London, 1982, november 13. 32 testőr, sofőr, teniszedző Szenvedélybeteg Justice Joslin

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: sármos, jó társaság, stílusos, segítőkész, megértő, álmodozó.

◆ negatív tulajdonságok: rossz kedvében morcos, forró fejű, vitatkozó, elcsábítható, olykor bunkó, csalfaságra hajlamos.

◆ egyebek: -

Történet vagy szerepes példa

- Mi az drágám? Mit nézegetsz? – Beth mellém telepedett, tenyerével végig simított a hátamon, miközben kezeim közt azt a fotót tartottam, amikor átvettem a bajnoki döntő serlegét Wimbledoneban.
- Csak ezt itt, eszembe jutott az, hogy mennyire sikeres voltam akkoriban. Ismerték a nevem, írt rólam a sajtó, most meg…sofőr és alkalmi testőr vagyok egy gazdag hoteltulajdonos mellett. Áhh..- Legyintve tettem félre a fotót, majd felegyenesedve megmasszíroztam az orrnyergemet, s tarkómra csúsztatva kezeimet a falat kezdtem bámulni. Úgy éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. A siker, a fiatalságom, az elherdált évek. Hátrapillantva egy gyönyörű feleség ült a kanapémon, akit szerettem, de már nem olyan hévvel, mint annak idején. Magam sem értem, hogy mi ütött belém, de nem éreztem jól magam a bőrömben.
- Édesem, senki nem mondta azt, hogy vállald el azt a munkát. Tudod jól, hogy az apám felajánlott neked egy álláslehetőséget a cégnél. Dolgozhatná..- Meg sem akartam hallani a szavait, azonnal közbevágtam, s dühösen vontam össze szemöldökeimet.
- Az apád csak ne szóljon bele az életünkbe. Nem kell nekem alamizsna meló, nincs rá szükségem, érted? Én magam akarok lenni valaki, nem pedig az apád embere, akinek dirigálhat. – Elisabeth arcáról eltűnt a mosoly, s rosszallóan vonta össze a szemöldökeit.
- Na persze, ő ne dirigáljon neked, de más megteheti. Most is csak egy sofőr vagy! – Hirtelen haraggal vágta hozzám a szavakat, melyek nagyon feldühítettek. Beth arcán láttam, hogy ahogy kicsusszantak a szavai, már meg is bánta azokat, hisz kezeit ajkai elé kapta, s riadtan pillantott rám.
- Jaj ne haragudj Cris, nem így gondoltam. – Gyors léptekkel közelített, kezével megérintette az arcomat, de elfordultam tőle. Ennél rosszabb dolgot nem is tehetett volna, mint hogy hozzám vágja azt, amivel magam is tisztában vagyok.
- Persze, hogy nem így…mennem kell dolgozni. – Azzal rá sem nézve, sietve kaptam fel zakómat a szék háttámlájáról, majd gyors léptekkel hagytam el a lakásunkat.
Miközben beültem a luxusautóba, amivel a munkahelyem felé tartottam, végig az járt a fejemben, hogy mit ronthattam el. A korosztályomból az egyik legkiemelkedőbb játékos voltam, tizenhat éves koromtól folyamatosan nyertem a versenyeket, s huszonhárom évesen már bajnok lettem. Mehettem volna Ausztráliába is, ha nem adósodik el a családom, s ezt megtudva a klubom nem rak ki a csapatból. Hisz ki futtatna egy olyan sportolót , aki a luxusból a nyomorba kényszerül?
Nem haragudhattam apámékra, hogy nem tudták megtartani a családi vállalkozást, magamra viszont naponta dobáltam a köveket, ha arra gondoltam, hogy meg sem próbáltam a klubban maradni. Elfogadtam, hogy nincs rám szükség, nem kerestem új helyet, csak belesüppedtem a depresszióba és hagytam, hogy elússzon a tehetségem. A régi ismertség már mit sem jelentett…ó bocsánat, de. Ennek köszönhetően kaphattam meg a sofőri állást, hogy annak idején nyertem pár tenisz bajnokságot, cikkezett rólam a sajtó, és egy üdítőital reklámban is szerepeltem. De hol van az már? Jelenleg egy kis lakásban élek a nejemmel, aki még nálam is többet keres. Megtehetnénk, hogy átköltözzünk egy nagyobb házba, de miattam nem lehet. Ragaszkodom ahhoz, hogy az én fizetésemből éljünk.
Lassan megérkeztem a hatalmas épületkomplexum elé, kiszállva még arra volt időm, hogy megigazítsam a nyakkendőmet, de már érkezett a főnököm, Mr. Dodson, s a neje, aki gyönyörűen feszített az öregúr mellett. Micsoda mázlista..