Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Ivonne, neked teljesen elment az eszed?! Ó, igen, határozottan összecsomagolt és elutazott nagyon messzire abban a pillanatban, amikor odaadtam a lakásom pótkulcsát Garethnek. Akkor tettem még ezt, amikor az irodájában voltam ma délelőtt. Arra szintén nem tudom a választ, mit is keresett az a kulcscsomó a táskámban, de ez teljesen eltörpült az előbbiek miatt. Hiszen alig ismered! Még csak fel sem kellett hívnom édesanyámat ahhoz, hogy aggódó szavait hallgassam erről az egész helyzetről, anélkül is tisztán zengtek a szavai a fejemben, gondolataim közé beágyazódva. Nem mintha valaha is megosztottam volna bármilyen férfiügyet vele.. Nem, még ha lett volna is mit mondanom, akkor sem. Nem szabad mindent elkapkodni, ha az Úr egymásnak teremtett titeket, előttetek áll még az egész élet. Idejét sem tudom már, mikor éreztem magam ennyire szabadnak. Mintha a lelkem lerázta volna a láncokat, amelyeket én magam tettem rá. Olyan dolgokkal töltöttem az időt, amire régebben sajnáltam, és most még egész jól elszórakoztam. Miután eljöttem Gareth irodájából, úgy döntöttem, ideje elmenni vásárolni. Nem éppen a saját szórakoztatásomra tettem ezt, hanem mert szükségem volt pár új holmira az utazáshoz. Az pedig még engem is meglepett, hogy nem is utáltam annyira az egészet, mint elsőre gondoltam. Így nem kevés szatyorral tipegtem haza. Arra már esélyem sem volt, hogy lemenjek a közértbe, és esetleg bevásároljak a vacsorához. Mert hogy az a fantasztikus ötletem támadt, hogy én főzök. Én, aki már ezeréve nem nyúlt fakanálhoz, és még az edényeket is képletesen le kell porolnia a lakásában, olyannyira nem foglalkozott a gasztronómia ezen részével. Szeretem a kihívásokat, és végtére is, a bort már megvettem. Az a hatalmas építmény, amelyet az emberek plázának hívnak, minden bizonnyal egy másik időzónában létezik, mert a legkevésbé sem olyan időben értem haza, mint azt terveztem. (Pedig még taxit is hívtam, mert hirtelen annyi cipelni valóm lett, hogy a tömegközlekedésre fel sem fértem volna. Micsoda pazarlás). De még ekkor is úgy gondoltam, teljesen időben vagyok. Ott csúszhatott el végleg a dolog, amikor a postaládámat kinyitottam, és a kedvenc negyedéves orvosi szaklapom nézett vissza rám, az igencsak termetes méretével. A legtöbb esetben ezt az éjszakai ügyelet csendes óráiban szoktam átlapozni, de most még sem tudtam ellenállni az újabb „kísértésnek”. Csak egyetlen egy cikket elolvasok.. az igazán nem nagy idő, és utána még mindig lemehetek a közértbe bevásárolni. Igaz? Így hát meggyőzve magam arról, mennyire zseniális a tervem, tornyoztam fel a hálószobában azt a tucatnyi szatyrot, majd feküdtem végig a kanapén. A dohányzóasztalon pihenő ipodomért nyúltam, majd dugtam be a füleim, és vettem ölembe a magazint. Tudásra szomjazva lapoztam fel a fényes papírokat, miközben Vivaldi – Négy évszak versenyműve megszólalt füleimben. Végül az egy cikkből még egy lett, majd egy újabb és újabb tanulmány, és észre sem vettem, hogy az idő, hogy elszalad mellettem.
A délelőtti találkozó egész mást hozott. Nem terveztem elhívni őt magammal az üzleti útra, mert tudtam, hogy nem az ő világa, de mégis igent mondott. Olyan különös boldogság árasztott el, amiről elhittem, hogy tényleg így lehet, de egyben meg is ijesztett. Sosem éreztem még így senki iránt, és ez felkavart, és mégis megnyugtatott. Mellette más voltam, és mintha egy új énem tört volna felszínre a Vele töltött idő alatt. Megmutattam neki a tudásomat, melyet évek óta nem gyakoroltam. Le akartam nyűgözni, és hirtelen harminchét éves fejjel kamasznak éreztem magam, aki képes volt lehozni a csillagokat is az imádott nő kedvéért. Talán a húgomnak volt igaza? Nem... Nem ismerem azt az érzést, amiről ő beszélt. Mégsem tagadhattam le azt, hogy mellette jobb a kedvem, hogy elvarázsol, és a külvilág megszűnik létezni. Mintha nem lett volna más feladata az életben, csak belépni az enyémbe, és összekuszálni mindent, megingatni a hitemet és magával ragadni. Úgy éreztem, hogy minden, amiben eddig hittem hazugság volt. Mikor meghívott vacsorázni, én pedig igent mondtam. Vele akartam lenni, szinte minden egyes percben. Vigyázni akartam rá, és részese lenni az életének, ahogy ő is az enyémnek. Egyetlen pillanat alatt viszont minden mássá változott. A felhőtlenség érzése, az a szabadság varázsa, amit mellette élhettem át, megváltozott egyetlen apró mozzanattal. Talán nem szándékosan tette, én mégis elkomorodtam. Éreztem, ahogy kételyek öleltek körbe, ahogy a kezdeti lendületből visszarántott valami a hűvös talajra, mely mintha hideg zuhanyként ért volna. Hezitáltam. Nem tudtam, hogy most menjek át hozzá, vagy sem, de nem ezt érdemelte. A kulcsát forgattam a kezemben, miközben a sokadik cigarettámat szívtam el. Én erre még nem álltam készen, hogy ilyen nagyot ugorjunk előre. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi ilyenkor a helyes, de valahol mégis azt éreztem, hogy ez így nem jó. Nekem ez túl gyors, mintha magához akart volna láncolni, mintha... Az órámra pillantottam, és hirtelen pattantam fel az irodai székemből. Még szinte át sem öltöztem, és órák óta csak egy helyben ültem, és szívtam a cigarettát, miközben egyetlen tett körül forogtak a gondolataim. Nem tudtam hová tenni, nem tudtam kezelni. Talán nem így kellett volna, talán lassítanunk kéne. Igen ez lenne a legjobb. De mégsem tehetem ezt vele úgy hogy belevágok a közepébe. Remélem meg fogja érteni, meg kell értenie. Nagyot sóhajtottam, majd végül hamar átöltöztem. Egy sötétszürke inget és egy kopott szürke farmert választottam. A kulcsát a zsebembe mélyesztettem a sajátommal együtt, majd elindultam. Lassan vezettem, mintha nem is én lettem volna. De mintha valami egyszerre taszított volna, azzal együtt, hogy vonzott hozzá. Talán a kulcs az oka. Talán ez nekem nagy ugrás volt. Mégsem szalasztottam el virágot venni neki. Hófehér liliomok öleltek körbe néhány bordó szegfűt a csokorban, melyet neki szántam. Most ezt tartottam a legmegfelelőbbnek az alkalomhoz. A virágok számomra mindig is kifejeztek valamit míg másoknak csak virágok voltak. Percekig ültem a kocsimban lakóház parkolójában. Csak néztem a műszerfalat, miközben magam sem hittem, hogy képes lennék olyat tenni, amivel talán ellököm magamtól az egyetlen nőt, aki valami újat hozott az életembe. Mégis elszántan szálltam ki a kocsimból, és indultam el a megfelelő emeletre ahol Ivonne lakott. Az ajtó előtt állva még egy pár percig hezitáltam. Lehunytam szemeimet, és mély lélegzetet vettem, majd végül bekopogtam hozzá, és vártam, hogy bebocsájtást kapjak... Talán nem ez lesz az utolsó találkozónk...
A számomra kellemes dallamok halkan duruzsolnak a fülembe, miközben hagyom magam beszippantani az újság által. Egy normál embernek unalmas, száraz orvosi szakzsargonokkal teli írás lenne ez, semmi más. Nekem mégis olyan, mintha egy ajtón keresztül kilépnék az életemen, és azon a kórházon, ahol most dolgozom. Elismert, általam is nagyra tartott szakemberek osztják meg újabb és újabb felfedezéseiket és tanulmányaikat osszák meg velem, mint olvasóval. Ettől úgy érzem, mintha nem a nappalim kanapéján feküdnék éppen, hanem ott állnék a műtőben velük együtt. Mindig is ilyen voltam. Már az iskolában is szomjaztam a tudást, és szerettem volna minél többet tanulni, és tudni. Mert a tudás hatalom, nekem pedig van hatalmam orvosként a műtőben, amikor a betegek a kezem alatt fekszenek nyitott mellkassal. S csak akkor végezhetem a munkám a legjobban, ha minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy fejlődjek. Ezért is fordulhatott elő az, hogy az órák csak úgy elrepültek mellettem, én pedig észrevétlenül elmélyedtem az ölemben tartott orvosi szaklapban. Mivel igen csak alacsony hangerőn szól a fülemben a zene, így meghallom, amikor az ajtón kopogtatnak. Kihúzóm a fülemből, és a kis lejátszót az asztalra teszem. Felállok a kanapéról, és ahogy a bejárató ajtó felé lépkedek, elgémberedett végtagjaim kinyújtózom. Kótyagosnak érzem magam, pedig egy szemvillanásnyit sem aludtam. Mint amikor egy ember elmélyül egy izgalmas regény olvasásában, és fájó érzés, amikor kirángatják onnan valami oknál fogva. Pontosan így érzem magam én is most. Vajon ki lehet az? A kérdésemre hamar megkapom a választ, mert amikor kinyitom az ajtót, Gareth áll ott előttem életnagyságban. – Szia. – köszönök neki, és mosolyodok el, majd a következő pillanatban meglepetten kerekednek el a szemeim, és a szám elé kapom a kezem. – Jesszus, már ennyi az idő? – A kérdés nem is igazán neki szól, hanem magamnak. A jobbom felkapom, és a karórámra pillantok. Látszik rajtam, hogy nem igazán működik túl jól az időérzékem. – Teljesen félreszámoltam magam. Még csak a közértig sem jutottam el. – rázom meg a fejem, majd az órámról újra Garethre pillantok, bocsánatkérő mosollyal az ajkaimon. Közben pedig félreállok az ajtóból, hogy bejöjjön. – A helyzet több, mint kellemetlen. Beígértem a vacsorát, még sem lesz belőle semmi. Hhmm.. Készen állsz a kihívásra, hogy rendeljünk valamit egy olyan helyről, ami nem a Te éttermed? Hidd el, nagyon jól tudok telefonon rendelést leadni. – Magyarázom határozottan, és persze a vidáman csillogó szemeim elárulják, mennyire elememben vagyok még mindig. Most viszont befogom a szám egy pillanatra, így, hogy a kezdeti zavaromon túlléptem. Ez tényleg rettentő ciki, de ez is én vagyok. Megállok, és tekintetem szemeiről a virágra kúszik le, majd vissza rá.
Egész eddig úgy éltem az életemet, hogy sosem fogom megtalálni azt a nőt, akit eltudtam képzelni az oldalamon, akitől gyermeket vállalnék. Mert igen, még én magam is vágyom a gyermekre, akit egy nap felnevelhetek, és akire ráhagyhatom a vagyonom, és a cégem. Természetesen ez a nap még nem jött el, de néha eljátszottam a gondolattal. Ennek ellenére rettegtem tőle, hiszen rengeteg elkötelezettséggel és lemondással járt, mégis ez a gondolat erősebben tért vissza az első reggelen, mikor Ivonne mellett ébredtem. Nem akartam, tiltakoztam ellene, de amikor felébredtem, és magam mellett láttam, békét éreztem, és megkönnyebbülést. Most mégis feszült vagyok, ahogy az ajtaja előtt állva vártam a bebocsájtást. Mintha attól féltem volna, hogy nincs itthon, vagyis az áhított bejutás végül a kulcsokkal történik majd meg. Mély levegőt vettem, és vártam a bebocsájtást, és meg is kaptam végül. Megjelent az ajtóban, s mintha egy másik világból csöppent volna vissza a földre, mely hirtelen mindent elfeledtetve velem, mosolyt csalt az arcomra. Persze hamar le is fagyott onnan, ahogy meglepetten pillant vissza rám, mikor rájött, hogy már eltelt a délután, és az esti randink ideje jött el. - Korán vagyok? El is mehetek, és járhatok egy kört a ház körül - mutatok a hátam mögé mosolyogva, persze tudhatja, hogy nem gondolom komolyan, mert csak a szokásos csipkelődés ez tőlem. Meglepett, hogy elfelejtette, és igen kíváncsivá tett, hogy vajon mit csinálhatott ezidáig. De végül félreállt az ajtóból, én pedig beléptem, és közel hajolva hozzá loptam csókot ajkairól lágyan és röviden. Magamba szívtam kellemes illatát, miközben ismét eluralkodott rajtam az érzés, mely abból fakadt, amit valójában közölni akartam vele. - Merre jártál, hogy így elkalandoztál? - kérdeztem érdeklődve majd beljebb sétáltam a házban, teljesen megfeledkezve a virágkölteményről, amit végül átnyújtottam neki. - Ezt neked hoztam - mosolyodtam el, majd szinte teljesen belém fojtva a szót beszélt arról, hogy semmit sem tett délután, meg rendelésről, én pedig mosolyogva intettem, hogy semmi vész. - Nem gond... Ha tényleg jó a hely, és életben maradok, akkor talán be merem vállalni - húzom el a szám, mint aki tényleg megijedt attól, hogy olyan helyen kell majd ennie, amit nem ismert. Persze nem vagyok annyira finnyás, bár vannak nekem is bogaraim, és megválogatom, hogy hol eszem, most mégis Ivonne-ra bíztam magam.
Ahogy peregnek a másodpercek, úgy térek vissza a valóvilágba, és kissé elhomályosult tekintetem kitisztulni látszik. Hallva a férfi szavait, elsőre is tudom, hogy nem gondolja komolyan, csupán ugrat. S valljuk be, meg is érdemlem. Roppant kellemetlen, hogy pont én feledkezem el magamról, és hagyom, hogy az idő csak úgy elsuhanjon mellettem. – Eszedbe se jusson! – rázom meg kissé a fejem, majd szégyellősen elmosolyodom. – A látszat ellenére nagyon örülök, hogy végre itt vagy. – Nem kezdek ódákba arról, mennyire hiányzott, elvégre még egy napot sem töltöttünk külön, meg különben is! Kicsit túlzás lenne. No meg hazugság, mert a gondolataimba most nem Ő férkőzött be, hanem életem nagy szerelme, az orvostudomány. Felesleges lenne is tagadni ezt a tényt. Mégis melegséggel tölt el a jelenléte. Szemeim lecsukódnak, ahogy megcsókol. Kedvesen, s puhán viszonzom a gesztust, és egy pillanat alatt megint elvarázsolt hangulatba kerülök. Annyi különbséggel, hogy most nem egy orvosi szaklap teszi velem ezt, hanem egy húsvér ember, s már csak azért is sokkal intenzívebb ez az érzés. – Éppen a legújabb kutatást olvastam a három dimenziós nyomtatóról, amely segítségével egy apró sejtből is már egy komplett szervet lehet létrehozni. - válaszolok a kérdésére, és megint észbe kapok, hogy túl sokat beszélek. – Még gyerekcipőben jár a dolog, és nem is akarlak vele untatni. – Jegyzem meg mosolyogva, és csak legyintek egyet. Sok mindent nem tud még rólam, ó, de még mennyi mindent!, de ezt az egyet biztosan. Imádom a munkámat, és mindig szeretem az új kihívásokat. Azt, hogy tovább képezzem magam. Tekintetem a szemeiről most újra a csokorra siklik, ahogy átnyújt azt nekem. Egészen zavarba jövök. Talán furcsa, de tényleg nem vagyok ehhez hozzászokva. Egy hosszú pillanatra a kezemben tartott csokor foglalja le minden figyelmem, ahogy gyönyörködöm benne, és finoman érintem meg a szirmokat. – Köszönöm, de igazán nem kellett volna.. – nézek fel ismét rá. – Teljesen elkényeztetsz. – Vicces kis megjegyzés, és igazából nem is igaz. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet ehhez hozzászokni. Benjamin is figyelmes volt, szó se róla, de az együtt töltött évek alatt ezek a dolgok háttérbe szorultak a betegsége miatt, s valahogy akkor nem is hiányzott. Nem tudtam, minek kellene hiányoznia. Most én lépek oda hozzá, és lehelek apró csókot ajkai szegletébe. Ártatlan érintés ez, mégis tele van ígéretekkel. – Keresek egy vázát. – beszéd közben a konyhába sétálok, magára hagyva Garethet. Nem tartok attól, hogy ne érezné otthon magát. Legalább annyira, hogy ne kövessen, vagy éppen ne üljön le valahova. – Kérsz egy kávét? – Kinyitva a felső szekrényt, kissé pipiskedve ugyan, de elérem az áhított üvegből készült darabot, majd a csaphoz lépve megeresztem azt. – Ugyan mi bajod lehetne? – forgatom meg a szemeim. Egyértelműen belemegyek a játékba, mint mindig. Időközben a vázát a pultra helyezem, és a csodálatosan szép csokrot is beleteszem. – Kezeskedem az életedért, és egyébként is.. egy kis gyomorrontásba még senki sem halt bele. – Ugratom, és ahogy ránézek, az alsó ajkamba harapok, ezzel is megpróbálva leplezni a mosolyom, nem túl sok sikerrel. Végül a pulton lévő tálhoz lépek, majd az ott lévő szórólapokat megragadva lépek oda hozzá, és terítem le magunk elé. Különféle éttermek reklámjai ezek, melyek azt hivatottak hirdetni, milyen gyors és kényelmes a házhozszállítás. – Bevallom, én sem nagyon ismerek ezeket a helyeket. – vonom meg a vállam. – De egy kis izgalom sosem árt, nem de? – Még csak le sem tudnám tagadni azt, mennyire jól szórakozom azon, hogy Őt ugrathatom. Valójában nem is akarom. Jó kedvűnek és felszabadultnak érzem magam.
Rábíztam magam. Képes lettem volna az életemet odaadni, vagy akár egy csillagot lehozni egyetlen mosolyáért. Ez nem én voltam, és ez megijesztett. Én nem voltam kedves, odaadó és önzetlen, és nem voltam még ennyire gyenge senki jelenlétében azóta hogy... Igen, akkor még ártatlan gyermek voltam, aki mindent megtett volna azért, hogy valaki olyannak feleljen meg, akinek soha nem tudott volna. Akkoriban még bántam, sőt mindent megtettem, de végül elegem lett. Akkor gyenge voltam, de az a gyengeség más volt, mint az, amit most éreztem a jelenlétében. Mindemellett erőssé tett, és olyanfajta új energiát éreztem magamban, amiről soha nem hittem, hogy létezhet bennem. Eddig csak az számított, hogy velem mi lesz, hogy a saját sorsomat hogy irányítsam, és nem érdekelt, kit kell eltipornom a céljaimért. Eddig nem gondoltam arra, hogy valaki lehet fontosabb nálam, és most itt volt egy nő velem szemben, aki mindent megváltoztatott. Nem tudtam kezelni ezt az új érzést, és kiigazodni sem voltam képes magamon. Azt vettem észre, hogy hiányzott, mikor nem volt velem, és vágytam rá, hogy elfogadjon. - Egy nyomtató, ami sejteket hoz létre... Igen érdekes - jegyeztem meg szórakozottan, mintha tényleg érteném, mit is jelent ez, de valójában fogalmam sem volt róla. Ezt pedig a szemeim elárulták. Ha mondjuk egy csőd szélén álló étterem könyvelését nyomta volna a kezembe, pár másodperc alatt kiigazodtam volna rajta, de azt, hogy egy nyomtató, hogy képes szerveket készíteni, el sem tudtam képzelni. Biztos ez olyan dolog, amit csak az orvosok érthetnek meg. - De tetszik, ahogy felragyogsz, ha erről beszélhetsz - fordultam ismét vele szembe, majd nagyot sóhajtottam. Ha tudnám, hogyan kezdhetnék bele szavaimba, az okokba, ami ide vezetett, akkor sokkal könnyebb lenne. Bár ha úgy vesszük, nem lenne az, hiszen éppen azt igyekszem bevallani, hogy gyáván megfutamodnék. Holott ez nem gyávaság, csak nekem így túl gyors. A kulcs, és ez az egész... Beljebb sétáltam a házban, és körbenéztem, mintha először jártam volna itt. Közben Ivonne a konyhában tevékenykedett, és szavai is lassan értek el hozzám, de még épp időben ahhoz, hogy felé fordulva egy félmosollyal jutalmazzam. - Igen, jól esne egy kávé - fogadtam el az ajánlatát, hiszen kávéfüggő vagyok, ezt talán kérdeznie sem kellett volna, de legalább ezzel is húzhatom az időt az elkerülhetetlenig. Sosem éreztem magam bizonytalannak, és ez az érzés megőrjített, és éreztem, ahogy feszültség formájában kúszott szét minden apró idegsejtemre. Egész testem megremegett, majd feszültté vált, de közben leültem a kanapéra. - Gyomorrontás? Egyre jobb, már azt hittem az ételmérgezés az első a listán - tereltem el a gondolataimat egy kicsit a feszültséget okozó dologról. Igazából ez amolyan csipkelődés akart lenni, de valahol sosem szerettem más helyekről enni. Volt bennem egyfajta félelem más éttermek ételei felé, és csak ritka esetben ettem máshol. Persze mindig a legdrágább helyre mentem, mert talán az egyik legbiztosabbak, de ez mégsem jelentette azt, hogy száz százalékosak. De mindegy, végül is nem fogok belehalni más éttermek ételeibe. - Akkor olyan helyről rendeljünk, ahonnan már te is ettél, vagy tudod mit? Rád bízom, és te leszel a főkóstoló - mosolyodtam el végül, mintha ezzel adtam volna be a derekamat, és én is elkezdtem nézegetni a szórólapokat, s némelyiküket az asztalra helyeztem lazán, mert nem tetszett a kínálatuk.
Ahogyan a szavaimra reagál, egy egészen rövid pillanatra megtorpanok az adott mozdulatban, és fürkészve nézem Őt. Végül a következő mondata adja meg a végső lökést, és szélesen elmosolyodom. – Nekem pedig az tetszik, hogy érdekesnek találod, pedig valójában elképzelésed sincs a szóban forgó szerkezetről. – ezt természetesen nem felrovom neki, hiszen szó sincs erről! Egyszerűen édesnek találtam azt a pillanatot, ahogy az ”Igen érdekes” szavakat kiejtette, s ehhez egy enyhe értetlen tekintet társult. – Ha valaha is birtokában lesz a kórház egy ilyen nyomtatónak, majd becsempészlek, és megmutatom, miről is van szó. Mert nem egy olyan átlagos, irodai szerkezetet kell elképzelni. – Fűzöm hozzá a továbbiakat, és közben beljebb kerülünk a lakásba. A csodaszép csokor, melyet tőle kaptam, most vázába kerül. A feltett kérdésemre pedig megkapom azt a választ, amit vártam is. Így hamar elteszek egy kávét főni. Annyira elvagyok foglalva saját magammal, és azzal a kis rózsaszín buborékkal, hogy eszembe sem jut figyelni az apró jelekre, vagy azt észrevenni, hogy a másik mondani szeretne nekem valamit. – Ételmérgezés? Azért ez egy kicsit túlzás, nem gondolod? – nevetem el halkan magam miközben leülök mellé. Hiába nagyobb az a bizonyos kanapé, amelyet most helyet foglalunk, a szórólap nézegetése közben akaratlanul is közelebb húzódom hozzá, és egészen hozzásimulok. – Csak nem vagy paranoiás? – Hajolok hozzá közel, és próbálok komolyságot erőltetni az arcomra, miközben felteszem a kérdést. Egyértelmű, hogy a rendelt étel iránti túlzott aggodalmára gondolok. Vagyis inkább csak ugratom vele. Ez a téma engem a legkevésbé sem érint érzékenyen. - Vállalom ezt a szerepet. – húzom ki magam, miközben már egy ideje egy szórólapot nézegetek, amely egy indiai étteremet reklámoz. – Tőlük már rendeltem többször is, és még eddig egyszer sem lettem rosszul. Ez elég jó ajánlás? – Kacsintok rá, miközben átnyújtom a szórólapot, majd állok fel könnyedén mellőle, hiszen időközben a kávé is lefőtt, és ezt a lakásban elterjedő jellegzetes illat is megerősíti. – Nem mellesleg.. azért adtam a kulcsot, hogy használd. – szólalok meg, miközben a két előkészített bögrébe kiöntöm a kávét. – Sokkal praktikusabb és költséghatékonyabb, mintha felfogadnék egy komornyikot, hogy akkor is ajtót nyisson, amikor éppen én nem tudom megtenni személyesen. – Nem kerülte el a figyelmem az, hogy csengetett. Egyszerűen csak nem hívtam fel azonnal rá a figyelmét. Megfogom a bögréket, és ismét oda sétálok hozzá a kanapéhoz, és ülök le mellé. – Feketén, ahogy szereted. – nyújtom át a neki szánt bögrét.
Hát igen, tényleg halvány elképzelésem sem volt arról a szerkezetről, amiről ő beszélt. Fogalmam sincs hogy nézhet ki, és hogyan állít elő szerveket, és ez a tekintetemen is látszott, amit Ivonne szerencsésen észre is vett. De szerintem megbocsájtható, hiszen nem vagyok orvos, nem tudom elképzelni, milyen is lehet. - Lebuktam, és rendben kíváncsian várom ha egyszer lesz szerencséd találkozni egy ilyennel - mosolyodtam el, elfelejtve megint minden mást amit csak akartam. Tényleg furcsa, hogy ennyire képes rám hatni akár egy szavával, vagy mosolyával. Félelmetes erőt birtokolt, és én pedig hagytam, hogy a hatása alá kerülve forduljak ki önnön magamból. Új érzés volt, és ha azt vesszük túlságosan is kellemes és csábító. Elvarázsolt, és ő az első ilyen nő, akiért képes vagyok változni akaratlanul is, és sosem gondoltam volna, hogy mellette ilyenné leszek. Egy részemnek tetszik, viszont ez a gyengeség, ez a lágyság sosem volt jellemző rám. A másik részem pont emiatt rettegett a közelségétől, de elnyomva azt feledkeztem bele ebbe a társalgásba. Már nem volt kedvem felhozni a témát, nem akartam megbántani, mert nem érdemelte meg tőlem. - Túlzás? Dehogy - legyintettem, de valahol tényleg az volt tőlem. Ezért nem is gondoltam annyira komolyan, persze azért féltem tőle, hiszen én eléggé válogatós vagyok. Anetta szerint inkább finnyás, de szerintem ez badarság. Egyszerűen csak ott eszem, ahol biztos tudom, hogy mit raknak elém. Én tudatosságnak mondanám. - Ismét csak lebuktam. tudod mennyire paranoiás vagyok néha - tréfálkoztam ismét, bár volt benne igazság. Nem véletlen az a rengeteg őr a lakásomnál, ahogy John sem véletlenül lett felvéve. Bár még mindig nem vagyok olyan, mint egy filmsztár, ami nem is akarok, elég nagy hírnévre tettem szert. Féltettem a vagyonom, és azt sem tartottam kizártnak, hogy a mai versenyhelyzetben akad egy-két irigyem, aki képes bármeddig elmenni. De Ivonne persze ezt is tudta rólam, és nem bántam. Tőle nem esett rosszul ez a kérdés még akkor sem, ha csak vérszívásnak szánta. Ahogy közelebb hajolt, rá néztem, és szemérmetlenül csókoltam meg ismét, ezzel elvonva egy kicsit a figyelmét. Jól esett a közelsége, és ez látszott is rajtam. - Indiai? Hát végül is... Rád bízom, mit eszünk - mosolyodtam el, ahogy felé fordultam, miközben a kávét készítette, majd gyorsan futottam át a lapot, de megakadtam következő kérdésén. Egy pillanatra ajkaimra jött, hogy most lesz az a pont, hogy valljak, de nem akartam elrontani ezt az idilli hangulatot. Majd később, vagy majd holnap. Nem tudtam megtenni, és ez rám végképp nem volt jellemző. - A megszokások rabja vagyok. Szeretem a hagyományos dolgokat, és bejöttem volna, ha nem nyitsz ajtót - szavaim végére ért csak vissza, én pedig ráemeltem gesztenyeszín szemeimet egy hálás mosollyal. - Köszönöm... Tudod még szoknom kell ezt, hogy kulcsot kaptam, és azt hiszem az irodában hagytam - tapogatom át a zsebeimet, miután egyet kortyoltam a kávémból. - Szóval vissza kellett volna mennem, és úgy bejönni hozzád, szóval ezért csengettem - tény, hogy nem volt nálam a kulcs, most így jobban megnézve. Komolyan hova tehettem az eszemet? Pedig meg voltam győződve róla, hogy a saját kulcsaimmal együtt összefogtam azt is...
Az, hogy honnan és mit is rendeljünk, nem volt túlzottan égető kérdés a számomra. Inkább a másikat ugrattam vele, és ezt már sokkal inkább élveztem. Így nem is csoda, hogy szinte azonnal minden gondolatom kisöpri azzal az egyetlen csókkal, amit akkor lop, mikor incselkedve közelebb hajolok hozzá. Megint csak úgy érzem magam, mint az első esténken a házában. Csak egy férfi és egy nő együttöltött közös perceiről van szó, semmi másról. A kishang ugyan figyelmeztet, hogy nem szabadna ennyire belelovallnom magam az egészbe, de elcsitítom magamban a bizonytalanságom által szült gondolataim. Megfogadtam Benjamin halálát követően, hogy soha többet nem kezdek olyannal, aki más társadalmi rétegből származik, mint én. Még akkor sem, ha az akkori csóró egyetemistához képest már egy jól kereső, elismert orvos vagyok. Még mindig ott van az a pár lépcsőfok, ami elválaszt engem egy olyan világtól, amihez nem akarok tartozni. Most mégis fejjel előre megyek neki ennek az egésznek. Kész őrület! Kissé elmerengve nézek a férfi mélybarna szemeibe, mikor ajkaink elválnak egymástól. A következő pillanatban pedig felemelve jobbom, simítok végig az arcán. Végül felállok mellőle, ezzel elbúcsúztatva az iménti pillanatot, és megyek ki a konyhába azért a bizonyos kávéért. – Ó! Tehát a „hagyományos” kategóriába sorolod az ajtón való kopogást. Értem. – mindezt nagyon komoly arccal állapítom meg, persze a kisördög megint belém bújt. Nem tudom miért van az, hogy ennyire élvezem Gareth ugratását. Talán mert Ő a rettegett Gareth Ray Saintwood, és ha már más nem teszi meg, rám hárul eme nemes feladat. A mosoly ott bujkál ajkaim szegletében akkor is, amikor átnyújtom neki a kávét, és újra lehuppanok mellé a kanapéra. Lábaim lazán keresztbe rakom, és még amikor belekortyolok a kávémba, tekintetem akkor is Rajta pihentetem. – Azok elvesztegetett percek lettek volna, s már pedig az idő pénz, a Te időd meg főleg nagyon drága árfolyamon mérik. – Magyarázom, é a végén még bólintok is egyet, mintha ezzel akarnék a szavaimnak némi hangsúlyt adni. Félrebillentem a fejem, s úgy szólalok meg újra, immáron nem mímelt komoly ábrázattal, hanem kedves mosollyal az arcomon. – Reményeim szerint lesz még alkalmad a megszokásra. – jegyzem meg. Elvégre nem kötelező mindig nála találkoznunk, vagy éppen lennünk. Érdekes, hogy jobban szeretem és értékelem a saját kis otthonom, mióta megismertem Őt, és jelenlétével, élettel telnek meg a falak. Vagy nem is a lakás, hanem én vagyok az, aki végre felébredt évek óta tartó téli álmából? Akár még ez is meglehet. A bögrémet félreteszem egy pillanatra, és már éppen közelebb hajolok hozzá, azzal a feltett szándékkal, hogy egy újabb csókot lopjak tőle, amikor megcsörren a telefonom. Nem tetsző fintor fut át a vonásaimon, és kelletlenül nézek a zajongó eszköz irányába. Abban a pillanatban, amikor meglátom a hívó fél nevét, azonnal komollyá válik az arckifejezésem. S ez most nem a játék része, ami kettőnk között folyik. – Ezt fel kell vennem, ne haragudj. – Szólalok meg, és a telefonért nyúlok, miközben már fel is álltam a kanapéról. Nem, ezt a beszélgetést nem tervezem Gareth előtt lefolytatni, még akkor sem, ha nem tudom, miről is van pontosan szó. Ha a kórház igazgatója hív, akkor ott valami komoly lehet a háttérben. – Jó napot Dr. Emerson. – köszöntöm a férfit a vonal másik végén, közben elsétálok Gareth előtt, és az erkély ajtóhoz lépve nyitom ki azt, majd megyek ki a teraszra. Arra már nem is figyelek, hogy az ajtó résnyire nyitva marad, így beszűrődik mindaz, amit én mondom Emerson szavaira reagálva. – Nem, semmi gond. Igen persze… Tessék? Nem, én nem felejtettem el.. – Nyilvánvaló, hogy valami olyan hírt kaptam, amire nem számítottam. Csak tő mondatokban válaszolok a férfinak. – Már holnap? Én azt hittem hamarabb tudom meg.. Nem, szó sincs erről. Nem gondoltam meg magam, csak.. Igen. Értem. Természetesen. Igen. Igen. Rendben. A holnapi viszontlátásra Dr. Emerson. – a beszélgetés alatt eleinte a hangom döbbent volt, és talán kissé kétségbeesett, de a végére megváltozott minden. Határozott lett, és beletörődő. Ez annak is köszönhető volt, hogy az igazgató nem ezt a reakciót várta tőlem, és emiatt kaptam egy kisebb fejmosást is. Gondterhelt arccal megyek vissza a nappaliba Garethez, és a telefonom az asztalra csúsztatva rogyok le mellé a kanapéra. A térdemre könyökölök, és arcom egy pillanat erejéig a kezeim közé rejtem. Nem, nem azért nem sírnék. Sokkal inkább azért, mert próbálom összeszedni magam, és a gondolataim. Végül veszek egy mély levegőt, és idegesen beletúrva a hajamba, nézek Rá. Elvégre láthatja rajtam, hogy valami történt, és magyarázattal tartozom Neki. – A kórház igazgatója hívott. – kezdek bele, és csak most döbbenek rá, mennyire nehéz is ez. Idegesen tördelem az ujjaim, és egy újabb mély levegővel próbálom a gondolataim rendezni. De ezzel nem érek el mást, csak azt, hogy a férfi illata teljesen beleférkőzik a tudatomba, és csak még nehezebbé teszi ezt az egészet. – A kórháznak van egy misszionárius programja, mely keretein belül az orvosok kiutaznak a Föld legszegényebb részeire, ahol pénz, gyógyszerek és orvos hiányban szenvednek, és önkéntesként vállalják az ottani munkát. – A mondandóm szeretném egy érthető és tiszta keretbe foglalni, nem csak úgy Rá zúdítani az információkat, elvégre kívülállóként nem sokat tudhat erről az egész rendszerről, maximum olvashatott róla. - A nem éppen kedvező feltételek mellett is rengetegen jelentkeznek erre, mert orvosilag és szakmailag is rengeteg lehetőség van benne. Én is jelentkeztem a programba, körülbelül másfélévvel ezelőtt. Azon belül is kifejezetten az afrikai területre, ami még inkább megnehezíti a programba kerülést. Igazából már rég lemondtam róla, hogy valaha is bekerülök.. de most.. – ez tényleg nem egy mostani történet, és nem hazudok, amikor azt mondom, hidegzuhanyként fogadott a hír. Az, ami lassan Gareth számára is világossá válik. – Azért hívtak, mert sikerült. – Nézek a szemeibe, miközben kimondom a nyilvánvalót. Lehunyom a szemeim, és lehajtom kissé a fejem, mert a következő amit mondok, talán az egészben a legnehezebb. – Holnap este indulunk. –
Volt egy célom, mikor elindultam az úton több mint tizenkét évvel ezelőtt. Abban nem szerepelt az, hogy jön majd egy nő, és felforgatja a precízen megtervezett életemet. Aki majd egyetlen mosolyával képes elérni, hogy hiányozzon, akitől elfogadom azt, hogy a véremet szívja, sőt még azt is elnéztem neki, ahogy akkor beszélt velem, mikor még csak a betege voltam. Valahol tetszett is az a felállás, sőt talán ez volt az, ami megfogott benne. Magabiztos volt, makacs, és fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok. Nem érdekelte a pénzem, és most sem azét van velem. Látott bennem valamit, és úgy érzem, én is elhittem, hogy az a valami, az a jóság ott lakik bennem. Alig pár hete nem gondolkodtam ilyeneken, csak éltem az életemet, és törtettem előre, ahogy tanultam. Dolgoztam és utaztam, mert ez a munkám. Nem érdekelt senki és semmi, most pedig éreztem, hogy Ivonne bekúszott minden apró idegsejtembe, egészen a csontomig, és nem tudtam onnan kiűzni. Nem mintha akartam volna, nem mintha ez lett volna a legfőbb célom. Csak azt akartam, hogy ne kelljen gondolkodnom a miérteken. Amikor elindultam hozzá ma este, céllal jöttem ide. Időt akartam kérni magamnak, magunknak, ennek az egésznek. Most viszont képtelen voltam arra, hogy ezt megtegyem. A társasága, a mosolya és az egész jelenléte nem engedte, hogy megtegyem, még akkor sem, mikor felhozta a kulcs témáját. Lehet, hogy a kocsimban pihent a lakáskulcsa, nem voltam benne biztos, de most inkább élveztem volna a társalgást, a kellemes évődést, melybe szinte belefeledkeztem. - Én is azt remélem, hogy lesz még ezernyi alkalmam rá - mosolyodtam el, miközben néha a nagy halom szórólapok között turkáltam. Valójában nem is voltam éhes. Vagyis éhségem másfajta volt, és jobban vágytam az ő társaságára, mint bármilyen ételre. Talán nem kellett volna belegondolnom, hogy szünetet kellene kérnem. Talán nem kellett volna többet látnom mögé. Egyszerűen csak élnem kellett a lehetőséggel, és azzal, hogy itt volt velem. Nagyot sóhajtottam, majd magamhoz vettem a kávém, de közben még mindig őt figyeltem, és nem kortyoltam a kávémból, csak vártam, hogy ajkaink ismét megérintsék egymást, de erre nem került sor, ugyanis a telefonja csörrent meg. Kérlelő tekintetemre meg is jött a felelet, ugyanis olyan ember kereste, akinek fel kellett vennie ismertem ezt. Figyeltem, ahogy kiment az erkélyre, ahogy magamra hagyott, és visszafordultam a cetlikhez a kávémat iszogatva, de meghallottam szavait. Szinte mindent beengedett a résnyire nyitva hagyott ajtó, de nem fordítottam neki különösebb jelentőséget. Ezek után vártam, hogy betérjen, és meg is történt, de a viselkedése felkeltette az érdeklődésemet. Összeráncolt szemöldökkel vártam, hogy valamiféle magyarázatot kapjak a hirtelen változásra, és lassan el is kezdett beszélni. Eleinte semmi rosszra nem gondoltam, de ahogy egyre csak beszélt, úgy éreztem magam ismét feszültnek. A kávésbögrét az asztalra tettem, és csak meredten figyeltem a papírokat. Nem azért, mert nem tudtam volna mit mondani, hanem azért, mert egyelőre kerestem a megfelelő szavakat. - Én... Ezt mikor akartad elmondani? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést. Hiszen el kellett volna mondania, tudnom kellett volna. Most éreztem azt, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj. - Nekem ezt az egészet nem is említetted... -álltam fel feszülten a kanapéról és az erkély irányába indultam, de még nem léptem ki az ajtón. Nem tudtam erre mit mondani. Visszafordultam, és őt néztem. Pár pillanat volt csupán, pár rövid pillanat, mely elmúlt, én pedig kiléptem az ajtón, nyitva hagyva magam után. Nem tudtam ezzel az új információval mit kezdeni, és reméltem, hogy maximum utánam jön majd, de ha nem, egy idő után be fogok menni, de most rá kellett gyújtanom. Most először éreztem, hogy nekem kellett volna belekezdenem, mondanom kellett volna az időkérést, és akkor nem esett volna ennyire fájdalmas sem rajtam. Nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, túl új volt számomra, így csak csendesen szívtam a cigarettát, s attól vártam a választ...
A rózsaszín léggömb egyik pillanatról a másikra semmisült meg teljesen. Előjele nem volt, de miért is lett volna? Akár egy heves nyári vihar, ami a semmiből tűnik fel, és amilyen hirtelen jelent meg, úgy foszlik semmivé, hatalmas pusztítást hagyva maga után. Felkészülni rá lehetetlen. Felmerül bennem a kérdés, hogy ha ezt előre tudom, akkor is megtörtént volna mindez. Minden bizonnyal igen. Az a szempár, ami hónapokkal ezelőtt rabul ejtett, most kérdően néz rám, némán követelve a magyarázatot, várva az okokat, miért is változott meg a viselkedésem hirtelen. Percekkel ezelőtt még a karjai közé simultam volna, hogy egy újabb csókot lopjak. Most pedig jól látható feszültség lesz úrrá rajtam. Ezt nem lehet ennél kíméletesebben közölni, mint hogy a száraz tények elé állítom. Ez már önmagában is bosszantó lehet. A bögre útját tekintetemmel követem, ahogy az asztalra kerül. Még csak rá sem kell nézzek, hogy tudjam, az idegesség most átjárja minden porcikáját. A beállt csend után jön egy kérdés, amire nincs igazán válasz. – Gareth, én.. – veszek egy mély levegőt, és próbálok valami olyan választ adni, ami nem tűnik magyarázkodásnak. Mert nem akarok magyarázkodni, már csak azért sem, mert úgy érzem, nincs miért. A szavak még sem jönnek az ajkaimra. Felemelem a fejem, amikor megérzem, hogy feláll mellőlem. Tekintetünk egymáséiba fonódik, amikor megáll egy pillanatra s rám néz. Végül kimegy az erkélyre. Magam is tudom, hogy miért teszi, és nem sokkal később hallom is, ahogyan az öngyújtó kattan egyet. Felállok, és utána megyek. Végül megtorpanok az ajtóban, és karjaim lazán összefonva magam előtt, dőlök neki az ajtófélfának. A hátát figyelem, miközben a cigaretta jellegzetes illata megcsapja az orrom. – Nem szóltam róla, mert ez nem mostani történet. Még akkor jelentkeztem, mielőtt egyáltalán találkoztunk volna. Mostanra pedig teljesen kiment a fejemből. – szólalok meg halkan. Nem tudom másképp elmagyarázni Neki, mennyire nem volt eszemben ez az egész. Főleg mióta megismertem. – Egy álláshirdetéshez hasonlítanám, amire beadod az önéletrajzod, de nem hívnak vissza. Telnek a hónapok, és egyszerűen már nem vársz tovább a hívásukra. – Azt már nem is említem inkább, hogy az előző osztályvezető is mindig azt mondogatta, hogy nem fog engem elengedni, mivel túl fontos vagyok a kórház számára. Ha a felsővezetőd nem támogat, akkor mégis kire számíthatsz magadon kívül? Nem hívtak személyes elbeszélgetésre sem, és így elsikkadt ez a dolog. – Nem kérem, hogy értsd meg ezt az egészet. Kívülállóként minden másképp fest. Akkoriban ez volt az egyik álmom, hogy bekerüljek a programra. Valójában ez mostanra sem változott, csak a körülmények.. az teljesen más, mint akkor volt. – mit mondhatnék még erre? Elvégre egy egyedülálló orvos voltam, akit semmi és senki nem kötött ide, és vágyott a környezetváltozásra. Talán most is így van.. csak nem kalkuláltam bele, hogy megismerek egy férfit, akit sokkal nehezebb magam mögött itt hagyni, mint azt valaha is gondoltam volna. – Sajnálom Gareth. Én sem számítottam erre az egészre. Ha mindezt előre tudom, hidd el, elmondtam volna Neked. Semmi okom nem lett volna rá, hogy elhallgassam ezt az egészet. –
A szám kiszáradt, és a torkom marni kezdett. Nem tudtam, hova tegyem ezt az érzést, ami újonnan ébredt fel bennem. Képtelen voltam elfogadni, és kezdeni sem tudtam vele semmit. Az az igazság, hogy már az elején attól rettegtem, hogy valami közénk fog állni. Kezdetben a saját ostobaságomtól féltem, és igyekeztem elnyomni azt, amit most éreztem. Ellenben most a munka szólította el, azt sem tudtam, hogy ez hogy működött, habár igen sok pénzzel támogattam a kórházat minden területen. Nem csak ezt, ahol Ivonne dolgozott, hanem még öt másik ilyen intézményt segítettem, mert így tartottam helyesnek. Mégsem gondoltam volna, hogy pont ez az, ami majd kettőnk közé állhat. Nem akadályozhattam meg, nem ellenkezhettem, nem tartóztathattam fel, hiszen tudom, mit jelentett számára a munka. Én magam is a sajátomat tartottam a legfontosabbnak, és tudtam, hogy Ivonne is ugyanúgy szerette azt, amit csinált. Soha nem éreztem magam ennyire tehetetlennek, mint ebben a percben. Ez az érzés megbénított, ami olyan feszültséget keltett bennem, hogy szinte robbanni készültem. Mégis nagy nehézségek árán tudtam csak féken tartani feszültségem ilyen mértékű nagyságát, és ez nálam most némasággal jött ki. Nem akartam beszélni, nem szóltam közbe, csak elpöccintettem a csikkemet, hogy egyből újabbat vehessek ajkaim közé, és gyújtsam meg ismét. Nem érdekeltek a mellékhatások, vagy az, hogy a tompa szúrás a halántékomnál a feszültség levezetésére szolgáló cigaretta oka is lehet. Nem akartam semmivel foglalkozni, mégis ezt kellett tennem. Túlságosan is belefolytam ebbe az egészbe vele, pedig ő volt az, aki mellett elképzeltem az életemet. Érte hajlandó voltam megváltozni, érte érdemesnek láttam másnak lenni. - Ivonne, még ha nem mostani, akkor is szólhattál volna - mondtam magam elé erőtlennek ható szavaimat, de valójában rengeteg érzés rejlett mögöttük. Csalódottság, tehetetlenség, harag. Megannyi érzelem. a félelem a veszteségtől, ami megtörténni látszott, és nem tudtam mit kezdeni velük. Nekem ez sok volt. Képtelen voltam itt maradni, mégsem menekülhettem el, pont most nem tehettem. Itt akartam maradni, de egyben menekültem volna. - Itt nem arról van szó, hogy nem értem meg, vagy megértem. Itt arról van szó, hogy nem szóltál. És értem én, hogy feladtad, de akkor is tudnom kellett volna... Mindegy, felejtsük el... - legyintettem, de még mindig kerültem a szemkontaktust. Az erkély korlátjára való támaszkodás sokkal nagyobb támaszt nyújtott, mint az, ha a szemeibe nézve ismét széthullok. Nem akartam, hogy pont most legyek gyenge. Talán kibírja a kapcsolatunk a távolságot, talán jót is tesz majd neki. Nem tudom, fogalmam sem volt arról, hogyan legyen tovább. Végül a másik szál cigarettámat is elpöccintettem, hogy felegyenesedjek. Ujjaimmal még a korláton doboltam még pár másodpercig, míg végre elég erőt éreztem arra, hogy felé fordulva nézhessek farkasszemet vele. - Mennyi időre szól? Biztos képesek vagyunk megbirkózni ezzel is - jelentettem ki határozottan, miközben a kék tekintetet fürkésztem. Valami megerősítést vártam, mert tudtam, hogy ő is olyan jól érezte magát velem, mint én. Közelebb léptem hozzá, és végigsimítottam az arcán, majd zsebre dugtam kezeimet. Válaszra vártam, talán biztatásra. Nem tudom, mit is akartam ettől az egész beszélgetéstől, mégis a megérzéseim rosszat súgtak. Add, hogy ne így legyen!
Ha mindez félévvel ezelőtt történik, én lettem volna a legboldogabb ember a világon. Még az sem érdekelt volna, hogy egy jól felépített életet kell magam mögött hagyjak nem egész huszonnégy óra leforgása alatt. Most pedig elégedettség és a siker mámora helyett nem érzek mást, csak keserédes örömöt. Megadatott az, amire a szívem vágyott, mégsem tudtam örülni neki, mert időközben ugyanez a szív ketté szeretett volna szakadni, és itt maradni a férfi mellett. – Nem vezetek listát arról, hogy „mit kell elmondjak a jövendőbeli páromnak a múltamról”. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ez abszurd. Annyi mindent nem tudsz rólam, ahogy én sem rólad. – nem értem, miért hajtogatja ugyanazt. Miért nem gondol bele legalább egy kicsit az én helyzetembe? Hangom ugyan nem dühös, inkább csalódott. Így is nehéz ez az egész, és ezzel az állandóan ismétlődő szemrehányással nem teszi könnyebbé. – Nem ez lett volna az első, amit elmondok. Különben is mikor lett volna rá alkalmam? Két ruhadarab levétele között, vagy a nagyon is friss félreértésből adódó vitánk közé beszúrva? Áh.. így utólag már úgy is mindegy. – Legyintek egyet, és már nem is akarom egy kicsit sem meggyőzni arról, hogy nem direkt tettem. Ez az egész annyira friss még, hiába gyorsultak fel körülöttünk az események. Reálisan nézve még épp hogy csak közelebb kerültünk egymáshoz. Olybá tűnik, Ő sem akarja ezt a csontot tovább rágni. Amikor azt mondom, erre tényleg nincs most időnk, nem túlzok. A fejem lehajtva nézem az erkélyem fával burkolt padlóját. Szemem sarkából látom, ahogy felegyenesedik, és én azonnal felkapom a fejem, hogy tekintetemmel Őt követhessem. Veszek egy mély levegőt, de ez a mozzanat is elakad félúton. Nem válaszolok azonnal, de az arcomról minden leolvasható, és az elkomorult vonások nem sugallnak túl sok jót egyikünk számára sem. Ahogy az arcom érinti, lesütöm a tekintetem, de csak egyetlen pillanatig tart az egész. Keze a zsebében köt ki, én pedig újra felnézek Rá, egyenesen a mélybarna szempárba. – Lehet egy hónap, kettő, vagy akár egy év, vagy még több. Ezt nem tudható előre, és nem én döntöm el. Addig kell kint tartózkodjak, amíg ezt előírják. Erre.. ez az egész túl bizonytalan, erre nem lehet alapozni. – mondom eleinte határozottan, de a hangom egyre csak halkul, s a végén suttogássá lényegül át. – Ami köztünk van.. annak ezzel vége Gareth. Vége szakad, mielőtt még elkezdődhetett volna. Sajnálom. – Gyűlölöm magam azért, amit most mondtam, hogy én mondtam ki, és ezzel tudom, milyen fájdalmat okozok Neki. Közel engedett magához, most mégis ellököm magamtól. Képtelen vagyok tovább Rá nézni, így újra lehajtom a fejem, majd inkább megfordulok, és vissza megyek a lakásba.
Ingoványos talajon lépkedtem, mely süllyedő homokot rejtett. Úgy éreztem elkapott, én pedig zuhantam egyre mélyebbre. Amíg mozdulatlan voltam, addig nem volt ilyen erős a rántás, most pedig úgy éreztem, minden egyes pislantás is lejjebb vitt. Messze éreztem magamtól, mint aki már eldöntötte ezt az egész beszélgetés végkimetelét. Nem éreztem magamban erőt, és nem tudtam mást tenni, csak magamat ismételni. Hogyan is várhattam el, hogy pont ezt mondja el nekem? Nem ez az első, amit ismerkedéskor elmondhat az ember a másiknak. Nálunk pedig nem ez volt a fő szempont az első alkalomkor. Mi csak éltünk a pillanatnak és egész ma délelőttig nem hittem, mennyire fontos nekem ez a nő. Most éreztem azt, hogy egyre messzebb került tőlem. Mintha ő maga hátrált volna minden egyes szavával három lépést tőlem, holott egy helyben álltunk mindketten. - Igazad van, nem ez az, amivel az ember kezd, és nem hibáztatlak, de... - elakadtam. Mint oly sokszor, ha vele voltam. Nem tudtam mit kezdeni az újonnan jött érzéseimmel, és most sem tudtam kezelni. Tombolni akartam, legszívesebben ordibálni, de ahogy távolodott, úgy láttam, hogy felesleges. - Igazad van, rohadtul semmit sem tudok rólad, és most nem tudok rajta változtatni - mondtam ki a gondolataimat végül. Mert így volt. Többet tudott meg rólam, mint én róla és ez fájt. Fájt, hogy láttam az arcán a döntést. Ahogy megérintettem, mintha eltűnt volna mindaz, amit alig fél órája éreztem, és ezért vettem el a kezem. Érintése égetett, és most nem abban az értelemben. Túl sokat láttam volna bele ebbe az egészbe? Lehunytam a szemeimet, majd hallottam, ahogy beszélni kezdett, és tudtam, mit akart mondani, tudtam, hogy hová vezetett ez az egész. - Ivonne... - ejtettem ki erőtlenül nevét ajkaim közül, ahogy megcsóváltam a fejem. Nem akartam, tiltakoztam ellene, de ő kimondta. Vége? De hiszen még el sem kezdődhetett. Még... Leforrázva álltam az erkélyen magam elé bámulva, miközben szinte alig vettem észre, hogy visszament a lakásba. Csak néztem a korlátot üveges tekintettel, állkapcsom megfeszült, és éreztem, ahogy visszatért minden porcikámba az erő. Bementem, és megkerestem őt a lakásban, hogy a szemébe mondhassam kikívánkozó szavaimat. - Ennyi? Erre hivatkozol, hogy bizonytalan? esélyt adtam kettőnknek, és elhittem, hogy jobb is lehetek, és te csak kijelented, hogy vége? - tettem fel egyszerre több kérdést feszülten, de a csalódottság jobban kiérezhető volt. Karjaimat széttártam, majd magam mellé ejtettem őket, ahogy őt figyeltem szüntelenül. Félreismertem volna? Hiszen megoldható lenne kettőnk között, ami alakult. - Tudod miért jöttem ide ma? Mi céllal? hogy időt kérjek, mert nem voltam tisztában magammal, összezavart, hogy kulcsot adtál nekem, viszont meggondolva rájöttem, hogy csak gyáva cselekedet lett volna, most viszont te akarod, hogy vége legyen, mert azt hiszed, bizonytalan? Mégis miért? - folytattam szavaimat hol feszülten, hol pedig csalódottan, néhol kicsit ingerültebben a kelleténél. Nem tudtam, hova tehetném ezt az egészet, ami bennem uralkodott. Azt tudtam, hogy káosz volt bennem, hatalmas káosz, aminek a velem szemben álló nő volt az okozója. - Miért nem akarod legalább megpróbálni? Vagy csupán játék volt az egész, hogy megmutasd, nekem is vannak érzéseim? Hát biztosíthatlak, vannak, és rohadtul szar dolog! - fontam keresztbe két karomat mellkasom előtt, mintha a tudatalattim sejtette volna, hogy ezen nem tud változtatni, mintha el akart volna zárni engem a csalódástól, de a keresztbe font karok sosem segítettek, mégis egy jel, egy célzás volt mások felé, ám most nem ezzel a szándékkal tettem ezt. Csak tudni akartam, válaszokat kapni, és küzdeni valamiért, amit a másik fél látszólag feladott már...
Gareth biztosan tisztában van azzal, mekkora igazságot is mondott ki az imént. Nagyon keveset tudunk a másikról. Ezt az egészet rosszul kezdtük, vagy ha nem akarom így megbélyegezni az eddig történteket, mondhatjuk azt is, hogy nem a megfelelő sorrendben haladtunk a lépcsőfokokon. Igen, én is hibáztam, hiszen rengeteg dolgot még nem mondtam el magamról. De a kérdés megint csak ugyan az; ugyan mikor tettem volna meg? Hogy mesélek magamról, a múltamról, Benjaminról.. Utólag mindig okosabb az ember, és most már felesleges azon rágódni, mi lett volna ha.
Talán úgy tűnik, mintha nekem olyan könnyű lenne, pedig egyáltalán nem az. Kimondani a szavakat, mely a kettőnk közötti egyre növekedő távolságot szakadékká mélyíti. Kimondani azt, ami a legkézenfekvőbb, ami most fájdalmas, de hosszútávon így lesz a legjobb mindkettőnknek. A szám kiszárad, lélegzetem elakad egy pillanatra. Amikor ajkai a nevemet formálják, legszívesebben azonnal megcsókolnám. Ha tehetném, visszaszívnék mindent, és meg nem történté tenném. De ez nem lehetséges. Mielőtt még valami meggondolatlant tennék, inkább visszamegyek a lakásba. Szinte vakon lépkedek oda a hűtőhöz, majd veszek ki belőle egy üveg ásványvizet, amit felbontva, sietősen kortyolok bele. Legszívesebben most valami erősebbet innék.. igen, lehet az lenne a legjobb. Megfordulok, és tekintetem azonnal összekapcsolódik a lakásba belépő Garethével. Az üveg a pulton köt ki, ahogy kezeimmel is a márványlapon támaszkodom meg. Nem csak a férfi hangjában érezhető mind az a fájdalom, amit én is érzek, hanem a vonásain is megjelenik, a szemeiről nem is beszélve. – Én is esélyt adtam kettőnknek, és akartam is, de így.. így nem megy. Képtelenség. – pont annyi kockázatot vállaltam, mint Ő. Még akkor is, ha az Ő bizalmát nehezebb elnyerni, mint az enyém. Már épp folytatnám, de ekkor újból belekezd, még pedig azzal előhozakodva, miért is jött ide ma. Értetlenül ráncolom össze a szemöldököm, és igencsak meglep az a kijelentése, miszerint időt szeretett volna kérni. Ennek most talán egy kicsit fájnia kellene.. de semmiségnek tűnik a jelenlegi helyzetünkhöz képest. Csak egy apróság, ami eltörpül a többi mellett. Így ezen az egészen hamar túllépek, és a felém intézett kérdésekre koncentrálok. – Ez nem egy hétvégéi kiruccanás Gareth. Az is lehet, hogy soha többé nem térek haza. Egy idegen országba, egy másik földrészre költözöm, és ott fogok élni egészen addig, amíg szükség van rám. Ne hidd azt, hogy ez nekem olyan könnyű.. És bármennyire is fáj most, mindkettőnknek így lesz a legjobb. – szavaim nyugodtak, bár az ingerültsége kezd rám is hatni, és érzem, hogy a belső feszültségem folyamatosan nő. A következő szavak viszont arculcsapásul érnek. A csalódottság, döbbenet és fájdalom mérgező egyvelege járja át a lelkem, s mozgatja arcom vonásait. Szemeim szomorúan csillannak meg. – Ezt gondolod rólam? Hogy ez az egész nekem egy játék volt? Mégis kinek hiszel Te engem? – Legszívesebben most azonnal véget vetnék ennek a beszélgetésnek, mert úgy érzem, hogy az az irány, amerre haladunk, minden csak nem jó. Lehunyom a szemem, és veszek egy mély levegőt. Magamban elszámolok háromig. Kettőnk közül nekem kellene megőriznem a hidegvérem. – Nem akarlak hiú ábrándokba kergetni se Téged, sem pedig magam. A saját szememmel láttam, hogy a környezetemben élő párokkal mit tett ez a program. Házasságok mentek tönkre. Nincs hazalátogatás, és Te sem foghatod magad, és jöhetsz ki hozzám. A telefonálási lehetőség nagyon korlátozott, internetkapcsolat egyáltalán nincs. A külvilág ezen részétől teljesen elszakadok, és ez hét napból minimum hatot érint. Érted már? – fürkésző tekintettel nézek rá. – A kapcsolattartási lehetőségek korlátozottak. Arról nem is beszélve, hogy a legkevésbé sem várhatom el Tőled, hogy várj rám évekig mindhiába. – Ugyan nem mondom ki hangosan, de szerintem pontosan tudja, mit is értek ez utóbbi alatt. Ne legyünk vakok és ostobák. Férfiból van, és csak az én kedvemért nem fog évekig tartó cölibátust fogadni. Ellököm magam a pulttól, és a karjaim összefonom magam előtt, pont úgy, ahogy Ő tette. – Ha mindezek tudatában is úgy gondolod, hogy ez az egész számomra csak egy játék, és az érzéseim nem voltak többek egy ócska kis hazugságnál, akkor.. akkor jobb, ha most elmész Gareth. – még mindig bánt, amit mondott, és ráadásul nem először vágja ezt a fejemhez. A kórházban is ezekkel a szavakkal illetett. Mintha valami ócska színjátékot játszanék pusztán csak azért, hogy Őt megleckéztessem. Nem akarok erről tovább vitatkozni. Nem akarom bizonygatni az érzéseim. Többé már nem. Ha eddig nem hitt nekem, ezek után sem fog. Akkor pedig az lesz a legjobb, ha most elmegy, és talán soha többé nem látjuk egymást.
Kezdtem feladni, holott én sosem adtam fel semmit. Mindig küzdöttem de nem láttam mást, csak elutasítást, mely mart és méreggel csepegtette lelkemet. Én nem akartam őt elengedni, nem álltam készen rá. Még éppen csak megismertem önmagamból egy részt, melyet eddig nem ismerhettem, és most valamiért nem akartam megválni tőle. Azt akartam, hogy velem maradjon az érzés, hogy megoldhassuk, de kettőnk közül én akartam többet ettől az egésztől, holott Ivonne már eldöntötte. Tudtam, hogy esélyem sem volt megváltoztatni eme döntést, mégis küzdöttem. Mint mikor elvesztesz egy küzdelmet, de te még folytatod, mintha lenne esélyed. Holott a vak is látta, hogy minden egyes próbálkozás csak fals és idióta mozdulat. Nem tudtam, mit vártam tőle, magamtól és a kialakult helyzettől. Reméltem, hogy csak egy álom, melyből nemsokára felébredek, és minden újra a régi lesz. Vártam a pillanatot, beszéd közben is csak vártam... A semmire. Már magam sem hittem el azokat, amiket mondtam, ajkaimat mégis elhagyták azok a szavak, és a szoba légterében lebegtek kettőnk között. Tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki, de ő is ezt tette az imént. Megnyitottam neki a szívemet - amiről azt sem tudtam, hogy létezik -, ő pedig fogott egy tőrt, és mélyre döfte azzal, hogy esélyt sem adott ennek az egésznek. - Nem megy, vagy nem akarod? - tettem fel egy számomra egyértelmű kérdést neki. Ő azt mondta, hogy nem megy. Én pedig sosem éltem e szerint az elv szerint. Vagy sikerül, vagy nem is akarjuk. Számomra minden ez alapján működött, és nem láttam bele mást, csak azt, hogy nem is akarta. Hogy nem akart közel kerülni, és nem akarta megpróbálni sem ennek az egésznek a végkimetelét. Tudtam, hogy a távolság nem valami jó, de azt is, hogy számtalan embernek sikerült. Érdekes, hogy pont én akartam ezt, én, aki a legjobban tiltakozott az egész kapcsolat meglétéért egész életemben. A házasságom után nem akartam semmi komolyabbat, soha az életben, de Ivonne megmutatta, hogy is lehetne másként, és ezt nem tudtam csak úgy elengedni. Mély levegőt vettem, majd ismét a tekintetét próbáltam elérni. - Szerinted én nem tudom, hogy mit is jelent ez? Attól mert nem vagyok olyan jártas, képes vagyok felfogni, de ne döntsd el helyettem, hogy mi lehetne számomra a legjobb, csak a magad nevében beszélj! - jelentettem ki egy kicsit több tehetetlen haraggal a hangomban, mint akartam, de ez az egész annyira abszurd. Alig negyed órája még az volt a legnagyobb gondunk, hogy honnan rendeljünk, most pedig mintha ez ezer évvel ezelőtt lett volna. Mintha csak egy álomként éltük volna meg. Már semmi sem ugyanolyan, és nem lehet visszahozni ezt az egészet. Nem lehetett meg nem történté tenni, hiába is akartam. A kórház igazgatója mondta ki a kapcsolatunkra a halálos ítéletet, és legszívesebben tomboltam volna. Azt akartam, hogy az én igazam legyen a végszó, de ez nem az a fajta játszma volt. Ez egy másikféle volt, amit nem tudtam megmásítani. - Nem gondolok én semmit sem. Csak azt, hogy te mondtad ki olyan könnyen a végét, és meg sem kérdeztél róla engem. Csak azt... felejtsd el - ráztam meg a fejem. Hangom már nem volt feszült, inkább ott tartottam, hogy ideje feladnom. Lemondtam arról, hogy küzdjek és szélmalomharcba kezdjek. Egyszerűen nem voltam elég ehhez egyedül. Ő is kellett volna hozzá, harcolnia kellett volna ehelyett csak le akarta zárni azt, aminek még szinte esélyt sem adtunk. Két kezemet magam mellé ejtettem, és fejemet ismételten elfordítottam róla. az erkélyajtó irányába néztem, mintha onnan kaphatnám meg a választ, hogyan tovább. Szavai égették bőröm, mintha savval öntöttek volna le, s lassan ismét rá néztem. Őt figyeltem, és végül lehajtottam a fejem. Már nem néztem rá. Gyenge vagyok én ehhez. Tudtam, hogy nekem ez nem mehetett, mégis küzdöttem. Erőmön felül. - Valóban így gondolod? Rendben - bólogattam, mint az az idióta kis bábú, amit sokan az autók kalaptartójára tettek, majd megfordultam. Nem tudtam, mennyi idő telt el, csak az ajtót néztem, ami olyan nagyon közel volt. Ezt kellett volna tennem, elmenni, és többé vissza sem nézni. Tettem is pár lépést, de megint megtorpantam. Fejemet ingatva szisszentem fel, hogy nem tetszésemet fejezzem ki. Ajkaimon keserédes mosoly ült, amit nem láthatott, mert háttal voltam neki. - Nem megyek el csak így - ejtettem ki szavaimat lassan és visszanyerve határozottságomat. Aztán gyorsabban mozdultam, mint ahogy számíthatott rá, és előtte álltam, testközelben. Éreztem bőrének illatát, és ez elvette az eszem. Könnyedén simítottam végig arcán, hogy állánál szolid erőszakkal kényszerítsem, hogy rám nézhessen, és kérdés nélkül csókoltam meg szenvedélyesen, mintha ez lenne az első és az utolsó alkalom is...
Talán úgy tűnhet, nem is akarom már ezt az egészet. Feladtam, s nem harcolok, hanem inkább a könnyebb utat választom. Valójában ez a legkevésbé sincs így. Nem adnám fel, ha látnék rá egy kicsi esélyt is, hogy ez az egész működhet, harcolnék, ha tudnám, hogy van miért. Ha látnám ennek az egésznek a jövőjét, egy biztos irányt, amelyen együtt haladhatunk tovább. De nincs így, és nem hagyom, hogy az érzéseim, melyeket a másik fél iránt táplálok, hamis illúziókat keltsenek bennem. Most nem szerelmes nőként gondolkozom, hanem orvosként. Másodpercek töredéke alatt kell döntenem, mi az, ami a betegnek a legjobb. Ha választania kell egy lábamputálás, és egy esetleges trombózis miatti halál között, akkor az előbbit választom. Az ember élete megváltozik, ha egyik végtagját elveszíti, de még így is tovább tud élni, átalakítva a szokásait, megtanulva együtt élni az új helyzettel. De ha a beteg végtagot nem amputálom le, az elhalálozás aránya megugrik. Hogy könnyen beszélek? Az meglehet. Morbid egy beteg szervhez hasonlítani a kettőnk viszonyát? Biztosan. Nem vetkőzhetem le azt, aki és ami vagyok, s olybá tűnik, hogy most ismét nekem kell meghoznom azt a döntést, amely mindkettőnk életét befolyásolja. Nem adom fel, és nem futamodok meg, hanem mérlegelek, és aszerint döntök. – Ne tedd ezt még nehezebbé, kérlek.. – válaszolok halkan a kérdésére. Igaz, nem pontosan azt mondom, amire Ő vár, de nem akarok egy ilyen jellegű beszélgetésbe belemenni. Nem gondolom azt, hogy ne lennék a szavak embere, most mégis nehéz minden gondolatomat úgy megfogalmazni, hogy az a lehető legkíméletesebb legyen. Lehetséges ez egyáltalán? Magam sem tudom, hiszen jól láthatóan már térdig belegázoltam a férfi érzéseibe. Ugyan nem mondok semmit, de igazat kell adjak abban, hogy nem dönthetek helyette.. mégis megteszem. Kimondtam, hogy vége. S bármennyire is ellenkezik ez ellen az egész ellen, mindkettőnk érdekében tettem ezt. Ugyan hogy bírna ki egy kommunikáció mentes kapcsolatot hónapokig, ha csak a legutóbbi veszekedésünkből indulok ki? Egy hétig nem feleltem neki telefonon, és micsoda cirkusz volt abból is. Most is ugyan ez lenne.
– Nem gondolsz semmit sem? Ne akard, hogy ezt elhiggyem.. pár nap leforgása alatt másodszor vágod a fejemhez azt, hogy nem vagyok több, egy képmutató nőnél, aki nem akart mást, csak megleckéztetni Téged. – vágok neki vissza, közben megint a pulton lévő üvegért nyúlok, és idegesen szorítom meg a műanyag palackot. – Nem fogok magyarázkodni, mert nincs miért. Ha így gondolod, akkor még annyira sem ismersz, mint hittem. – Miért is védeném meg magam az olyan alaptalan vádakkal szemben, mint amelyeket Gareth hozott fel ellenem? Csak lemondóan hajtom le a fejem, és inkább a ásványvízre koncentrálok, amit most újra kinyitok, hogy belekortyoljak újra. Nem nézek rá, igazából képtelen vagyok. Ahogy visszacsavarom a kupakot a flakonra, úgy fordítok hátat a férfinak, és így támaszkodok neki a pultnak, s hajtom le a fejem. Fogalmam sincs, hogy két ennyire ellentétes ember, mint mi vagyunk, hogyan keresztezhették az útjaink egymásét. Kicsit úgy érzem, mintha elbeszélnénk egymás mellett, és nem akarom már ezt az egészet. Nem akarok veszekedni, nem akarok mentegetőzni, magyarázkodni. Nem akarok bántani. – Igen, így. – adom meg a választ a kérdésére. Hangom keserű, és az arcomra is kiül a fájdalom, de ezt Ő már nem láthatja, hiszen egészen elfordultam Tőle. S most nekem sem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, Ő is hasonlóképpen érez. A hangja mindent elárul. Lehunyom a szemeim, és csak hallgatom a tétova lépteket, miközben a torkomat mardosó könny lassan utat tör magának. Ebben a percben nem is tudom, mit szeretnék jobban. Azt, hogy ha mégis csak maradna, vagy azt, hogy elmenjen, és ne a szeme láttára hulljak ezernyi apró darabra. Újabb léptek ütik meg a fülem, de ez most teljesen más. Gyors, és határozott, és felém tartanak. Mire feleszmélnék, megcsap a parfüm és a jellegzetes dohányillat keveréke. Egy illategyveleg, ami mindig Őt juttatja eszembe. Szavai a fülemben csengenek, még sem nézek fel Rá, csak akkor, amikor az állam alá nyúl, és finom erőszakkal nem kényszerít rá. Könnybe lábadt kék íriszeim egyenesen az Ő barnájába kapaszkodik bele. – Gareth.. – valójában fogalmam sincs, mit akarok mondani. Bocsánatot kérni? Ugyan azt elmondani, amit a liftben is tettem? Hogy minden látszat ellenére, minden önön tiltakozásom ellenére beleszerettem? Ez talán már sosem fog kiderülni, hiszen ahogy a nevét suttogom, úgy csap le az ajkaimra. A testem azonnal válaszol. Pont úgy, mint a kórházban az első csókunknál. Karjaim ösztönösen mozdulnak, hogy átöleljék Őt. Erősen, és szinte már kétségbeesetten szorítom magamhoz, mintha nem akarnám soha többé elengedni. Szenvedélyes csókja viszonzásra talál. Szomjasan, vágytól túlfűtötten érintem ajkait, nyelvem az Övéhez simítva követelőzően, mint aki egyre többet és többet akar. Egy egészen rövid pillanat erejéig szakadok el az ajkaitól, s azt is csak azért teszem, hogy egy gyors mozdulattal levegyem magamról a pólómat, és félredobjam. – Nem mehetsz el így.. – suttogom az ajkaira, mielőtt újra megcsókolnám. Most, hogy rólam lekerült a póló, az ő zakójáért nyúlok, hogy lecsúsztathassam a válláról. Nem tudtam, hogy a beszélgetésünk milyen irányba is tart, de azt most tudom, hogy mi merre is tartunk pontosan. – Azt akarom, hogy maradj.. –
Minden megváltozott egyetlen telefonhívás alatt. Nem voltam az az ember, aki hozzászokott a kudarchoz. Nem azt mondom, hogy soha nem éltem még meg, csak azt, hogy mindent megtettem ezidáig annak érdekében, hogy ne így legyen. Hinni akartam valamiben, amit Ivonne látott bennem, és mikor majdnem elhittem, ám most már tudom, hogy én nem vagyok olyan. Nem vagyok jó, nem vagyok kedves és nincsen az az oldalam, amit Ivonne odalátott. Egoista vagyok, önző, arrogáns, és mindent azonnal akarok. Ebben nincsen semmi jóság. soha nem is volt, és nem is lesz. Immáron többé nem próbálom meg eljátszani az ellentettjét. Igaza volt Joe-nak, mikor azt mondta, hogy az érzelmek csak feleslegesek, és a nőknek való. A férfi törtet és eléri célját, és mindig erős marad. Én nem voltam az. Én semmi voltam ebben a pillanatban. Egy apró tollpihe, melyet elvisz a szél és soha vissza nem tér vele. Ez a pillanat összetört, és mintha Ivonne minden egyes szavával összetört lelkem apró törmelékein lépkedne egy keserédes mosollyal az arcán. Nem akartam érezni. Nem akartam gondolni rá, sem gondolkodni, és törődni sem vele, sem magammal, és nem akartam belegondolni abba, hogy mit vesztettem... Vesztettünk. Mindketten vesztettünk. Egymást, egy reményekkel teli jövőt, vagy talán mindent. azt hiszem én mindent vesztettem, holott még meg sem érezhettem az ízét. Nem akartam, hogy ez emésszen. Nem akartam belegondolni, hogy hogyan tovább. El kell őt felejtenem. Beletörődtem. - A saját szavaimat dobod vissza ellenem? Mert te tudtad, hogy nekem ez új, te tudtad, hogy mi ez az egész, én pedig még csak meg sem tapasztalhattam, hagyjuk is... - ráztam meg a fejem. Nem akartam beszélni tovább. Elég volt a szavakból, elég ebből a fullasztó levegőből. Éreztem, mintha fogyna az oxigén, és én nem tehettem ellene semmit. Csak vártam a fulladást, vagy a friss levegőt. Nem tudtam, hogy miért, de mintha nem lennék ura önmagamnak. Ahogy háttal voltam neki, nem láthattam őt, nem láthattam, hogy hátat fordított nekem, és azt sem, hogy megfordult, vagy sem. csak azt tudtam, hogy nem mehettem el így. Nem hagyhatom, hogy ennyi legyen. Ivonne maga volt a kísértés azóta, hogy először megláttam. Szavai és magabiztossága volt az, amely először megnyert. Ő azt akarta, hogy elmenjek, hogy búcsú nélkül távozzak, én pedig pont az ellenkezőjét. Legalábbis ezt hittem, de tudtam, hogy valójában csak el akart lökni, én pedig ezt most nem engedhettem. Így nem adtam neki menekülési utat, választási lehetőséget csak cselekedtem. Magamhoz húztam, és ajkaim követelték a csókját. Nyelvem vad táncra késztette övét, miközben szorosan magamhoz húztam. Akartam ezt az utolsó pillanatot, melyet ő húzott tovább. Keserédes vágy uralta l testem, és magam sem tudtam, miért viszonozom csókját, csak megtettem. Szavai nyomán keserű mosolyom veszik el a csókban, és kezem bőrét érintette gyengéden. Egyszerre fájt, és egyszerre vágytam rá. Egyszerre tört össze és emelt a felhők fölé. Olykor a pokolban éreztem magam, most viszont pokol és menny között lebegtem. - Érezni akarlak - dobtam le a pólómat hogy bőre fájó érintését érezhessem sajátomon. Tudni akartam, hogy mit érez irántam, és megtudtam. Ugyanazt, amit eddig, és ez az egész színjáték arra volt jó, hogy eltaszítson. De ettől még mindig ott lebegett az elutazása a fejünk felett, és az, hogy kimondta a végét. Mégis szinte könyörgőn érintem ajkait és hátrálok a szobája felé, hogy az ágyra fektethessem, és fölé magasodva érinthessem minden porcikáját. Mindent meg akartam jegyezni, minden mozzanatát, hiszen talán sosem láthatom többé...
Amikor biztosnak érzed az életed. Amikor azt gondolod, hogy végre révbe értél, és boldognak érzed magad, olyannyira, mint évek óta soha. Akkor jobb, ha kiélvezed ennek a törékeny állapotnak minden egyes másodpercét. Elég egy hajszálrepedés a tökéletes kis világodat körülvevő üvegbúra felületén, és szinte minden azonnal hullik ezernyi darabra. Nem, az én „világom” korántsem volt tökéletes, én mégis annak éreztem, két teljes napon át azt hittem, megváltozhat minden. Hogy esélyt kaptam egy normális életre, hogy a hátralévő évtizedeket nem a neoncsövek fénye alatt töltöm majd, és lesz kiért mindennap hazatérnem a munkahelyemről. Egy percig sem ringattam magam olyan képzetekbe, miszerint ez könnyű lesz, hiszen én sem vagyok egy egyszerű eset, Gareth szintúgy. Mégis hittem, mi több, tudtam, hogy együtt megoldhatjuk! Hogy én megmutatom neki, milyen szeretve lenni.. most mégis én vagyok az, aki ezt az egészet tönkreteszi. Én tettem, az én hibám. A kettőnk közötti beszélgetésnek, mely mostanra vitává lényegült át, se eleje se vége. Inkább nem is mondok semmit a szavaira, s leginkább azért nem, mert nem tudok mit mondani. Nem tudom, mi lenne most a jó döntés, a helyes válasz. Így a hallgatást választom, és egy pillanatra megengedem magamnak azt, hogy elvesszek a vonásaiban. Még most is, hogy dühös, és a szemei szikrákat szórnak rám, még így is gyönyörűbbnek látom bárki és bármi másnál ezen a világon. Miért kellett ennek pont most megtörténnie? Miért pont velem? Miféle bűnt követtem el, hogy ezt érdemlem? Nem akartam ezt a lassan elharapódzó beszélgetést folytatni, mellyel akarva-akaratlanul is fájdalmat okoztunk a másiknak. Inkább kértem meg arra, hogy menjen el, megkockáztatva azt, hogy egy életre meggyűlöl, mintsem tovább folytassuk ezt az egészet.
Nem tudom, miért teszi ezt velem, hogy mi a célja ezzel az egésszel, de most nem is érdekelt. Csak az számított, hogy nem ment el, hanem helyette makacsul, fittyet hányva az iménti kérésemre, magához húzott, és hevesen megcsókolt. Képtelen vagyok tovább leplezni a nyilvánvalót. Hogyan is változhattak volna meg az érzéseim egyetlen óra leforgása alatt? Sőt, még annyi idő sem telt el.. S most nem csak a tetteim, hanem a halkan elsuttogott szavak is ezt igazolják. Hallva a szavait, egy sóhaj szakadt fel belőlem önkéntelenül, s a meztelenné vált felsőtestét simítottam végig a kezeimmel, ezzel is jelezve, hogy én sem vágyom másra, mint arra, hogy érinthessem Őt. Egészen elveszem az újabb csókunkban, miközben a hálószobám felé hátrálunk. A jövő, a valódi jövendőbeli terveim ékes bizonyítékai pedig ott állnak az ágytól nem messze, egy kisebb kupacba rendezve. Ruhák, fehérneműk, mindenféle holmi a londoni útra, amit együtt terveztünk. Az aprólékosan összeválogatott darabok jelentősége most semmivé foszlik. De most nem törődöm ezzel. Az ágyra fektet, én pedig elbűvölten nézem Őt, s azt, ahogyan engem érint s csókol. Újból feltörni készülő könnyeim lenyelem, erőszakkal elnyomva a késztetést. Ujjaim végigfuttatom megfeszülő karján, egészen a válláig. Onnan az arcához nyúlok, s kezeim közé fogva azt, húzom fel magam, és hajolok közelebb hozzá, hogy megcsókoljam. Ez most más, mint az iménti heves, s kapkodó csók. Lassan, tapogatózva érintem az ajkait, miközben a sajátom árulkodóan remegnek meg, ahogyan a viszonzásért könyörög minden mozdulatom. Karjaimmal magamhoz ölelem, és ha hagyja, akkor vele együtt hanyatlok vissza az ágyra. Felsőtestem az övéhez simul ahogyan ívbe feszül a hátam. Balommal erősen átkarolom a nyakánál, míg jobbommal az oldalát simítom végig, ujjaimmal végigzongorázva a bordák tompa domborulatain. Apró csókokat lehelek ajka szegletébe, s hasonló gesztusok nyomán indulok el, egészen a füléig araszolva, ahol a vékony, érzékeny bőrre újabb csókokat lehelek. – Szeretlek Gareth Ray Saintwood, és ezt soha ne vond kétségbe. – megadtam magam, és olyan sebezhetővé váltam mint még soha, a halkan suttogott vallomás által. – Soha. – Ettől függetlenül még megteheti. Most. Holnap. Bármikor. Én viszont biztos vagyok az érzéseimben, és ezen felismerés által érezhetően megremegek egész testemben.
Minden egyes légvétel fájt, ahogy a másodpercek múlása is ugyanezt tette. Mintha tüdőm satuba szorítva kapkodott volna az utolsó légvételekért, úgy könyörögtem volna, hogy szívja vissza szavait, melyeket nemrég kimondott. Könyörögtem volna, és mégsem tettem, mert megőrjített volna a válaszaival, vagy csupán azzal, hogy hátat fordít majd nekem. Ezért kellett lépnem először. Ezért kellett még utoljára megcsókolnom Őt. Csak egy csókot akartam, egyetlen szenvedélyes csókot, egyetlen pillanatot, mely édes álommal kecsegtetett egészen addig, amíg fel nem ébredek, amíg meg nem szakad a csók. Úgy éreztem, hogy vesztettem. Még bele sem kezdtem, de vesztettem. Őt engedtem kicsúszni a karjaim közül, és minden érzelem benne volt abban a keserves csókban, amit utolsónak hittem. Minden fájdalmam és csalódottságomat ki akartam adni magamból, ám most sokkal többet kaptam. Mintha egy pillanatra megteltem volna élettel, ugyanakkor a tudat, hogy utoljára érinthetem kiszívta belőlem az életet. Mintha mindent elvett volna. Nem akartam már soha semmit az élettől. Ő maga lökött el, én pedig csak érezni akartam még egyszer utoljára ajkait, bőre érintését, sóhajait, amikor láthattam őt igazi valójában. Ezt akartam, s holnap kérdés nélkül hagyom magam mögött a lakást, és azt, amit ő adott nekem. Nem lesz többé rá szükségem, és mindent el fogok követni, hogy felejtsek. De ebben a percben annyira valótlanul boldognak éreztem magam. Bár lehet, hogy csak a vágyaim tréfáltak meg, nem érdekelt. Csak ajkaimmal érintettem őt, magamhoz húztam, és ujjaimmal zongoráztam végig testén. Olykor elidőztem arcának lágy vonásain, és olykor azon gondolkodtam, hogy talán meg sem érdemeltem őt. Talán ez egy jel volt arra, hogy idejében kilépjünk ebből az egészből. Nem tudtam, de most úgy éreztem, hogy nem érdemeltem meg egyetlen porcikáját, egyetlen csókját, vagy szavát, de még azt sem, hogy rám szentelje az idejét. Rossz ember voltam, és most megfizettem bűnömért. Édes kín volt, s a keserűség most csak mozzanataimat érhette el. Lelkem már nem volt, csak a fájdalom uralt. És a vágy, melynek utat engedtem. Éreztem, ahogy tekintetem elhomályosult, ahogy a mozdulataim intimebbé váltak, ahogy kezem megszabadította a melltartótól, majd kigombolta a nadrágját, ahogy ajkaimmal lassan jártam be arcát, majd nyakát, kulcscsontját. Emlékezni akartam mindenre, de tudtam, hogy egy napon majd minden eltűnik örökre. Szavai keserű mosolyt csaltak arcomra és visszatértem fölé, hogy láthassam a kék íriszeket, melyekben ugyanazt a fájdalmat láttam, amit éreztem. Válasz helyett először megcsókoltam, és gyengéden érintettem arcát. Most mindent olyan lassan tettem. Csendesen, szinte alig hallható sóhajokkal, mégis felelni akartam. - Sosem fogom... Bár tudhatnám, ugyanezt érzem-e - suttogtam ajkaira halkan. Csak figyeltem őt másodpercekig, majd ajkaimmal csókra hívtam övét, nem akartam gondolkodni, mert azzal csak elrontottam volna eme utolsó búcsúpillanatot...
Ebben a percben szeretnék mindent feladni. A szívemet követni, és nemet mondani eme régi álomra, mely a legrosszabbkor vált valóra. Megígértem a volt férjem halálos ágyán, hogy mindent megteszek azért, hogy újra boldog legyek. Most először kerültem ennyire közel ahhoz, hogy ezt az ígéretemet betartsam, a sors mégis váratlanul közbeszólt. Vajon tényleg akarom ezt az egészet még? Egy másik kontinensen élni, hogy egy világ válasszon el attól a férfitól, akit szorosan ölelek magamhoz? Szívem azt súgja, rúgjak fel mindent, az egész eddigi karrieremet, megkockáztatva azt, hogy kirúgnak az állásomból, mindezt azért, hogy Vele maradhassak. Az eszem viszont óvva int mindettől. Kapcsolatunk, mely tiszavirág életű volt csupán, nem ígért számunka könnyű, boldog és zökkenőmentes jövőt. Kölcsönhatással voltunk a másikra, és egyik percben még a felhők közé emeltük a másikat, a másik percben pedig lerántottuk a pokolba. Akár egy körhinta, amelyre felszálltunk mindketten, és a szerkezet soha sem áll meg. Mindketten tudtuk, s éreztük, hogy ez most a búcsú, és innen nincs már visszaút. A kezdeti kapkodó mozdulatok lágy, lassú érintésekké lényegültek át. Gareth karjaiba simulva adtam át magam a pillanatnak, s minden érintésnek. A maszk, melyet próbáltam magamra erőltetni, az állarc, amely azt mutatta, mennyire könnyű volt kimondani azt, hogy vége, most végleg lehull. Utána pedig nem marad más csak én, és a szemeimből kiolvasható őszinte érzések. A szerelem, amelynek boldoggá kellene tennie mindkettőnket, most mégis elpusztít. A vágy, fájdalom és reményveszettség keserédes egyvelege. A tekintetét kerestem, mindig. Kezeim pedig felfedezőútra indultak a testén, egyetlen területet sem kihagyva. Érezni akartam mindenhol. A bőrömön, a kezem alatt, ahogy egyre lejjebb haladtam, végigsimítva gerince vonalát, egészen addig, amíg kezem a nadrágjába nem ütközött. Tétovázás nélkül segítettem le róla az utolsó ruhadarabokat, ahogyan rólam is lekerült a farmer, és egy fekete csipkés alsóneműn kívül nem is maradt más rajtam. A vallomásomra nem vártam választ. Számomra egy egész világot jelentett most az Ő csókja, a halk, apró sóhajok, melyek nyomán egész testemben libabőrös lettem. Elveszek a barna tekintetben, miközben beszél, s kezem a mellkasára simítom, közvetlen a szíve felé. Mintha mindkettőnké egy ütemet járna. Izgatott, heves és minden kiszámíthatóságot nélkülözve, a bordák mögött megbújva diktáltja az ütemet. Talán ez az érintés válasz volt, a ki nem mondott kérdésére. Hogy biztos voltam e abban, hogy Ő is viszont szeret? Nem, elvégre nem láttam a fejébe. Azt viszont tudtam, hogy valamivel, talán egy egészen kicsivel, de többet érez irántam, mint puszta vonzalom. S nekem ez elég volt. Szentimentális módon azt gondoltam, hogy az én szerelmem épp elég nagy s erős ahhoz, hogy mindkettőnknek elég legyen. Ajkaink édes csókban forrtak össze, némán, minden választ mellőzve, ezzel is megőrizve a pillanatot. Ha hagyta magát, akkor a következő fordítok a helyzeten. Felé kerülve az ágyban, anélkül, hogy ajkaink elválnának egymástól. Egész testemben hozzásimulok, jobbommal pedig a feje mellett támaszkodom meg. Most én vagyok az, aki egészen elveszik a másik vonásaiban, ahogy a csókunk félbe szakad. Másik kezemmel az arcát érintem, végigsimítva annak élét egészen az álláig, majd fel az ajkakra, körberajzolva annak élét. – Szeretném az utolsó éjszakámat Veled tölteni. – suttogom rekedten, miközben a szemeibe nézek, s a következő pillanatban újra megcsókolom. Kezem, ami eddig az arcát érintette, majd a hajába túr, egészen a tarkójáig haladva. – Az egészet. Minden egyes percét. Adj nekem emlékeket, kérlek. – Hangom könyörgő, s elhalló. Tudom, biztos vagyok benne, hogy ha ez az egész végetér, Ő nem akar majd mást, mint felejteni. De én nem akarom ezt. Én emlékezni akarok rá. Azokon az éjszakákon, amikor majd nem látok mást, csak a csillagos eget, Rá akarok gondolni, és az édes emlékekbe betakarózni, és úgy álomba szenderülni.
Már sosem tudhattam meg hogy mivé fejlődhetett volna a kettőnk közötti viszony, már sosem tudhattam meg, hogy valóban bennem volt-e mindaz a jó, amit Ivonne belém látott, vagy csak a képzeletem játéka volt csupán. Akartam mindazt, amit adhatott volna, semmit nem akartam még ennél jobban, de nem tartóztathattam. Nem tehettem, hiszen tudtam, mit jelent számára a munka. De valahol úgy éreztem, hogy igazából meg sem próbáltam. Nem harcoltam, csak úgy tettem, és ez a szélmalomharc okozta eme tehetetlen dühöt, amit felülírt a vágy és a keserű szenvedély. Egyszerre szakadt meg a lelkem és vágytam többre és többre belőle. Legszívesebben elfeledtem volna mindent, de akkor nem tudnék emlékezni ezekre a percekre. Olyan bensőséges viszony volt most közöttünk, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, ezzel ellentétben ismertem magam. Gyűlölni fogom az űrt, amit okoz majd távozásával és nem leszek képes elviselni az egyedüllétet. Mintha mindig is az életem része lett volna csak egy időre elvesztettük egymást. Most itt volt és én is itt voltam, de a sors oly kegyetlen, hogy megtagadta tőlem... tőlünk ezt az érzést. Megtagadott egymástól minket, és a lehető legtávolabb akart minket tudni egymástól. Egyfajta célzás volt ez, melyre mindketten máshogy reagáltunk, de valahol mégis ugyanúgy, hiszen egymás karjai között kötöttünk ki meztelenül, holott egyetlen búcsúcsóknak indult. Apró, mégis követelő, s kikövetelte magának azt a fájdalmas intimitást, amelyet most éltünk meg. Benne voltam a tekintetében, s ő is az enyémben, mintha lassan forrtunk volna egybe, mintha lelkeink mindig is összetartoztak volna. De mégis miért fájt ennyire ez az egész? Hiszen alig ismertük egymást, mégis úgy érzem, hogy elemészt a tudat, hogy el kell mennie. S tényleg lehet valakihez úgy ragaszkodni, hogy nem is ismered. Én nem ismertem őt. Ő sem ismert úgy engem, mint vágyta. Mégis éreztem azt, hogy együtt kellett volna maradnunk. Tudtam, hogy ez a búcsú lesz az egyik legfájdalmasabb életem során, de nem hátrálhattam, nem tettem semmit, és már nem is akartam. Csak szebbé szerettem volna varázsolni az utolsó óráinkat, neki, magamnak és ezzel mindkettőnkért. Csókjai és érintései között elvesztem, és bár örökre így maradhattam volna. Levetettem az álcát, és hagytam, hogy most utoljára láthasson úgy, ahogy senki más nem. Engedtem, hogy elvegyen belőlem egy darabot, és nem akartam, hogy visszaadja. Reméltem, hogy én is így tettem, hogy az a darab, melyet némán kértem belőle, majd bennem élhet tovább. - Kérned sem kell - tűröm füle mögé rakoncátlan tincseit, miközben egy félmosoly tűnt fel egyetlen kósza pillanatra arcomon, majd engedtem csókjának, és magamhoz szorítottam őt, mintha sosem engedhetném el többet. Éreztem őt, egész lénye itt élt bennem, s illata örökre orromba ivódott. Ujjaim gerince mentén zongoráztak végig, miközben most nem az volt a fontos, hogy egymáséi legyünk. Ez már meg volt, most mást akartam. Elnyújtani a perceket, a vágyainkon vágtázva, miközben lassan érjük el a vágyott beteljesedést. Nem tudom, miért akartam ezt, és nem tudom, mire volt jó, hiszen nem csak pozitív érzések kavarogtak bennem. - Gyönyörű vagy. A nő, akit sosem érdemeltem meg, mégis velem voltál - tekintetem ismét elködösült, és maró könnyek törekedtek arra, hogy halántékomon lefolyva tűnjenek el rövid tincseim között, de csak lehunytam a szemem, és magamhoz vonva csókoltam meg, hogy ne lásson semmit, hogy ne láthassa a küzdelmem, a belső harcomat...
A rohanó világ most megáll egy pillanatra. A másodpercmutató nem mozdul. Illúzió csupán, de én még is így érzékelem a jelent. A négy fal közötti világ csak a miénk, és most azt teszünk, amit csak akarunk. Ha az időt akarjuk megállítani, akkor azt tesszük, fittyet hányva minden másra. A mozdulatok lelassulnak, az érintések hosszabbak, a csókok puhatolózóbbak. Nem kapkodunk, nem hajszoljuk sietve a vágyott beteljesülés elérését. Mintha mindez most másodlagos lenne. Ez jelentené azt, hogy igazán megéljük a pillanatot? Minden bizonnyal. S akarom is, hogy így legyen.
A félmosolyt látva ajkain én is megengedem magamnak egy hasonlót. Alsó ajkamba harapva nézem Őt, s nem állom meg, hogy újra ne csókoljam. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen bensőséges pillanatokat fogok Vele megélni. Hogy egyáltalán újra átélhetem ezt a varázslatot. Amikor nem minden csak a vonzalomról, és a bennünk élő ösztönről szól. Amikor nem azért vagyunk együtt, hogy tomboló vágyainkat kielégítsük, hanem hogy igazán érezzük a másikat. A következő kijelentésére reagálni sincs időm. Amit mond, őszintén meglep. Szemem az Övébe fúrom, nem törődve azzal, hogy a sötétbarna mélység azonnal elnyel. Magához von, és szavak helyett forrón csókolom ajkait. Kezem a tarkójánál jár játékos táncot, ahogy a rövid hajjal játszik, időként megcirógatva a bőrt. – Ne mond ezt. – szólalok meg, halkan ejtve a szavakat percekkel később, mikor egy pillanatra elválok tőle. Orrom az Övét érinti, s az érintés közben is lehunyom a szemeim. – – Sokkal többet érdemeltél volna.. ennél. Sokkal. – Vallomásom, mely egy beismerés is egyúttal, csókkal zárom le, mielőtt még bármit is mondhatna rá. Sokkal többet érdemelt volna. Több időt, több figyelmet, több törődést, több őszinteséget.. Olyan könnyelmű voltam, mikor azt hittem, rengeteg időnk lesz még megismerni egymást. Esélyt adni egy kapcsolatban, mely abban a pillanatban halt meg, mikor éppen elkezdődött volna. Utólag ostorozhatom magam, késő már. Ha már a megismerkedésünkkor adtam volna lehetőséget, és nem utasítottam volna el pusztán félelemből, akkor talán minden másképp alakul. Talán.. S akkor nem kellene most látnom elködösült tekintetét, melyet elrejt előlem, s nekem sem kellene erőszakkal visszanyelnem könnyeimet.
Nem vártam semmit többé. Darabokra hullottam, és még csak nem is mutattam, mert nem láthatta. Nem engedhettem neki, és éreztem, ahogy magához vont, holott tudta, hogy ez az utolsó alkalom. Ő mondta ki a végét, én pedig önmagamhoz hűen fogom őt itt hagyni álmában, ha a nap első sugara beoson a függöny redői között. Tudtam, mert ismertem magam. Nem akartam fájón búcsúzni, hanem úgy akartam őt magam mögött hagyni, mintha bármikor visszatérhetnék hozzá. Ez persze nem így volt, hiszen ezek voltak az utolsó közös és meghitt óráink. A vad vágyak helyébe érzéki szenvedély lépett, melyeket kínzón lassan éltünk meg, mert így akartuk. Mert nem siettünk a vágyott beteljesedés felé. Mozdulatai mégis izgatóak voltak, s olykor sürgetőnek éreztem őket. Így az utolsó daraboktól is megszabadultam, amik egymást elrejtették előlünk. Így húztam őt magamhoz, hogy érezze, mennyire kívántam őt. Fordítottam a helyzeten ismét, de nem úgy, ahogy gondolta volna, csak felültem, hogy két lábát a derekam köré igazítva szorítsam őt magamhoz. Nem hatoltam be, mert nem volt erre szükségem még. Legalábbis nem oly sürgetőn, mint eddig. Csak a közelségére vágytam, a csókjaira és az olyan érintéseire, melyeket soha nem kaphattam már meg. Mintha először élveznénk ilyen intim módon egymás társaságát, mintha most először érezhetném testének melegét, és bőrének égető érintését a sajátomon. Megszűnt a külvilág, mintha soha nem is létezett volna, és ezt akartuk mindketten. A tempón gyorsítva túrtam tincsei közé, hogy szolid erőszakkal húzzam hátra azoknál fogva fejét, hogy könnyebben hozzáférhessek nyakának fehér bőréhez, és apró csókokkal hintsem be azt. Csípőm néha meg-megrándult, és végül engedtem a vágyaimnak, melyek szépen lassan uralkodtak el rajtam. Ujjaimmal két oldalán zongoráztam végig lassan, mintha egy igen lassú ütemet játszanék, majd enyhén emeltem meg őt fenekénél, hogy végre megérezhessem őt magam körül, hogy teljesen eggyé válva adhassam át magam a fájó szenvedélynek. Szavai a fülemben csengtek, s ha akartam volna sem tudtam kiverni őket onnan. Lassan mozdultam, majd megint én uraltam, fordultam vele, hogy háta a hűvös ágy felületére simulhasson, így kapva meg a szabadabb mozgást nekem. Nem váltam el tőle egy percre sem, s kezeim egész testét kényeztetve siklottak ide-oda. Csókomba nyögés vegyült, és szívem gyorsabban vert, mint eddig. Tudtam, hogy nem húzhattam tovább, még mindig olyan hatással volt rám, mint mikor először érintettem. Nyakát érintettem ajkaimmal, míg kezem mellein kalandozott szórakozottan. - Mindig rád vágytam - suttogom elfúló hangon, s talán nem is értette szavaim, nekem mégis ki kellett őket mondanom, tudnia kellett. Legalábbis ha hallotta szinte néma szavaimat... Már nem volt visszaút, már nem volt másik lehetőség. Csak ez a szoba volt, telve a fájdalmunkkal és vágyainkkal és egy be nem teljesült élet reményeivel...
Az ölébe kerülve karolom á Őt, és simulok Hozzá szorosan, miközben ajkaim az Övével forr össze forró csókban. Lábaim a dereka köré fonva kerülök a lehető legközelebb Hozzá, mintha a két test eggyé forrna össze. Elvarázsol az a figyelem, és érzékiség mely minden mozdulatában benne van, sokkal intenzívebben, mint korábban. Érzem izgalmát, mely csak tovább fokozza az én vágyamat is. A testem most úgy viselkedik, akár egy hangszer, melyet csak Gareth tud megszólaltatni. Megérzem a férfi ujjait a barna tincsek között, és ahogy hátra húzza a fejem, és megérzem ajkait az érzékeny bőrön, egy rekedt nyögés szakad fel belőlem. Minden gondolatom körülötte forog, és minden érzékszervem Rá fókuszál. Kész szerencse, mert csak azon kattognék, miért is tesszük ezt. Ezt az egészet, mely egyszerre gyönyörű és fájdalmas. Miért mutatja meg, és miért adja meg nekem mindezt újra. A testem, s lelkem új hajnalra ébredt azáltal, hogy megismertem, és belépett az életembe, és ezt az egészet egyetlen perc alatt elvesztettem. S mi lesz majd ez után? Mi lesz holnap? Hogyan éljek mindez nélkül? Megremegek az érintése alatt, ahogy végigzongoráz az oldalamon. Szemeimmel az Övébe nézve megannyi néma vallomást suttogok el. Ahogy megemel, lehunyom a szemeim, és a nyakába fúrva arcom, hintem apró csókokkal a nyakát. Abban a pillanatban, mikor végre egyé válunk, egészen megfordul velem a világ. Már csak arra eszmélek fel, hogy a hátam az ágynak simul. Az ágynemű anyagát hidegnek érzem, holott csak az én vagyok túlhevült. Elfúló szavait halva mindennemű válasz helyett hevesen csókolom meg, és körmeim a hátába mélyesztve húzom magamhoz közelebb.
A percek fénysebességgel haladtak el mellettünk. Egyszer csak ránk köszöntött az este, és a hold fénye sütött be az ablakon, és világította meg kettősünket. Minden percemet Vele akartam tölteni, átélni, megélni. Számomra Ő volt az utolsó vacsora, melyet a halálra ítélt raboknak szolgáltak fel kívánságuk szerint. Morbid hasonlat, most még is úgy éreztem, hogy egy részem halálra van ítélve azzal, hogy magam mögött kell Őt hagyjam. Megszámlálhatatlan csók csattant el közöttünk, és ugyan ennyiszer érintettük a másikat, és mindezt órákon át, fáradhatatlanul. Végül a karjaiban ért az álom, miközben mélyen magamba szívtam az illatát, mely már az első találkozásunkkor belém ívódott.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: • sorry, i can't be perfect 
Δ