I'm glad to see You again

Tárgy: I'm glad to see You again Hétf. Nov. 10, 2014 11:01 pm

[You must be registered and logged in to see this image.]

I'm glad to see

You again

Dr. Deveraoux & Rappold

15:44
A Las Vegas-i Városháza díszterme
Las Vegas, Nevada

Rappold a márványlapokkal burkolt falnak támaszkodva beszélget Martin Adams-el a 7-es Csatorna operatőrével.
Nagyjából fél órája vége a sajtótájékoztatónak és az állófogadásról is lassan szivárognak el az emberek. Persze a sajtósok zöme itt maradt kajálni (némelyik még a táskájába is bepakolt pár szendvicset). Mi történne velük, ha nem lenne svédasztalos állófogadás egy nagyszabású sajtóesemény után…?
Az újságíró egy rondán kiéheztetett állatfaj… a fele kihalt volna eddigre…
Rappold kissé élveteg vigyorral hallgatja Adams-t, aki rafináltnál rafináltabb kérdésekkel próbálja kihúzni a kollégából, hogy mégis miféle volt az a kislány, aki így elintézte a nyakát. És nagyjából az újságíró is azt gondolja, hogy kb. ez ennek az összeröffenésnek a legérdekesebb kérdése/témája, egészen addig, míg meg nem pillantja a csinos barnát a terem túloldalán…
Nem mintha nem lenne fontos egy Családsegítő és Rehabilitációs Központ megnyitása. Ha valahol, hát pont Vegas-ban szükség van ilyesmire, azonban a hírértéke az eseménynek nagyjából annyi, hogy a vasárnapi kiadásban egy kellemesen pozitív hírként az átlagember átfutja a reggeli kávéja mellett. Mégis, Ivonne jelenléte egészen más fénybe helyezi az elmúlt egy óra eseményeit.
Rappold felkapja a földről a laptoptáskát, egy Később találkozunk!-kal elköszön Adams-től, s elindul egyenesen a fiatal doktornő felé. Egészen hülyén veszi le magát, hogy amíg a nő az emelvényen beszélt, a férfi nem ismerte meg (igaz, pont az egyik mondata közepén toppant be a terembe, s állt meg a fal mellett), s erre nem mentség, hogy vagy egy évtizede nem találkoztak. Talán az sem a legjobb ötlet, hogy tulajdonképpen fogalma nincs, mit mondhatna neki, vagy kérdezhetne tőle, ami ne lenne tapintatlan (tekintve, hogy a nő férjéről vagy öt éve semmit sem lehet tudni, és sok New York-i kolléga ölne a konkrétumokért). Azonban a férfi fel van annyira dobódva, hogy az ilyen apróságok ne szegjék a kedvét. Ivonne pedig mégiscsak egy egyetemi barátja kedvese volt, majd a felesége lett.
– Ivy Deveraoux? Tényleg Te vagy az – kérdi, majd jelenti ki, s a mondat végére immár pont a nő előtt áll meg mintegy egy méterre, és úgy méri végig a csinos doktort, ahogy… ahogy minden más nőt. Talán egy kicsit visszafogottabban. – Nem láttam a neved a sajtóanyagon… de örülök, hogy látlak – nem mutatkozik be (még), legfeljebb akkor, ha észreveszi Ivonne arcán, hogy nem ismerte meg őt. Bár szó mi szó, az elmúlt több mint 10 év alatt a férfi külsőleg nem sokat változott (Ivonne szinte semmit), leszámítva, hogy az egyetemen ritkán mutatkozott öltönyben, bár harapásnyomok hébe-hóba akkor is előfordultak a nyakán…
Vagy egy órája annak, hogy saját maga megállapította, hogy jelenlegi külseje messzemenőkig nem felel már meg ama íratlan szabálynak, amely kimondja, milyen viseletben illik megjelenni egy „komoly sajtótájékoztatón”. Összekócolt haja ugyan mostanra megszáradt, ám pont úgy áll, ahogy a hétköznapokon, s bárhogy próbálta hátrasimítani a fejére korábban, a tincsei minduntalan visszaugranak a saját elképzelésüknek megfelelő állapotukba. De legalább az ing gallérja eltakarja az édes kis szöszi okozta harapásnyomot…
…vagyis… annak ¾-ét.

Vendég

hello „stranger”.

[You must be registered and logged in to see this image.]

A nővérpultnak támaszkodva, kissé fáradtan nézem az előttem tornyosuló papírhalmot, ami csak rám vár, és senki sem fogja helyettem eltüntetni. Sajnos. A karórámra pillantok, és konstatálom, hogy mindjárt hajnali három. Az éjszakai ügyelet ma különösen csendes, aminek következtében sokkal lassabban telik az idő. Ezek azok az időszakok, amikor az orvosok és nővérek párpercre megpihenhetnek. Kivéve ha két napnyi adminisztráció hullik a nyakadba, ami igazából a Te hibád, mert ha nem halogattad volna, akkor a háromnegyede nem is lenne itt. Lenyelek egy feltörő sóhajt, és némán kezdem el kitölteni az üres sorokat.
- Dr. Deveraoux, Dr.Everett keresi. - elmélyült munkámból a nővér hangja riaszt fel, és ahogy felpillantok a papírokról, egy telefont tart felém, hogy vegyem át. Egy pillanatig értetlenül nézek rá. Nem megszokott, hogy a kórház igazgatója az éjszaka közepén betelefonál a kórházba. Végül a kezdeti meglepettségemnek átveszem a telefonkagylót. Alig, hogy beleköszönök, máris darálni kezdi a szöveget.
- Biztos benne, hogy én lennék a legalkalmasabb a feladatra? Esetleg Dr. Stmih... - soha nem kérdőjelezném meg a kórház igazgatóját egy olyan ügyben, amiben nem vagyok biztos. Ha egy betegről van szó, az nyílván más. A biztos diagnózissal akár a bizottságik elmegyek a saját igazamért, és a betegemért, de ezt most egészen más. – Rendben, értem. Viszonthallásra. –
A telefonkagylót elveszem a fülemtől, s bár a hívás már véget ért, kissé meglepetten pislogok a műanyag borításra. Amikor felnézek a nővér kérdő tekintetét látom. Valószínű kiült az arcomra minden, amit most gondolok. – Dr. Fisher hamarosan itt lesz, és átveszi a műszakomat, én pedig hazamegyek. –
Ejtem ki a szavakat, és a készüléket visszaadom a kezébe, a nővér pedig még midig értetlenül pislog rám. Nem jellemző rám, hogy műszakokat hagyok félbe, inkább az, hogy meghosszabbítom azokat. Veszek egy mély levegőt, és elkínzott mozdulattal simítok végig a tarkómon, miközben kiroppantom a nyakam. – Én fogom megtartani a beszédet a Városházán. –

Magabiztosan fellépő, határozott nőnek tartom magam, és nincs is ezzel gond a munkám vagy a magánéletem során, de az orvosi egyetemen arra nem képeztek ki, hogy nagyobb embertömeg előtt tartsak beszédet, amire alig volt pár órám felkészülni, némi alvás mellett. Mivel tudom, hogy mennyire fontos ez a kórháznak, így én is mindent beleadtam, ami csak tőlem telhetett. A szoros határidő ellenére egy nagyon összetett, korrekt és egyben szívmelengető beszédet sikerült összeírnom a fodrászomnál, miközben a hajammal bíbelődött. Végül elmondtam a beszédet a kozmetikusomnál, aki a kialvatlanságomat gyönyörűen elfedte az alapozó és egyéb sminktermékek segítségével. A tükörbe pillantva még én magam is meglepődtem, mennyire jól festek. Mint aki minden hétvégén wellnesezni jár, és naponta minimum nyolc órát alszik. Nem sűrűn szoktam ezekkel élni, de az igazgató a lelkemre kötötte többször is, hogy most a kórházat képviselem, és bármennyire is az egyik legjobb orvosa vagyok, arra kér, hogy ezt tükrözze a külsőm is. Értem én a célzást. De ettől még kevésbé leszek fotogénebb. Miközben otthon készülődtem, immáron tökéletes frizurával, és sminkkel, izgatottság lett úrrá rajtam. A fekete kiskosztümöm vettem fel, amelynek ceruza szoknyája, és karcsúsított blézere tökéletesen követte sportos alakom, és egy teljesen hagyományos fehér blúz került alá. A fülembe apró igazgyöngy fülbevaló került, a nyakamba pedig a hozzá tartozó nyaklánc. Ezeket a darabokat még a nagymamámtól örököltem. Ahogy elnéztem magam a tükörben, elégedetten konstatáltam, hogy a külsőm méltón tükrözi a rólam alkotott, határozott orvos képét, aki képviseli a kórházat. Legbelül mégis azt éreztem, hogy valami hiányzik. A tekintetem az apró ékszerdobozra tévedt, és megláttam a benne lapuló aranykarika gyűrűm. Egyszerű, snassz darab volt ez, mégis a szívemhez ez állt a legközelebb. Pár percig csak néztem, végül felhúztam a bal kezem gyűrűsujjára, a régi helyére. Így legalább olyan, mintha Ben velem lenne, és adna némi erőt ehhez az egész cirkuszhoz.

Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor a tapsot követően lesétálhattam a pódiumról. Még pár képet elkattintottak, miközben a polgármesterrel kezet rázok, meg egyéb más fontos emberekkel, akiknek eddig létezéséről sem tudtam. Kövezzenek meg, de nem követem a politikát. Ez a rész teljesen hidegen hagy engem. Viszont azt is tudom, hogy az illem úgy kívánja, ne én menjek el legelsőként a beszéd után rendezett állófogadásról. Így ennek megfelelően még mindig a díszes teremben rovom a köröket a fekete tűsarkú cipőmben. Össze is futok már kollégával, akivel rövid és felszínes csevejbe bonyolódhatok. Istenem.. nem is emlékeztem rá, hogy mennyire is utálom ezt az egész kirakat dolgot. Végül a desszertes pultnál kötök ki, amit már eléggé kifosztottak, ennek ellenére elmélyülten mérem fel a kínálatot, hátha akad még valami, amit megkóstolhatnék. Ekkor viszont a nevemet hallom, én pedig felpillantok az édességekről a hang gazdájára, aki most odalép hozzám. Csupán pár másodpercig nézek rá értetlenül, az arcának vonásait fürkészve, amikor egyszer csak szélesen elmosolyodom.
– Uriah Rappold. – mondom ki a nevét én is, miközben még mindig ott tanyázik a meglepett mosoly az arcomon. Felismerem, hogyne tenném. A név és arcmemóriám mindig is jó volt, főleg ha valaki olyanról van szó, akit hosszú évekkel ezelőtt kedveltem is. Ösztönösen jön a kedves mozdulat, hogy egy lépéssel közelebb lépjek hozzá, jobbom a felkarjára tegyem, és egy kedvesen üdvözöljem két puszival az arcán, persze hacsak nem visszakozik a dolog ellen. Hátrébb lépve nézek ismét a szemeibe, és még mindig csak mosolygok. – Én is örülök, hogy újra látlak Uriah. Mennyi ideje is? Talán tíz éve, vagy több? Nagyon elrepült az idő. De rajtad nem is látszik. –
Végigmérem a férfit, és tekintetem bizony megakad pár másodpercig a nyakán, és az ott lévő folton. Ennek hatására elvigyorodom.
– Semmit sem változtál. Jól nézel ki. – itt nem csak a külsejére gondolok, hanem célzok a nyakán lévő foltra, de semmiféle rosszindulattal nem teszem ezt. Csupán csak ugratom az előttem álló férfit. Viszont az utóbbi megjegyzést pedig teljesen komolyan gondolom.
– Ma hajnalban tudtam meg, hogy a kórház igazgatója betegség miatt nem tud részt venni a rendezvényen. Ezért ugrottam be én helyette. – el nem feledve az előbbi megjegyzését, reagálok rá, miért is nem szerepelt a nevem a sajtóanyagon. – Szóval Las Vegas? –
Uriah volt az az ember, akiről nem is feltételeztem volna, hogy a nyüzsgő New Yorkot ott hagyja egy zűrzavaros városért, mint Las Vegas.

[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: hello my old friend.

Tárgy: Re: I'm glad to see You again Szomb. Nov. 15, 2014 1:16 am

Rappold a következő levegőt már éppen ahhoz venné, hogy bemutatkozzon, mikor Ivonne kimondja a nevét. A férfi széles mosollyal az ajkain bólint, majd jobb kezével átöleli a nő vállát, miközben két puszit kap (s viszonozza – természetesen). Ezt követően lassan ereszti el a doktort, hogy az el tudjon hátrálni tőle, s újfent végigméri a nőt, de immár úgy, mint egy réglátott barátot. Kifogástalan öltözék, bájos arc, gyűrű az ujjon, Bennél a párja – emlékezteti magát.
De hol van Ben? – jön a kérdés óhatatlanul, azonban Rappold jó ideje nem ront ajtóstól a házba, s még csak körbe sem pillant ama céllal, hogy megkeresse. Végtére is egy férfi sincs összenőve a nejével. (Kivéve Hannáht és Isaac-et, de ők más lapra tartoznak.)
– Legfeljebb tíz – szúrja közbe röviden, nem akarja a nőt megakasztani a mondandójában, pláne hogy dicséretet kap tőle. – Rajtad sem fogott semmit az idő, fiatalabb és szebb vagy, mint valaha.
Tovább hallgatva a történetet, érthetővé válik a szituáció, s egy részint komoly, részint együtt érző bólintással jelzi ezt beszélgetőtársa felé is, majd egy gyors oldalra pillantással szemrevételezi a desszertes pult kissé foghíjassá vált kínálatát. Az édességek javarészét már elzsákmányolták az asztalról, de Rappoldot nem is a csokis roládok csalták Ivy közelébe, ezért gyorsan visszafordítja arcát a nő irányába.
– Több ok miatt Vegas: nincs közel a család, nagyon más, mint New York és végül egy volt tanárom szerkesztő lett egy helyi újságnál és munkát ajánlott – szólal meg aztán, hogy választ adjon a kérdésre. – És Te? Feltételezem, nem volt könnyű rávenni Bent, hogy otthagyja New Yorkot.
Közben félreáll, az asztaltól, hogy egy idősebb hölgy jobban odaférjen a süteményekhez. Ezzel rövid időre megszakad köztük a szemkontaktus, de Rappold igyekszik újra felvenni. Nagyon kíváncsi a válaszra, s ehhez mérten ösztönösen vág komoly arcot. Nem, Bennek határozottan nem Las Vegas a stílusa, ahogy Ivy-ról sem gondolta volna, hogy ebben a városban látja viszont. (Persze tévedhet mindkét állítással.) Hirtelen kutakodnia kell az emlékezetében, hogy melyik államból való a csinos doktornő, de annál közelebb nem kerül a megoldáshoz, hogy valamelyik északiból, vagy talán Kanadából…? Biztosan volt róla szó. Jelenleg mindegy is…

Vendég

hello „stranger”.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Egy röpke pillanatra én is azt gondoltam, hogy nem fog a fejemben összeállni az általam látott kép, és a régen elraktározott információ egy másik életemből. A felismerés örömre ott bujkál mindkettőnk mosolyában.
– Rohamosan telik az idő. – bólogatok mosolyogva, amikor felhívja a figyelmem, hogy tíz éve nem láttuk már egymást. Ez önmagában is sok idő, és nincs rá szükség, hogy még pár évet hozzádobjak, az már biztos. Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy talán valamit rosszul csinálok. Az élet elrohan mellettem, és a velem egykorú nők már az első gyermeküket várják, ha nem a másodikat, vagy a harmadikat. De ahogy felreppen ez a gondolat bennem, olyan hamar elszáll. Évek óta nem foglalkoztat a család téma. Egyszer már volt egy saját családom, de elvesztettem azt. – Köszönöm, ez kedves Tőled. Látom, még mindig jól értesz a nők nyelvén. –
Jól esnek a szavai, de abban is biztos vagyok, hogy a mostani jó benyomás inkább a külső máznak köszönhetem. A legkevésbé sem vagyok jó színben, ha több műszakot is végigdolgozok, alig páróra alvással. Az utóbbi megjegyzés pedig nem több, mint egy kedves kis csipkelődés, és ezt egyre szélesedő mosolyom is mutatja. Amikor megismertem a férfit, már akkor is igazi hódító volt, és a megnyerő külső mellé nem csak a magának való esze volt meg, de még a stílusa, a kiállása is emelt az egészen. Ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy a nőket úgy vonzza, mint a mágnes. Amit viszont mindezek mellett kedveltem benne, hogy amellett, hogy mint férfi, nagyon szerette a női nemet, tisztelte is azt.
Halkan elnevetem magam, amikor éppen azt ecseteli, miért is költözött ide, Las Vegasba. Leginkább a családdal kapcsolatos rész volt az, ami kiváltotta ezt belőlem, de a következő kérdését hallva a rövid nevetés hamar elhall, majd egyszer csak eltűnik, és átveszi helyét egy kissé komor arc. A vidám csillogás kihunyni látszik tekintetemben, melyet most elkapok. A kezemre nézek, és csak most veszem észre, hogy a kezemen lévő gyűrűt forgatom körbe-körbe az ujjamon. Apró sóhaj szalad ki belőlem önkéntelenül, végül felemelem a fejem, hogy újra Uriah tekintetével kapcsolódjon össze az enyém.
– Ben már négy és fél éve halott. – adom meg a választ a kérdésére. Hangom határozott, és egy pillanatra sem remeg meg. Elég idő telt már el a történtek óta ahhoz, hogy ne okozzon gondot erről beszélni. A történteket soha nem fogom tudni elfogadni, de megtanultam vele együtt élni. – A szülei mindent megtettek annak érdekében, hogy ne tudódjon ki a hír. Feltételezem ezért sem tudsz róla Te sem. –
Tovább szövöm a válaszomat, ezzel is jelezve, hogy ha a kérdés meg is lepett kissé, valójában nem csodálkozom rajta, hogy Uriah nem tud a történtekről. Nem is beszélve arról, hogy a gyűrű a kezemen is kissé félreérthető. Még akkor is, ha más felesége is lehetnék, nem csak Bené.
– Kissé szentimentális hangulatban voltam ma reggel. Ráadásul nem szoktam hozzá, hogy nagyobb közönség előtt kelljen beszédet mondani., így amolyan kabalaként is szolgál. – emelem fel kissé a kezem, jelezve, hogy a gyűrűről beszélek. Nem magyarázkodom, mert nem érzem, hogy szükséges lenne. Egyszerű tényként közlöm mindezt. Nem hordom a gyűrűt a mindennapokban. Miért is tenném? De ez a mai nap egy kivételes alkalom volt.

[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: hello my old friend.

Tárgy: Re: I'm glad to see You again Kedd Nov. 18, 2014 10:20 pm

Rappold a rohamosan telik az időt hallva, voltaképpen egyetért. Valószínű ez az ára annak, ha az ember többnyire jól szórakozik! – válaszolna azonnal, de Ivonne megelőzi egy kellemesen gunyoros mondattal, ami nem is baj végső soron. (Utólag belegondolva, ízléstelen lett volna ezt a mondatot hangosan kimondani.) Ezen kívül jó újra hallani a nő elbűvölően gyöngyöző nevetését. Ben mennyit áradozott – többek között – erről a kacagásról annakidején. És teljesen jogosan! Ivy mindig is bájos és elegáns nő volt. Egy igazi modernkori Hamupipőke, aki a rossznyelvek szerint megcsinálta a szerencséjét. Az igazság azonban – Rappold szerint – az volt, hogy Bennek pont egy ilyen nyugodt és erős nő kellett.
Persze a hidegzuhany ekkor még hátra van Rappold számára, s Ivy gyűrű felé való pillantását először gondolatban betudja egy „Elváltak! Tudtam!”-mal (közben arckifejezése mit sem változik), aztán jön a cseppet sem kellemes meglepetés, ahogy az asszony ajkai közül kisorjáznak a Ben halálát megvalló szavak.
Az újságíró arca elkomorul, s tekintete szinte ráfagy a nő szemeire, homlokára – attól függően, hogy a szép Ivonne rá, vagy éppen a gyűrűre néz. Mintegy negyed perc múltán vesz a férfi egy mélyebb levegőt, addig is Ivy elmondhatja, amit még hozzá akar fűzni a témához. Sok idő telt el, ez persze nem mentség semmire.
– Tudtam, hogy beteg volt, egyszer mondta – kezdi. Valahogy túl sablonos lenne az „őszinte részvétem”-mel nyitni ennyi év után. Nem mintha nem tudná átérezni, de mégsem gondolja, hogy most azonnal alkalmas lenne. – De azt nem említette soha, hogy mi baja, vagy, hogy az mennyire súlyos. Jó és jó értelemben büszke ember volt, kimondottan kár érte. Miért tartották titokban a halálát a szülei? – kérdi, s reméli választ is kap. Bár ha nem, jelen esetben abba is beletörődne. Nem kényszerítheti Ivy-t semmire, s nem követelhet tőle semmit, kedvelte őt és a férjét, de az egyetem után elváltak az útjaik, ami tökéletesen érthető, a nagybetűs életbe kilépve szinte mindenki visszatér a saját rétegéhez.
Visszagondolva, Rappold nem sok alkalommal találkozott a kedves szülőkkel annakidején. Az első és második évben jó néhány közös órája volt Bennel, párosan, vagy csoportosan megoldandó feladatokon/házi dolgozatokon munkálkodtak együtt. Általában ezen alkalmakkor vitte haza az egyetemi barátait/csoporttársait a srác, s így történt, hogy Rappold találkozhatott Ben anyjával (amit szívesen kihagyott volna). Még egy olyan rideg, anyagias és főleg rosszindulatú nővel (Istennek – akiben ő nem hisz – hála) azóta sem találkozott. Ben pedig… Rappold legutolsó tudomása szerint aktív társasági életet élt… érthetetlen, hogy a halálát miért tusolták el… mintha nem is létezett volna.

Vendég

hello „stranger”.

[You must be registered and logged in to see this image.]

Tekintetem nem időzik a kelleténél többet az ujjamon lévő ékszeren. Ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, vajon jó ötlet volt e egyáltalán, hogy felvettem a gyűrűt. Mi több, hogy még mindig megvan. az egyik felem azt mondja, túl vagyok rajta, és lezártam az életem ezen részét, a másik pedig ragaszkodik ehhez az aprócska darabhoz, ami egykori szerelmemből maradt. Mintha ezzel a kis tárggyal megtudnám őrizni nem csak Benjamin emlékét, hanem az érzését is, amelyet ő élesztett bennem, és talán soha nem fogom újra átélni azt.
- Próbált mindent megtenni annak érdekében, hogy ne tudódjon ki. Nem akarta, hogy sajnálják a betegsége miatt. – tekintetem összetalálkozik a férfiéval, és látom, ahogy elkomorul az arca, s csak akkor szólalok meg, amikor Ő is beszélni kezd. Nem várok részvétnyilvánítást, hisz oly sok idő telt már el. Nem esik nehezemre erről beszélni. Már nem. Ennek ellenére az apró mosoly most eltűnik ajkaim szegletéből. – Benjaminnak rosszindulatú gyomorrákja volt, amelyet háromszor győzött le, de sajnos negyedik alkalommal újult ki, és a kezelések ellenére sem élte túl. –
Adom meg a választ a ki nem mondott kérdésre, mert ugyan Uriah nem elsősorban erre kérdezett rá. Ennek ellenére úgy érzem, hogy el kell mondanom, ezzel is alátámasztva a férfi előző szavait. Igen, büszke férfi volt, és mindezek mellett erős. Nem mindenki lett volna képes arra, hogy ilyen sokszor felvegye a harcot egy ilyen gyilkos kórral mint a rák, legyen szó bármely fajtájáról.
– Őszintén nem tudom, a szüleit mi vezérelte arra, hogy titokban tartsák a fiúk halálát, de a temetésen én sem lehettem ott. – felelem, majd keserűen elmosolyodom. – Többet között miattuk költöztem ide Las Vegasba, magam mögött hagyva New Yorkot és Seattlet. –
Szórakozottan nézek körbe a teremben, az embereken végigfuttatva a tekintetem. Végül a kifosztott asztalra nézek, de már nem is édességet keresek, hanem valami mást.
– Most határozottan jól esne valami erős ital. – jegyzem meg, és eddig elkalandozó világos tekintetem ismét a férfira emelem. – Lenne kedved ezt a beszélgetést valahol máshol folytatni? Nem tudom, Te hogy vagy vele, de rettenetesen unom már ezt az egészet, nem is beszélve az öltönybe öltöztetett majmokról. –
Fejemmel a teremben lévők felé biccentek, ezzel is jelezve, hogy mire is gondolok, közben egy cinkos mosoly jelenik meg az arcomon. Sosem szerettem a puccparádét, már akkor sem, amikor Bennel együtt voltam, és ez azóta sem változott. A kötelességem megtettem, nincs itt már semmi keresnivalóm sem.

[You must be registered and logged in to see this link.] MUSIC [You must be registered and logged in to see this link.] | NOTE: hello my old friend.

Tárgy: Re: I'm glad to see You again Szer. Márc. 25, 2015 9:39 pm

Szinte szenvtelen arckifejezéssel hallgatja végig Ivonne-t, csak a szemeiben látszik az együttérzés. A gyomorrákra nem tud mit mondani, de Ben szüleinek a viselkedéséről hallva elfolyt egy feltörni kívánkozó basszák meget.
Rappold kellően empatikus, vagy legalábbis ismeri az embereket, ha mindenkivel nem is képes együtt érezni, ezt a szakma megköveteli. Tisztában van azzal, hogy mindenki másképpen gyászol, de ezt a viselkedést még akkor is méltatlannak találná, ha történetesen Ivy tényleg csak a pénzéért ment volna hozzá a fiúkhoz.
– Ezt sajnálattal hallom. Sosem üdvös valaki miatt elköltözni valahonnan, de annak örülök, hogy Vegasban kötöttél ki – de túlzottan nem akar belemerülni a témába. Aztán a doktornő felvillantja a távozás lehetőségét, s Rappold határozottan biccent az ötletre.
– Hogyne. Csak utánad, doktornő! – a cinkos mosolyra egy hasonló a válasz, majd előzékenyen int a kezével a kijárat felé, s amennyiben a hölgy elindul, úgy besorol mellé. – Javaslom a Boar’s Head Bárt. Ismered? Itt van a Main Streeten és egészen disztingvált. Egy vagy két kocsival megyünk?
Amennyiben elindultak, úgy a lift hívógombját már ő nyomja meg, s persze, ha a hölgy egy általa jobban preferált vendéglátóipari komplexumot akar meglátogatni, az újságíró az elé sem támaszt akadályt.