Kintaro Nakamura

Karakter személyisége

- Először is hadd köszönjem meg, hogy fogadott és külön megtiszteltetés, hogy az interjút a lakásában készíthetem el. Mr Nakamura, van kérdése vagy kérése mielőtt elkezdjük?
- Csak annyi, hogy szólítson Kintaronak, ha én is szólíthatom Amandanak.
- Természetesen, nincsen akadálya... - Amanda kissé elpirult, majd amíg összeszedte a gondolatait, jegyzeteit kezdte fürkészni, abban kereste a nyugalom elveszett pillanatait. Szíve zakatolt, majd egy apró sóhajjal rázta meg a fejét, hogy egy halvány mosollyal tegye fel első kérdését. - Miért éppen a lakásán találkoztunk és nem az éttermében?
- Meg kell értenie, hogy az életemben a legfontosabb a rend és a harmónia. Bár úgy rendeztem be a Yin-Yangot, hogy ennek megfeleljen, mégis nekem ez a lakás a nyugalom szigete. Itt ki tudom zárni a külvilágot és akit beengedek ebbe a szentélybe, annak figyelmem minden apró mozzanatát tudom szentelni.
- Tehát ez egy szentély?
- Igen, ahogyan az imént mondtam. Tudom, hogy lehet bármilyen probléma az életemben, szakadhat rám a külvilág minden hatalmas gondja és baja, vagy kergethet őrületbe bármilyen jelentéktelennek tűnő gondolat, ezen a helyen egyiknek sincs hatalma felettem. A gőzölgő zöld tea íze, a shakuhachi összetéveszthetetlen hangja és egy csokor jázmin üdítően émelyítő illata ... nekem ez jelenti a földi mennyországot.
- Nyugtató lehet.
- Valóban az... Amikor egy átdolgozott este után végre hazatérhetek itt megteremthetem magamnak a saját Paradicsomomat.
- Ez úgy hangzik, mintha nem élvezné azt, hogy a város egyik legfelkapottabb éttermének lenne a mesterszakácsa.
- Ha csak szakács lennék, valószínűleg jobban élvezném, de a vele járó mellékes hullámai néha átcsapnak felettem. Határidők, beszállítók, alkalmazottak ... és némelyik vendég. - Kintaro apró szünetet tartott, hogy kortyoljon teájából, hiszen torka kiszáradt a hosszú mondatoknak hála. Csészéjét a kicsiny asztalra tette, majd szalvétájával megtörölte száját, egy sosem volt csepptől szabadulva meg így. - Ha csak az lenne a dolgom, hogy főzzek, hogy örömet szerezzek másoknak az ételeimmel, akkor sokkalta jobban élvezném az, amit csinálok. Így azonban meg kell felelnem mindenkinek, ami nagyon nehéz.
- Régebben könnyebb volt?
- Sokkalta! Öt évvel ezelőtt elég volt az, hogy rettentő jól főzöl, de ma már menedzselned kell önmagad, el kell magadat adnod, mint egy árut, ami nekem nem mindig sikerül. Gyűlölök másoknak megfelelni, most mégis ezt kell tennem, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. - a férfi hosszú sóhajjal pillantott ki a lakása ablakából látható kertre, ahol egy shishi-odoshi bambuszcsöve éppen hozzáütődött az alatta lévő sziklához, ami visszarántotta őt az interjú valóságába.
- Szerelem volt ez első látásra?
- Igen, mondhatjuk... - Kintaro mosolya szélesre nyúlt, majd úgy fordult a kérdezőhöz. - Tudja, Japánban születtem, ahol gyerekként megismerhettem azokat az ízeket, amiket azóta is szeretek. Ezt a tudást hozta el édesanyám az Államokba, aki nem volt hajlandó ezektől a hagyományoktól megválni, így minden trükköt és fortélyt elleshettem tőle. Amíg ő főzött, én tátott szájjal figyeltem minden egyes mozdulatát és hallgattam minden lépés magyarázatát.
- Ekkor döntötte el, hogy szakács lesz?
- Nem. Abban az időben csak azt tudtam, hogy főzni akarok. A pályaválasztás akkor jött, amikor másoktól visszajelzést kaptam a tehetségemről.
- Az édesanyja is büszke volt magára?
- Szeretném azt hinni, hogy az lett volna, ha kóstolta volna a főztömet.
- Sajnálom, nem akartam ilyen érzékeny témát érinteni. - Amanda ismét vörösödő fejjel vetette magát jegyzetei közé, ahová fel volt írva a haláleset ténye, mégis elfelejtette a beszélgetés során.
- Kérem, ne szabadkozzon. Több, mint tizenöt éve történt, ne érezze magát kellemetlenül Amanda.
- Köszönöm... - nézett fel a lány a papírokból, majd mosollyal fogadta a férfi szavait.
- Nem tesz semmit. Tudja, mindig úgy gondoltam, hogy azoktól a mozdulatoktól és ízektől, amiket ellestem tőle, egy kis darabkája még mindig bennem él, így sosem hagyott el igazán.
- Kedves gondolat. - Amanda mosolya halvány romantikában tört ki. - És az édesapja? Vele milyen kapcsolata van?
- Leginkább semmilyen... Három éve visszaköltözött Japánba, amikor visszahelyezték a vállalat tokiói székhelyére, azóta keveset beszéltem vele.
- Átléphetünk a témán, ha az úgy kényelmesebb.
- Nem szükséges. Tudja az apám és én mindig olyan úgy éltünk, mint két szomszéd, akik békésen megvoltak egymás mellett. Egyiknek nem volt baja a másikkal és a másiknak sem volt problémája az elsővel, s ha éppen úgy adódott, akkor köszöntek egymásnak, ha pedig másként, akkor elmentek egymás mellett szótlanul. Apámmal nem rossz a kapcsolatunk, inkább semlegesnek mondanám.
- Oka is van ennek vagy így alakult? - Amanda ekkor vette észre, hogy milyen kérdést tett fel, majd kissé hátrahőkölt a bátor érdeklődéstől. - Elnézését kérem Kintaro...
- Nem történt semmi... - mosolyodott el a férfi, majd folytatta. - Tipikus japán férfi, aki tudja mi az alázat, tisztában van a helyzetével és bármennyire is hatott rá a vadnyugat, ő képes volt kitartani a gyökerei mellett. Ez sajnos azt jelentette, hogy sosem tudtam igazán megismerni, de elfogadtam olyannak amilyen és nem akartam megváltoztatni.
- Azt hiszem, kicsit elkalandoztunk a témától...
- Nem is vettem észre, hogy van témánk?! - kacagott fel a szakács, majd tarkóján kezdte borzolni tincseit. - A beszélgetés ebbe az irányba kanyarodott, kik vagyunk mi, hogy ellenkezzünk az akaratával?
- Igaza lehet, de  inkább térjünk vissza az ízek világába...
- Természetesen. Kérdezzen!
- Van egy apró játékunk az újságban, ahol az előző interjú alanya kérdezhet a következőtől. Az ön kérdését Sebastien Montague Baton tette fel, az MGM szálloda egyik éttermének főszakácsa... Mr Baton az után érdeklődött, hogy sikerült már megbarátkoznia a posírozott tojással?
Kintaro halkan felnevetett, majd megválaszolta az abszurd kérdést. - Nem, még nem sikerült.
- Mi a történet a kérdés mögött?
- Áhh, Sebastien nem mondta el?
- Nem, ragaszkodott hozzá, hogy maga mesélje el Kintaro.
- Értem... Nos, eléggé egyszerű történet. Nincsen problémám azzal, ha kígyót, békát, kukacot vagy bogarat kell ennem. Kóstoltam már megannyi furcsa és különleges ételt, de amikor Sebastien elémtolta azt a buggyantott tojást, elhánytam magam.
- Meg sem kóstolta?
- Nem és tudom, milyen hihetetlennek tűnik, de előtte nem találkoztam még ezzel a technikával. Anyám sosem készített így ételt és nem voltam felkészülve erre az egészre. Elég volt egy pillantást vetnem a fehérjéből kibuggyanó sárgára és rohanhattam a nagy porcelán istenséghez...
- Kellemes történet.
- Valóban.
- És önnek mi lenne a kérdése? A következő lapszámban Veronica Gibbonst kérdezgetem...
- Veronica? Ő ugye a Mariott sous chefje?
- Igen. - bólintott Amanda, majd készítette papírját és ceruzáját, hogy feljegyezze a kérdést.
- Nos... Ritkán volt eddig szerencsém a főztjéhez, de bármikor a Mariottban eszem, bárányt kérek azzal az isteni mentaszósszal. A kérdésem pedig pontosan ez a mentaszósz lenne. Hogyan csinálja?
- Szerintem nem árulja el a legféltettebb titkát, de tegyünk egy próbát vele. És azt hiszem mára eleget raboltam az idejét...
- Tényleg így gondolja vagy csak az illendőség beszél magából Amanda?
- Lenne még kérdésem, de...
- Semmi de! - söpörte le azonnal a témát Kintaro, majd felállt az asztaltól, hogy elgémberedett lábait megmozgassa kissé. - Én viszont megéheztem. Mit szólna ahhoz, ha összeütnék valami apróságot, amíg felteszi azokat a kérdéseit?
- Rendben, legyen így! - fakadt ki Amandaból az öröm, majd amikor észrevette, hogy mennyire elengedte magát, lesütött szemmel szelidült vissza. - Köszönöm.
- Ne tegye, inkább jöjjön! Farkaséhes vagyok...

Történet vagy szerepjátékos példa

- Szereti a takoyakit?
- Nem volt még hozzá szerencsém...
- Akkor ezt azonnal pótolnunk kell! - Kintaro egy nehéz, öntöttvas edényt fett fel a tűzhelyre, majd a legnagyobb lánggal gyújtott alá. Amíg a speciális kialakítású edény melegedett, addig elkészítette a tésztát tojásból, vízből, lisztből és különféle fűszerekből. Állagra egyfajta palacsintatésztának tűnt, de annál valamivel könnyebb, levegősebb volt. - Addig kérdezhet, bár van egy sejtésem, hogy mi fogja érdekelni.
- Ennyire nyilvánvaló?
- Nem, de mindig ez érdekli a legjobban az embereket... - mosolygott Amandara, majd a hűtőből egy zöldhagymával, némi ecetes gyömbérrel és egy kisebb darab, előre főzött polipcsáppal tért vissza. Voltak nála még egyéb fűszerek, de azok csak kiegészítették az ízeket, mellékszereplői voltak az étel színdarabjában. - Nos rendben, kedjünk hozzá...
A vágódeszkához lépett, majd apróra vágta a hagymát és a juliennere vágott ecetes gyömbért, hogy aztán figyelme a polipcsápra forduljon, amiket falatnyi kockákra vágott. - Tizenhat éves voltam és apám egy nyári táborba küldött, mint minden évben miután édesanyám meghalt. Úgy gondolta, hogy ez majd jó hatással lesz rám, ha kiszakadok a megszokott környezetemből, amit sosem értettem, hiszen ő erre sosem volt képes. A lényeg azonban nem ez, hanem amit éreztem. - apró sóhajjal lépett el a deszkától, majd az átforrósodott edény minden apró félkörét olajjal kente ki, hogy aztán a tésztával töltse meg őket félig. Egy-egy apró polipdarabka került mindegyik mélyedésbe, aztán gyömbér, majd a hagyma és végül a fűszerek. Újabb adag tésztával töltötte meg a tizenhat lyukat, majd Amandahoz fordult, hogy folytassa történetét.
- Mindig is tudtam, hogy más vagyok, de igazából nem értettem magamat. A lányok nem érdekeltek, a fiúk pedig túlzottan, mégis az a tábor kellett ahhoz, hogy ráeszméljek magamra. - kilencven fokot fordított mindegyik üregben lévő tésztadarabon, így mutatva meg a nőnek, hogy lassacskán golyók formálódnak az edénybe öntött tésztából. - A tizenéves srácok a hatalmas mellű ápolónőről fantáziáltak, mesélték és mutatták, hogy mit tennének vele, hogyan kényeztetnék őt, de engem ez nem érdekelt. Akkor döbbentem rá, hogy bennem is vannak ilyen vágyak, de nem az ápolónőről, hanem az egyik életmentősrácról, aki valljuk be ... tökéletes volt.
A bambuszpálcikák újra akcióba lendültek, hiszen ismét fordítottak a takoyakin, ami egyre inkább kezdett arra hasonlítani, amilyennek lennie kellene. - Kisportolt felsőtest, izmos karok, elől dudorodó fürdőnadrág és az a hátsó! Ha nem lettem volna olyan beszari, mint amilyen akkor voltam, megkörnyékeztem volna, de akkor még magamnak sem mertem bevallani, hogy homoszexuális vagyok, nemhogy egy idegennek.
- És az apjának?
- Tizenkilenc éves voltam és már fél éve jártam az akkori barátommal. Kezdett kényelmetlenné válni, hogy titkolóznom kell, így egyik este miután megjött a munkájából, eléálltam és elmondtam neki.
- Hogyan fogadta?
- Mindig is nehezen lehetett olvasni az arcából, de abban a pillanatban, amikor elmondtam neki, minden érzés kiült az ábrázatára. Fájdalom, kétségbeesés és megkönnyebbülés volt, amit láttam rajta...
- Megkönnyebbülés?
- Igen. - a tésztagolyók egymás után kerültek át az öntöttvas edényből egy hatalmas tányérra, majd okonomiyaki szósszal kente meg a forró gombócokat. Zöldhagyma, fűszerek és majonéz követte egymást, majd az asztal közepére tette a tálat és evőpálcikát tett Amanda elé. Saját pálcikájával vett egyet a gőzölgő finomságból, majd három harapásra ette meg az elsőt. - Igen, megkönnyebbülés. Sosem tudta elképzelni, hogy mi bajom lehet, hogy soha sem érdeklődöm a lányok után, bár elképzelni sem tudom, hogy ezen mikor töprengett a dolgos életében... De mindegy.
Vett még egy gombócot, majd falatozás közben folytatta. - Megkönnyebbült, amikor megtudta az igazságot, bár jobb szerette volna, ha más okom lett volna a barátnők hiányára.
- Elnézést, hogy közbevágok, de ez rettentő jó! - ámult Amanda a tésztagolyók felett, majd betolt még egyet a szószoktól csöpögő falatkából.
- Mondtam, hogy jó lesz.
- Valóban... - nyelte le a lány a falatot. - És azóta megbékélt az apja a helyzettel?
- Szeretném hinni, hogy igen, bár erről azóta sosem beszéltünk. Nyílt titok, fekete folt a család becsületén, nevezhetjük bárminek, nem érdekel. S amióta visszament Japánba, még kevesebbet beszélünk, még kevésbé érdekel a véleménye. Kár, hogy így alakult, de egyelőre nincs kedvem változtatni rajta.
- Csak nehogy megbánja...
- Nem szeretném. - mosolygott Kintaro, majd még egy gombócot tűntetett el az ajkai között. Hosszú csend alakult ki kettejük között miközben falatoztak, amit végül Amanda tört meg.
- Most facér?
- Ez még mindig az újságjába kell?
- Nem, dehogy. A főszerkesztőm eléggé vaskalapos, úgyhogy a homoszexualitása valószínűleg nem fog megjelenni a lapban.
- Akkor miért kérdezősködött?
- Érdekelt... Érdekelt maga.
- És mit tudott meg?
- A nyilvánvalón túl?
- Természetesen...
- Kissé makacs, önfejű, nem szeret beállni a sorba. Határozott, magabiztos, de félre tudja tenni ezeket, ha arra van szükség és meg tudja mutatni az érzelmes oldalát is. Elegáns és kimért, pontosan tudja, hogy mit akar és képes bármit megtenni azért, hogy azt megszerezze. Mindezek ellenére sebezhető, van gyengepontja és tisztában van vele, hogy nehéz együttélni ezzel... Mennyire lőttem mellé?
- Vannak dolgok, amikkel egyetértek.
- Elárulja, melyek azok?
- Természetesen nem. - mosolyra szélesedett a férfi szája, majd egy takoyakit süllyesztett el benne. - És legyen ez az utolsó kérdés.
- Értettem és köszönöm, hogy eddig kibírt.
- Ugyan, nem volt a terhemre. Nagyon jól csinálta.
- Köszönöm. - vörösödött el Amanda, majd összeszedte a dolgait és vette a kabátját. Kintaro ajtót nyitott neki, majd a lány a kezét nyújtotta, amit a férfi el is fogadott. - Még egyszer köszönöm az interjút, és ha gondolja, egyszer talán összefuthatnk, mint két ismerős...
- Még meggondolom... - biccentett a szakács, majd félmosollyal az arcán csukta be az ajtót. Sóhajjal tért vissza konyhába, hogy összepakoljon és elmosogasson, majd visszatért mindennapi rutinjához, hétköznapi valójához.