Egy nap eljön egy olyan pillanat, amikor rájössz, az egész eddigi életed hazugság volt. Rájössz, hogy az az élet, amit élsz, csupán illúzió; a lakás, amibe annyi pénzt öltél bele, már napok óta üresen áll, mert nincs időd hazamenni, a kocsi, amire évekig gyűjtöttél, félig összeroncsolva áll a garázsban, a macska pedig, aki annak idején az egyetlen társad volt, minden bizonnyal éhen pusztult már pár napja, mert nem volt benned annyi felelősség, hogy hazamenj az ebédszünetben és megetesd. Könnyebb azt mondani, hogy ez nem a te hibád; ha eléd is annyi pocsék kézirat kerülne, te sem látszódnál ki a papírok halmai mögül és eszedbe sem jutna valami olyasmi, mint king-size ágy vagy macska.
Collie Ward legalábbis így látta a dolgokat, mikor másfél hete először megengedhette magának, hogy ott hagyja az irodát és a külvárosban elhelyezkedő lakása felé vegye az irányt. Végre sikerült befejeznie azt a kéziratot, amin napok óta dolgozott és nagy szerencséjére a fiatal írónő is volt annyira készséges hogy egyből meghallgatta a tanácsait és még ugyanazon a napon kijavította a legtöbb hibát. Most, hogy a kézirat elment utolsó javításra a főszerkesztőhöz, Ward szabad volt; semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy végre a saját ágyában aludhasson és reggel ne a fénymásoló zúgására ébredjen, hanem arra, hogy mindjárt kiégeti a retináját a nap. Igaz, a városközpontból még hosszú út vitt a lakásáig, amit a változatosság kedvéért gyalog szándékozott megtenni, végigvonszolva magát az utcákon, mint valami zombi. Sejtette, hogy nem egy embert fog ezzel megijeszteni; az első alkalommal, amikor megnézte a tükörképét az egyik bolt vitrinjében, ő maga is majdnem megijedt - a férfi, aki visszanézett rá, hulla sápadt volt, szemei alatt sötét karikák húzódtak, haja pedig szét volt zilálva, mintha hetek óta nem látott volna már fésűt... De hát nem így volt? Néha kezdte megbánni, hogy hagyta magát belerángatni ebbe a könyvszerkesztősdibe ahelyett, hogy tovább indult volna az újságírás irányába. Vajon ott jobban alakítana?
Utcasarkon balra, lámpáknál jobbra, bal-jobb-bal-jobb, lassan haladt a lakása felé, fejben dúdolgatva valami dalt, amit még a délelőtt folyamán hallott a munkahelyén, néha rápillantott a mellette elhaladó autókra vagy emberekre, akik utána pár lépést eltávolodva tőle haladtak tovább, és olyankor elgondolkodott azon, hogy vajon a homlokára van írva, mennyire rossz ember? Egy pillanatig felrémlett benne a Sid Vicious plakát a lakása nappalijából, meg az éppen akkori barátnőjének a szavai, hogy szerinte ő teljesen olyan, mint Sid, és hogy egy nap ugyanúgy fogja végezni - holtan. Ez majdnem hét éve volt már, és ha akkor Layla szavai igaznak bizonyultak volna, akkor neki már hat éve halottnak kéne lennie. Ennek ellenére Collie Ward kitűnő egészségi állapotnak örvendhetett; nem számítva a nikotinfüggőségét, a háromszoros elvonókúrát és azt, hogy jelenleg még egy három hetes vízi hulla is életképesebbnek tűnhetett volna nála.
Mikor süllyedtem ennyire mélyre?
Újabb utcán balra, be a sikátorba, ahol végre rágyújthat, hátát a koszos falnak támasztva, jobb kezén könyékig felhúzva a bőrkabát ujját. Az öngyújtó abszurd erővel húzza lefelé a kezét, mikor az ajkai közül kilógó cigarettához emeli azt, hogy meggyújtsa a végét és nagyot szívjon bele, egészen a tüdőjéig lehúzva a maró füstöt. Mikor is cigarettázott utoljára, tizenhét órája? Tizenhét órája és kilenc perce, egész pontosan. Újabb slukk, figyeli, ahogy felizzik a cigaretta vége, szabad kezének ujjai a hajába túrnak, még jobban összekócolja a sötét tincseket, lehetőleg emberi kinézetet adva magának. A tornacipő feltörte a lábát; káromkodni lenne kedve, ehelyett viszont csak újabbat szív a cigarettába. Csak két perc szünet. Két perc ebben a sikátorban, míg elszívja ezt a filter nélküli vackot, messze az emberektől, a fölé magasodó épület árnyékában, aztán tovább indul, egyenesen haza, ahol már Sorata vár rá... Már ha még életben van. Nem fog betérni a bárba, ami mellett minden nap elhalad, nem kér dupla whisky-t, nem íratja hozzá a számlájához. Nem fogja megtenni ugyanazokat az ostobaságokat, mint minden más alkalommal - ez itt már nem a középiskola, ahol a szüleire hagyatkozhatott, mert ők elintéztek mindent helyette. Ez itt nem a középiskola, ahol volt még kihez visszatérnie, egész addig, amíg...
Nem, Collie, ne gondolj erre.
A falon nyomja el a csikket, majd a földre dobja azt; utolsót igazít a haján és visszatér a sétálgató emberek forgatagába. Igaz, ritkul a tömeg, ahogy közeledik a külváros felé, fejét leszegve, pillantását a kopott tornacipőire szegezve. Már nincs messze. Hazamegy, végre kialussza magát, aztán visszatér a normális kerékvágásba egy sokkal emberibb kiadásban. Kitakarítja a lakást, kerít magának egy másik autót a régi helyett, talán még a munkatársait is elviszi egy kis integrációs iszogatásra. Talán... Megszakad a gondolatmenete, mikor nekimegy valakinek. Megtorpan, mikor lecsúszik a táska a válláról, aztán hátrál egy lépést, morogva, ahogy üres pillantását felemelve végigméri a nőt, aki keresztezte az útját.
- Mi a büdös francért nem figyelsz oda, merre mész?

lesz ez még jobb is, csak várd ki ;_;