Megcsapja a fülemet az újabb kis közjáték része. de nem törődöm vele, egészen addig amíg nem szükséges a beavatkozás.

- Csúz! Öhm.. - tanácstalan azt hallom benne. Ekkor fordul felém - Artrite, Leonardo, già aiutare! - talán túl gyorsan is tér a lényegre, de nem kell tovább ragozni.

- Fájnak az ízületei. - fordítom Raina felé, de aztán visszatérek a kezemre, ahogy mesteri ügyességgel szelem fel a paradicsomot.

- Sí..! - anyám hangja még a háttérben, de úgy tűnik mozog, talán a nappaliban hagyott tv-t kapcsolja ki épp, amikor Raina hátulról betámad.

- Csak nem éhes vagy? - egy könnyű vigyor is bejátszik, de nem hagyom abba a műveletet, ha valamiben jó is voltam, az a főzés. A penge forgatása mellett.

- Gnocchi al Pomodoro. - válaszolom a kérdésére, de a szemeibe nézve elmosolyodok - Paradicsomos gnocchi.. Imádni fogod! - újabb mosoly, de vissza a részletekre, így a szükségesek egy része már a tálban, olaj a serpenyőben, én meg a fagyasztóhoz lépek, hogy a már korábban elkészült tésztát kirántsam belőle. Anyám kedvenc foglalatossága volt.
Már előre elkészíteni..!

A szokásos kis olasz közjáték miatt nem éreztem magam kívülállónak. Megszoktam, hogy Leo fordította az anyja szavait, már amennyire szoktam az idősebb nővel beszélgetni. Csak egy bólintás volt a válaszom. Nem voltam orvos, feleslegesnek tartottam mindenféle bölcsességet megosztani, különben sem volt közöm az ízületekhez. Ha nem tüdőrákban halok meg, akkor valaki épp le fogja vinni a fejem egy puskával, de addig elvoltam. És szerettem azt tenni, akkor és amit csak akartam.

Figyeltem, ahogy eltűnt Leo anyja, és csak akkor mozdultam meg, szélesen vigyorodva el az éhségre. Megeshetett. Idegbeteg már nem voltam, szóval jöhettek a következő szükségleteim a szex után: kaja, pia, cigi..

- Fogalmam sincs, mikor ettem utoljára - vallottam be őszintén, mert tényleg idejét sem tudom, mikor kajáltam. Mindenképpen Gabe előtt.. a bokszmeccs előtt, ami valljuk be, volt vagy fél nappal korábban. Leginkább csak a kávé, cigi és az alkohol volt bennem ma, ami rohadtul nem sok.
Ahogy Leo kimondta a kaját, a gyomrom jelzett is, hogy igen, igen, mééég... de én csak azt figyeltem, ahogy készülődik. Biztos voltam benne, hogy imádni fogom..

- Segítsek valamiben? - ittam bele ismét a vízbe, és csak abban az esetben másztam oda a pulthoz, ha Rossi úgy gondolta, nem rontom el azzal a kaját, ha asszisztáltam. Ha mégsem kellett neki a segítségem, akkor az asztalnál lévő egyik széket kihúzva lepakoltam rá magam, és a nappali felé elnéztem, hogy ott van-e még az anyja... Nem ártott néha szemmel tartani a vénlányt. Ő sem lesz már fiatalabb és ruganyos.

A tészta a vízben, csendesen adja át magát az ébredő hőmérsékletnek, én meg már a fokhagymával foglalatoskodom.

- Gyújts alá az olajnak és már dobhatod is bele a hagymát! - szórom gyakorlott mozdulatokkal az apróra vágott hagymát a vörös mellé és végighúzom a deszkán a késemet.
Egyik szekrény ki, a másik is hangosan adja meg magát az erőnek, a fűszerek elő, innen már egyszerű játék lesz, a többségén már túl vagyunk.
Aztán a nappali felől mégis a tv szólal meg. Úgy látszik meggondolta magát. Az anyám... Nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, a tv-vel mindig remekül elvan. Ami inkább leköt, az a konyhában terjengő aromák és illatos keveredések!
Ma is egy mesterit alkotunk...

Csak egy egyszerű bólintás, és hagyom is ott a poharat az asztalon, hogy azt tegyem, amit Leo mondott. Most nem az a pillanat volt, hogy bármiben is ellenkezzek. Mert tőle kapok kaját és mert vele, ha jól emlékszem, eddig maximum csak arról volt nézeteltérésünk, hogy keféljen-e kíméletlenebbül, vagy sem. Ilyenek ezek a barátságok.

Nem zavartam meg abban, amit csinált, a tűz mégis fellobbant a serpenyő alatt, és amit mondtak, már raktam is bele a hagymát az olajba. Előszedve az egyik fakanalat is, amit úgy gondoltam, megfelel a célnak. Ha épp nem a jót kaptam az ujjaim közé – csak mert azt valami másra használják a Rossi családban – akkor engedtem, hogy cserét kíséreljen meg Leo. Máskülönben csak lassan forgattam meg az apróra vágott hagymát az egyre forróbb olajban és közben csak néha figyeltem Leo-ra. Lefoglaltam magam inkább azzal, hogy az üvegesedő növényt figyeltem. És csak reméltem, hogy nem fog megsiratni az a nyomorék. A legtöbbször utáltam hagymát pucolni és felvágni. De a sült hagyma illatánál szinte semmi mást nem szerettem jobban.. Még ennyi év után sem.

Nem figyelem, de érzem magam mellett ahogy rögtön az említettre megy. Raina soha nem teketóriázott, és ezt szerettem benne. Azt csinálta amire vágyott. És ha nem vágyott rá, hát be se próbálta az egészet.

Háttal vagyok amikor az olaj felsistereg a hátam mögött. A szokásos menet, az viszont hogy nem egyedül vagyok, egyáltalán nem szokásos.
Kihúzom az üveg bort is, egyenesen a hűtőből, a legkarcosabb darab, egy fél mozdulat balra, a dugóhúzóval máris szabadonengedem, megcsap a kellemes illat. Felmerül az érzés, hogy magával rántva kóstoljak belőle, most mégis valahogy az étel a legfontosabb. Mulatni ráérünk később is!
Nem szólalok meg, de a következő mozdulat máris a fokhagyma. A keze felett, a deszkáról egyszerű módon szórom le, az olaj felserceg, hamar kellemes illattal töltve be a teret és elégedetté téve a gyomrot már előre.

- 3 perc és rakhatod bele a paradicsomot. - nem a szemeibe csak megjegyzem, a kockákkal teli tál ott fekszik mellette, én meg a következő lépéssel keverem a kakukkfüvet és a babérlevelet.
Só.. bors... a bazsalikom most nem kell, ezért egyetlen könnyed lépéssel ejtem is vissza a helyére.
Már csak percek kérdése a nagyszerű lakoma...

Talán egy rövid időre még a szemeimet is lehunytam, ahogy engedtem a hagyma illatát körbelengeni a konyhába. A kezem csak lassan fordult ott, a serpenyőben, mert tudtam, hogy felesleges beszívott egeret játszanom és őrült mód kalimpálnom benne.

Csak lazán döntöttem neki a csípőmet a tűzhely melletti szekrénynek megtámasztva a testemet, de közben a szemeim már Leo tüsténkedő alakját követték. A szemeit, ahogy koncentrált, a kezeit, ahogy hozzáértően mozdult és a száját.. szerettem azt az enyémen, a testemen.. és a mosolyát is.

A bekerülő fokhagymára és a felhangzó szavakra csak biccentek először, de aztán szélesen elmosolyodom..

- Most akkor számoljak el száznyolcvanig hangosan? - kekeckedő mosollyal nyugtáztam ezt a hatalmas baromságot.. - Vagy inkább ránézel, mikor mehet bele a paradicsom? Esetleg rám is bízhatod.. - eleinte a szemeit néztem, de rövidesen a szemeim már a testét figyelték csak lassú feltérképezéssel. És csak ezután néztem fel a szemeibe megint.

Engem figyelt. Már számtalanszor tette ezt az elmúlt időkben, azt hitte nem tudom, de csak nem tettem szóvá.
Egy véletlennek tűnő mosoly görbült ki az arcomon, de csak a fűszereket figyelem. Azt az apró tálat, amiben mesteri precizitással keveri őket össze a kezem, mert a jó szakács, az étel nagyszerű íze. Ezt a nagybátyámtól tanultam régen. Vagyis.. a fogadott nagybátyámtól...

- Az illatáról tudni fogod. - egy újabb mosoly, de még mindig nem a szemeibe, csak a piszkos edények a mosogatóba, arra később lesz majd gondom, a cseppnyi olivával vegyített fűszerek meg közelebb hozzá a tűzhelyhez. - Ezt már csak a legvégén. - csak ekkor mosolyodok fel újra a szemeibe, és az övéi meg... Pontosan tudom mit tükröznek!

- Leonardo, non so dove la guida ai programmi ?? - hallom az anyám hangját, a messziből, mégis elég hogy a pillanatot kettétörje.

- Mamma, jól tudod hogy a műsorújság ott van ahol hagytad! - kiáltom utána, de a szemeimet végig ott nyugtatom Raináéiban. Mintha csak nem tudná tökéletesen.

- Davvero.. - hallom dünnyögni még a háttérben, megtalálta. Mint minden alkalommal.

- A.. paradicsom..! - bökök aztán állal a sercegő serpenyő felé, már HA.. és mintha elfeledkezett volna róla, és csak remélem, nem múlik a ma esti vacsora egy ilyen véletlenül hibás lépésen.
Mindig tudom mit jelentenek a szemei!

Elmosolyodtam, ahogy beszélt. Tudtam, hogy igaza volt, mégis muszájnak éreztem szövegelni. Mert jól esett. És mert néha a csend nem mindig volt a legjobb döntés, egészen addig, ameddig rám nem nézett. A tekintetem a mosolygós szájára vándorolt, elmerülve a pillanatban is, ami csak a mienk volt.

Aztán az anyja... szövege, amiről fogalmam sem volt, mégis mit jelentett, de bíztam abban, hogy Leo megoldja, és ahogy válaszolt sem koncentrált az anyjára. És egy újabb szó, már nekem címezve megint.

Csak lassan fordítom el a fejem felőle, hogy a paradicsommal teli tálat felemelve a tartalmát a serpenyőbe csúsztassam, miközben a lángot lejjebb vettem, egészen kis lángot hagyva csak alatta. Nem akartam, hogy mindent beterítsen annak leve, ahogy a forróság érte volna. Egy keverés neki, majd még egy, és a fakanalat hátrahagyva csak fordultam ismét Leo felé, ha még mindig nézett, akkor csak röviden mosolyodtam el.

- Kifelejtettem valamit? - léptem hozzá közelebb, becsúszva közé és a konyhapult közé, ujjaimmal nyúlva érte és ráhúzva a testemre - ha engedte, miközben felnéztem az arcára. A kezem felfelé indult a testén, ujjaimmal simítva végig csak rajta, hogy amikor a tarkójához érjek, mégsem rántottam le magamhoz. Inkább én álltam lábujjhegyre, ajkammal csúszva rá az övére, csak egészen komótos, lassú szenvedéllyel.

Figyeltem. Nem azért hogy jól csinálja e, mert nincs mit ezen elrontani. Illetve nem sok van. Csak egyszerűen azt ahogy mozgolódik a konyhában, ritkán látok ilyet tőle, mégse tudom arra számítottam e, amikor váratlanul bekúszik elém.
Talán tökéletesen.

A szemeibe nézek és hagyom hogy lépjen. Talán várom is, de nem rohanok elé, egyszerűen hagyom hogy azt tegye amit akar. Raina mindig azt teszi. És én pont ezt élvezem benne.

Ahogy hozzám hajol, nem kell hogy meghúzza a tarkómat. Lehajolok, csak épp annyira amennyire kívánja a helyzet, de mielőtt hagynám magam megcsókolni, a szemeibe nézek. Muszáj hogy lássam belőle.
Engem akar!

- Ha ezt folytatod, fogsz! - dünnyögöm mielőtt elkapna, de aztán mégis engedem magam. Hagyom hogy lassú szenvedéllyel kergessen a nyelve. És hogy a gnocci?? Kell annak még néhány perc. Ha meg nem, majd átnyúlva fél kézzel mögötte a tűzről félrehúzom.

Szerettem azt, ha nem ellenkezett. És sosem ellenkezett. Akkor sem, ha én akartam. Akkor sem, ha ő akarta, de veszettül. Ha jobban belegondoltam, sosem mondott nekem nemet. És ezért kegyetlenül hálás voltam neki. Mióta ismertem.

Most pedig.. csak egy rövid mosoly kúszott be a szavaira, de már nem azzal foglalkoztam, amit meghagyott nekem. Sokkal inkább a nyelve, a szája foglalta le a figyelmem, megszakítva néha a lassúságot azzal, hogy az ajkába haraptam. Nem fájón, csak mert muszáj volt néha a kis szünet, és egy ilyen alkalommal csak lassan húzódtam hátrébb, miközben a kezeim visszautat vettek.

Egészen a felsője anyagán, le a derekáig, ahol az ujjaim az anyagért furakodtak a bőréhez, hogy alá nyúlva az anyagot a testén csúsztassam csak feljebb és feljebb.

- Csak tíz perccel később fogunk enni. Azt kibírjuk, nem igaz? - suttogtam a szájától nem messze, és ha segített, akkor leszedve róla a felsőt csak leejtettem azt magam mellé a padlóra.

- Nem kell teljesen levetkőznünk sem - folytattam, miközben az ujjaim már a nadrágja övénél jártak, kicsatolva és kigombolva azt. Mégsem tettem meg a következő lépést. Most meghagytam neki, hogy döntsön. Hogy válasszon. A kaja, vagy én. Az anyja nyugalma, vagy éppen az, hogy akartam. Persze kajálni is lehet később, ahogy dugni is.

Harap, de nem annyira hogy tényleg fájjon. Csak a szokásos, Raina-kekeckedő-humora összetételben és én nem is akartam ellenkezni. Csak végigsimítottam a helyét nyelvvel, amikor végül engedett.

A szemeim végig a szemeit követték. Nem a kezeit, ahogy lassan engednek el, de amire még én sem számítottam, meglepettséggel tölt el, amikor az ujjai deréknál beutat keresnek.

- Már azt hittem feladod. - nem mosolygok és a vigyornak sincs itt helye. Csak a szemeit nézem, mélyen bele, és nem kell beszéljen, nem is kell kérnie, nagyon is jól tudom mire megy ki a játék.

Egy pillantás a szoba felé, igen, csak akkor engedem, de inkább fülelek, anyám kedvenc sorozata megy éppen, az ami akár 40 percig is odaragaszthatja a tv-hez, a kulcsszó: megteszi e!

- Azt gondolod tíz perc elég lesz? - kérdezem, még mindig teljes komolyságot ölve bele, de ahogy csúszik a póló nem ellenkezem, engedem és valahogy oldalra nyúlva csak lehúzom a paradicsomot.
A szex.. kevésbé jó füstben...
De legalábbis hova lenne az ebédünk!(??)

Az övem csattanása félig csendben tölti be a konyhát. A dolog íze már kezd kaparni a torkomban, még mindig fülelek, de a figyelmemet már inkább a kezei kötik le, hát még ami jönni fog.
És akkor megáll.

- Csak nem.. meggondoltad magad?? - kérdezem, de hogy komolyan gondoltam e??
A kezem közben ráfűződik az egyik kezére és a gatyámra húzva megmutatja a bizonyítékot. A már éledező "bizonyítékot".
Hogy én mennyire komolyan gondolom.

A szavai és az a tekintet.. Mégsem válaszoltam. Nagyon jól tudta, hogy nem szokásom csak úgy dolgokat feladni, és ha valamit akartam, azt mindig meg is kaptam. Lassan, csak egyszer mozdítottam a fejem nemlegesen, hagyva, hogy elnézzen az anyja irányában. Amilyen állapotban volt a kicsi, idős nő, még az is előfordulhat, hogy mire visszajön, elfelejti, hogy a fiánál dekkoltam éppen.

Mégis más dolgunk volt éppen. Leonak és nekem.

- Szűkösen. De ajánlom, hogy tovább tartson - még mindig a szemeibe, de aztán a pillantásom elvándorolt a testére. Csak lassan feltérképezve megint a felsőtestét, mialatt a kezeim a nadrágját érintették, egészen addig, ameddig meg nem álltam. Mert akartam, hogy döntsön. És tiszteltem azért, ahogy az anyjával bánt, mégis, amikor a keze a kezemért nyúlva visszahúzta magára, elmosolyodtam.

Megint fel a szemeibe hosszan, de a mosoly valami egészen másba fordult át. Megnyaltam az alsó ajkamat, be is szívva lassan azt.

- Azt egyikünk sem akarja, nem igaz? - a hangom nem volt hangos, és inkább tényként közöltem ezt. A kezem ott maradt, anyagon keresztül simítva végig egészen rajta, újra és újra. Szabad kezemmel csak oldalra nyúlva elzártam a gázt is, és már vissza, a testén futott végig az öt ujjam, megállapodva az oldalán, a bordái alatt kicsivel.

Közelebb hajoltam, végighúzva a nyelvemet a kulcscsontján is a vállától a nyaka íve felé, de nem álltam meg. Mialatt a kezem érintette ingerlőn, a nyelvem nedves csíkot húzott a szegycsontja felé a mellkasán át, és még lejjebb is. A testem követte a mozdulatsort, és ahogy már a hasánál járt a szám, a nyelvem, leguggoltam előtte, hogy felnézve Leo arcára a nadrág korca felett csússzon végig a nyelvem a bőrén állammal érintve a kezem.. és ezáltal alatta lévő farkát is.
Aztán egyetlen rántással a nadrágját egészen a combjai közepéig vontam le vigyázva azért arra, amit épp akartam, és csak egy rövid, feszült mosollyal néztem le a szemeiről az ágyékára, mielőtt a nyelvem érintette volna a férfiasságát teljes hosszában érezve a keménységét, kiélvezve minden egyes centijét, ami a számon, nyelvemen csúszott végig. Csak egyetlen hosszú, kínzóan lassú mozdulat volt, egyelőre nem több. Ha és amennyiben hagyta mindezt. A kezem lassan tért vissza a combjáról a csípőjére végigsimítva a bőrén és megkapaszkodva benne.

- Szóval ajánlod... - és ekkor ütközik ki az első mosoly a szemeimben. Talán az arcom ráncát is rántja vele, de hamar győz a koncentráció, a kezei ahogy maguktól kezdenek bele, és amikor megáll, én vagyok az aki bizonyítékot mutat.
Ha már belekezdett ne hagyjuk az egészet veszni, ezért amikor újra önálló sorba kezd a keze, mély sóhajt húzva a tüdőmbe, engedek a nyelvének.
Lecsukódik a szemem...

- Ezt hogy találtad ki.. - csak motyogom, nem is igazán lényeges, az állkapcsom feszül, az ő keze meg egyre inkább tevékeny, ezért fél kézzel kapaszkodót keresve a konyhapult szélén, csak engedve a nyakamon emelem a fejemet, mint ahogy vissza.. mikor újra irányt vált lefele, szabad kezem éles fogást keres a haján.
De nem húzom meg. Nem is tépem, ez most nem az a helyszín, csak hogy érezze, nincs visszaút ha már belekezdett, és ahogy egyre lejjebb és már térden, ahogy ugrik a nadrág hirtelen rázkódom meg.

Szeretem a szemeit.. azt a könyörtelen és határozott fényt benne, a kezem végigfut az arcán, csak visszafogott levegőfölénnyel küzdve, aztán hagyom, hadd csinálja tovább a dolgát, és amikor a nyelve ér, halkan nyögve fel megrázkódom.
Muszáj hogy az a kibaszott sorozat kitartson!