October Wallis

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
◆ lojális ◆ talpraesett ◆ kitartó ◆ kreatív ◆ bájos

◆ negatív tulajdonságok:
◆ makacs ◆ konok ◆ hangulatember ◆ introvertált ◆ érzékeny

◆ egyebek:
◆ kiskora óta balettozik ◆ jelenleg rúdtáncosként dolgozik ◆ van egy 5 éves kisfia: Danny

Történet vagy szerepjátékos példa

- Mennem kéne… El fogok késni – suttogom. Az ajkai lágyan érintik az enyémet, és hiába tudom, hogy mennem kell, nem akarok. Képtelen vagyok elszakadni tőle.
- Tudom – szólal meg komor arccal. Mindig a búcsúzás pillanata a legfájóbb. – De nem tudlak elengedni.
Rám mosolyog. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy ezért a pillanatért élek. És nem értem azt, hogyan tudtam eddig életben maradni nélküle. A mosolya nélkül. Miért ilyen átkozottul fájdalmas a szerelem? Még akkor is fáj, ha éppen boldog vagy… Olyan ez az érzés, mintha valaki megragadná a szívedet, és szorítaná. Addig szorítaná, míg levegőért nem kapkodsz, és… csak fáj. Egyszerűen nem lehet szavakba önteni ezt az érzést. Élnél és meghalnál érte.

Éreztem a gyomromban, a zsigereimben, minden porcikámban, hogy valami nem stimmel. Éreztem, hogy valami rossz fog történni. Láttam az arcán, a reakcióin, a tekintetén. Tudtam, hogy új fejezethez ért a történetünk. Egy olyan fejezethez, amibe talán belehalok.
- Beszélnünk kell…
Ismerős ez a hanglejtés. A filmekben beszélnek így, mielőtt a szerelmesek szakítanának egymással. Tudom mi fog jönni…
- Mégis miről? – tettetem a hülyét, pedig nagyon jól tudom, hogy miről van szó. Hirtelen forogni kezd velem a világ, de próbálok úgy tenni, mintha jól lennék. Megkapaszkodok valamibe… egy korlátba, azt hiszem. Nem tudom, mi ez, homályosan látok. Csak őt látom tisztán.
- Apám azt mondta, hogy el fogunk költözni a munkája miatt. Amerikába – beszél, beszél, de a szavai nem érnek el hozzám. Elköltözni? Ilyen hamar? És miért mondja ezt olyan egyszerűen, mintha beletörődött volna?
- Micsoda? Miért? – értetlenkedem. Úgy érzem, hogy mindjárt elájulok. Még erősebben kapaszkodok a korlátba, de az nem tart többé. Le kell ülnöm. Félig magamtól, félig a rosszulléttől összeesve foglalok helyet a földön. Mély levegőt veszek, próbálok megnyugodni. Nem megy.
- Sajnálom – csak ennyit mond. – Annyira sajnálom…
Igen, én is.
- Hogy tudsz te ebbe csak úgy beletörődni? – fakadok ki. Egyszerűen nem értem, hogy miért történik ez velem.
- Nincs más választásom.
- Már hogy ne lenne? Mindig van más választás… – csuklik el a hangom. Nem akarok sírni. Nem akarom, hogy sírni lásson.
- Hidd el, így lesz a legjobb mindkettőnknek… Ég veled!
Se puszi, se pá, se semmi. Itt hagyott engem, egyedül. Itt a földön.

- Ostoba lány! Tönkre fogod tenni az egész életedet! – ordít bele apám a képembe, dühtől vöröslő fejjel.
- Eldobnál mindent ezért a gyerekért? Mi lesz így az ösztöndíjjal? Mi lesz így a tánccal? A jövőddel? Hogy teheted ezt velünk? Hogy teheted ezt magaddal? – kontrázik rá anyám.
Hogy őszinte legyek… egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak. Én már döntöttem. Már abban a percben döntöttem, mikor remegő kézzel megláttam a teszt eredményét. Pozitív.
Terhes vagyok egy olyan férfitól, aki elhagyott engem, és én mégis, mindezek ellenére meg akarom tartani a gyereket. Tudom, ostoba vagyok. De ez a gyerek egy ajándék, egy kárpótlás azért, hogy őt elveszítettem. Még akkor is, ha ezzel mindent elszúrok. Legalábbis a szüleim szerint. Ők ezt nem érthetik. Ha elvetetném ezt a gyereket, abba belehalnék… Nincs másom, csak ez a gyerek, és most őt is el akarják venni tőlem! Nem, ezt nem hagyhatom…
- Rendben, tartsd csak meg, ha ennyire akarod! De nem itt, nem nálunk fogod megszülni és felnevelni… Takarodj a házamból!
Először kidobtak otthonról, aztán kitagadtak. Nem mehetek már vissza, de ezek után nem is akarok.

Felkereshetném őt, talán felnevelhetnénk együtt a gyereket... Ja, az álmaimban, talán. Kétlem, hogy egy olyan ember, aki képes volt csak úgy otthagyni engem, az bevállalna egy gyereket. Hiszen bármikor felhívhatott volna, hogy jól vagyok-e, de nem tette. Azt sem tudta, hogy terhes vagyok, mint ahogy azt sem, hogy van egy fia.
Bizony, végül megszültem azt a gyereket…