...Nem ő volt az első férfi az életemben.
Én örülök ennek, mert akkor jobban fájt volna ez az egész. Talán van bennem némi apakomplexus, alig voltam nagykorú, mikor összeakadtam vele, ő pedig jócskán elmúlt harminc, a negyven felé araszolt már, de nem tudom, már, hogy mi volt igaz, és mi nem.
Nem tudtam, hogy már volt egy családja előttem, tényleg nem, különben bármilyen fiatal is voltam, nem hagytam volna magam neki. Ott volt egy versenyen, mint szponzor, - legalábbis annak adta ki magát, amióta megtudtam, hogy a kormánynak dolgozik, már nem feltétlen tudom összerakni, hogy mit miért csinált.
Az éremosztó afteren is ott volt, és csapni kezdte a szelet nekem. Jóképű volt, sármos, határozott, és tudta, hogy mit akar.
Három évig voltunk együtt, és bár nem találkoztunk minden nap, de azért szerttük egymást, legalábbis én őt igen.
Emlékszem az estére mikor a baba fogant, egy mesésen tökéletes nap estéjén, a tenyerén hordozott egész nap, este koncertre vitt, aztán feljött, és rögtön tudtam, hogy most valami megváltozik.
...de amikor Ő azt mondta, hogy vetessem el a babát, akkor kis híján elsírtam magam.
Nagyon boldog voltam, mikor terhes lettem, úgy éreztem, elég régóta vagyunk együtt egy babához, de a reakciója teljesen váratlanul ért. Azt akarta, vetessem el.
Nos, nem tartom magam vallásos embernek, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy a saját pici babámat megölessem. Mindegy, mekkora, lehet, hogy még csak akkora, mint egy borsószem, de akkor is ott van, ő már VAN, és én vagyok az anyukája, akinek vigyáznia kell rá.
Sírtam, hogy hogy lehet ilyen gonosz, hogy ilyet kér tőlem, és akkor kitálalt. Ügynök, sötét titkai vannak, a kormánynak dolgozik, és a munkaköre miatt nem engedheti meg magának, hogy családja legyen. Elmondta, hogy már volt régebben egy asszonya, aki gyereket szült neki, és őket is elhagyta emiatt.
Csak pislogtam rá kisírt szemekkel, naiv kislány voltam még csak, de onnantól szélsebesen fel kellett nőjek.
- Édes, vetesd el a gyereket, és akkor úgy maradhatunk, mint eddig - próbált meggyőzni sármos mosolyával, amitől minden kislány elolvadt volna, de akkor meghoztam életem első döntését, amit a nő hozott, nem a kislány.
- A babát megtartom. - szipogtam, de próbáltam keménynek látszódni. - Nem kérhetsz ilyet tőlem. Hidd el, ha már itt lesz, imádni fogod. Mindkettőnkre hasonlítani fog, és nagyon aranyos lesz, csak rád néz, és elolvadsz - lelkesültem be, míg kijöttem az orvostól, kicsit előreszaladt a fantáziám. - Én már el is neveztem, ha fiú lesz, Samuel lesz a neve, ez olyan eleven, vasgyúró kisfiúknak való név, ha lány, akkor meg Christine, ez olyan bájos név, mintha egy cica tüszkölne! Nem gondolod? Mondd... Nem így gondolod...?
Már az arckifejezéséről tudtam a választ. Nem akarja megismerni. Nem akarja, hogy rámosolyogjon, és megszeresse örökre.
Elment, és én magamra maradtam.
Egy darabig nagyon szomorú voltam, és folyton sírtam, de az edzőm azt mondta, - jégtáncos voltam, ez a karrier hozott nagyon fiatalon az Államokba Párizsból - ez nem tesz jót a pocaklakónak. Nem fog rendesen fejlődni, szomorú lesz, és ideges típus, és rossz neki, ha sírni hallja az anyukáját.
Az utolsó indok szíven ütött. Na nem, igaza van, a babám nem hallhat sírni engem. Az apukája nem akarja, hogy éljen, úgyhogy csak én vagyok neki... Én pedig meg fogok neki adni mindent.
Nos, Sammy már hatéves, és szeptemberben már iskolába ment, mint a nagyok. Gyönyörű, okos, egészséges, és mindenki imádja, komolyan. Az összes barátnőm, a kollégáim, a fiúk a fotóstúdióban, vagy a pályán.
...csak a saját apja nem vállalja.
Nincs bennem már tüske emiatt, a nevét sem mondom ki. Egyedül is fel tudom nevelni a babámat. Ha nem kell neki, hát legyen úgy.
csakhogy Sammy egyszer meg fogja kérdezni, hogy hol van az apukája. És akkor? Mit mondok neki? Mit mondok az én okos és gyönyörű fiamnak? Hogy apukádnak nem kellettél? Nem, ilyet sosem mondanék neki, egy pillanatra sem érezheti kevesebbnek magát másnál. Mindent megadok neki, amit csak akar, mert ő az én életem értelme.
Sam már babaként bearanyozta az életemet. Fantasztikus kisfiú volt, eleven, és örökmozgó, és jó ég, rengeteget beszélt, még azelőtt is, hogy megtanult volna. Őt nem érdekelte, hogy nem tud beszélni, rettenetesen AKART. Csak amikor valaki nem értette, mit akar, akkor csapta ki a hisztit, jó ég, nagyon akaratos kisfiú volt. Kénytelen volt hát megtanulni beszélni és onnantól kezdve be nem állt a szája, annyit beszélt, hogy zsongott a fejem, folyamatosan kommentálni kellett, amit csinált. "Ezt moszt idejakom, tütüautóóó bemegy, bumm bumm, ninóautó, jaj, üzemi bajeszet, mitévők lejünk?" - az ilyen választékos szövegein majd megszakadtam a nevetéstől.
Kitölti a mindennapjaim. Azóta is. Már nem korcsolyázok aktívan, a fiam mellett egyszerűen nincs rá időm, már csak tanítom az új generációt, valamint egy neves kozmetikai cég kért fel reklámarcának. Nem unatkozom, és nincs időm a veszteségeken keseregni, de tudom, hogy el fog jönni a pillanat, amikor a fiam rá fog jönni, mit nem adtam meg neki.
És ez bántani fog, amíg csak élek...