ez tényleg gyönyörű, nyelvtanilag megfelelő, összetett mondat volt. Mivel már nincs semmi a kezemben, amit idegesen szorongathatnék, a kezeim tördelem. Végül veszek egy mély levegőt, és megigazítom a szemüvegemet.
– Remélem ízlik majd. – fűzöm hozzá, és mielőtt még bármit is mondhatna, megpördülök, és sietve távozom a helyszínről, megkeresve a legközelebb női mosdót. Az egyik szabad fülkébe rohanva zárkózom be. Az ülőkét lehajtom, és úgy rogyok le ahogyan megadom magam a remegő lábaimnak. Ez mennyire égő! Nagyon.. nagyon, nagyon ciki! Hogy lehettem ilyen.. aah! Spencer, ezért még biztos számolunk! Addig pedig megpróbálok rejtőzködő életmódot élni.
Ez az elméletem a következő percben meg is dől, amikor előveszem az órarendemet, és tudatosul bennem, hogy a sráccal lesz közös magyar órám nem egészen tizenöt perc múlva.
Gyűlölök tinédzser lenni.