Ez is kész. Az utolsó nap. Egyedül ülök a cellámban, ami nem meglepő, hiszen nem osztom meg senkivel. Még itt is luxus vesz körbe. Hiába. Akinek kint, a való életben nagy hatalma van, bent sincs ez másképp. Pontosan emlékszem mindenre. Az első itt töltött napon egy tag megpróbált közelíteni, nyilván a seggemre fájt a foga... vagy éppen más, mindegy. Nos azt hiszem azóta is a börtönkórház ágyát nyomja és még sokáig élvezi majd a vendégszeretetet. Én nem az a katagória vagyok, akivel csak úgy szórakozni lehet. Hamar rájött erre mindenki, éreztettem a hatalmam, ami nem csak a sok idióta rabra terjedt ki, olyan őr is akadt, akit meg tudtam venni. Pénzen minden kapható, mindenkinek van egy ára, nekem meg elég sokat megért, hogy nyugalomban tölthessem el az időt. Lustán szívok egyet a cigimből. Itt is majdnem mindenki a kezem alá dolgozik. Mindenki azért van, hogy nekem jó legyen. Két év. Két kibaszott év. Az egész azzal kezdődött, hogy a konkurencia rámküldte az embereit. A lakásban törtek rám és Minho-ra, az én kis kedvencemre. Nyilván azt hiszi elmenekültem, otthagytam őt vérző sebbel, de nem erről volt szó. Nem maradhattam. Nem szeretek tétlenkedni. Értettem az üzetenet és egyből válaszolni is akartam rá, azért mentem el, de nem menekültem. Ő pedig azóta felépült és azt is pontosan tudom, hogy bármennyire próbálta magát meggyőzni arról, hogy utál engem, még mindig a lakásomban lakik. Mintha várná, hogy hazatérjek... ha tudná, hogy erre már nem is kell sokat várnia... Hol is tartottam? Szóval... nem tetszett a konkurenciának, hogy rendesen keresztbe tettem nekik és elhalásztam előlük egy jól jövedelemező üzletet. Hát ez van, nem lehet szarakodni. Én voltam a jobb. Ők meg így akartak rá válaszolni. Nem jött be. Saját kezűleg intéztem el, de a mocskos zsaruk egészen véletlenül pont akkor jelentek meg. Nem tudom ki hívta ki ránk, mindenesetre erre is jó a börtön, innen elintéztem mindet és még csak vér sem tapad a kezeimhez. De mindent én sem úszhattam meg. Volt elég befolyásom ahhoz, hogy elsimítsák az ügyet, de az sok zsaru állásába került volna... Sok olyannak az állásába, akik mindig is nekem dolgoztak, ezt meg nem engedhettem. A jó szívem... Nem, dehogy. Sokáig tartana egy új kapcsolatrendszer kiépíteni, nem engedhetem meg magamnak. Így is nevetséges ez a két év, amire bevarrtak. Így megmaradtak az embereim, akik igyekeztek elviselhetőbbé tenni az ittlétem. Elég jól sikerült is. Két dolog hiányzik csak. A szabadságom és Minho társasága. Már egyikre sem kell sokat várnom. A gondolatra mosoly kúszik ajkaimra. Eszembe jut mi mindent fogok tenni a fiúval és ha nem inteném magam türelemre, akár izgalomba is jönnék. De nem lehet. Még nem. Majd akkor, ha már ott áll velem szemben. Elnyomom a cigit. Valaki közelít. A cella ajtaja nyikorogva enged szabad utat nekem. Szabad utat, ki innen, ahova vissza sem akarok jönni. Nem is fogok. A cuccom hátrahagyva indulok el, még látom, ahogy az őr ingatja a fejét, de nem foglalkozok vele, nem kell semmi, ami az itt töltött időt juttatná eszembe. Vissza sem fordulok. Úgy lépek innen ki, hogy nem akarok emlékezni arra, mi is történt itt. Hiszen valójában semmi. Az életem egy rövid időre véget ért akkor, amikor kiléptem a lakásomból. Most pedig folytatom. Ott, ahol abbahagytam. Minho... jövök édesem.