– Nem szívem, egészen biztos vagyok benne, hogy nem szökött meg. – csendül a hangom nyugtatóan a telefonba. Őszintén.. nem is tudom mit vártam. Egy nyuszi a mi lakásunkban! Persze a nyugisabb napokon nincs is semmi gond a kisállattal, sőt, pár napja még egy almát is láttam a ketrecben, mit egészen biztos, hogy nem én adtam oda a szőrmóknak. Tehát! Alakul egy kölcsönös fegyverszünet otthon  két lány között. Persze a nyuszi kétségkívül jobban kezeli a helyzetet, mint Hope. De nem adom fel. Még pár hét... hónap.... év? és akár még a békerépát is elrágcsálhatják ezek ketten.
     – Hope, te is emlékszel, hogy mindketten megrángattuk a ketrecet, mikor be volt zárva. És egyikünk sem tudta ennyivel kinyitni. A nyuszi tehát ott csücsül bent, hacsak valaki ki nem nyitotta neki az ajtót. – próbálok logikusan érvelni. Manó sem tudja, hogy ma éppen mi fog beválni a lánynál. – Kinyitottad neki a ketrecet? – érdeklődöm bájosan, csak mint egy megrettent gyerektől. – Na látod. Ha te nem engedted ki akkor egészen biztos, hogy még mindig odabenn lapul.
     Gyorsan simítok végig a ruhámon, ahogy egy alattomosabb szellő megpróbálja jóval expresszívebbé varázsolni  a szoknyám, mint ahogy az a tervezők megálmodták. Ösztönös kis mozdulat, s figyelmem már újra a telefon végén gyötrődő lányé.
     – Azért, mert rágcsáló. Biztosan most is a ketrecet vagy a házát rágcsálja, hidd el..... Rendben. – egyezem bele, hogy Hope az ajtóhoz tartsa telefont.
     – Hallottad? Ez egészen biztosan nem a fa hangja. Ez valami más! – pánikol a leányzó teljes átéléssel, ami bárki másnál egy tökéletesen elsimítható helyzet is lehetne de Hope-nál....
     – Igen, de semmi szokatlan nincs ebben. – hazudom szemrebbenés nélkül. Egy árva hang sem szűrődött át a telefonon keresztül, de ezt mégsem vallhatom be neki. Óvatosan emelem a kezem, s kortyolok egyet a kávémból. Karomon a táskám, illetve egy Christian Louboutin nevével fémjelezett szatyor rejti a mai vásárlótúra legszebb és eddigi egyetlen gyöngyszemét – az új kedvenc cipőmet.
     – Hope. A múlthéten jártunk lenn Peteréknél és te magad nézted meg a lakását. Egészen biztos, hogy a nyuszi nem épít magának titkos föld alatti laboratóriumot és nincs robothadserege sem. – sóhajtok, ahogy szemem körbepásztázza a utcát. Az üzletek csábítóan hívogatnak, de mégsem csaphatom rá a lányra a telefont. Ennyire egyetlen holmi sem lehet fontos. Csak pár pillanatra kapja el a tekintetem az a leopárd minta, s már siklik is tovább.
     – Rendben, rendben. Van egy ötletem. – igyekszem még mindig nyugalmat erőltetni a hangomba. – Mit szólnál hozzá, ha felöltöznél és lemennél a parkba sétálni egyet. Nekem még van egy kis dolgom, de ha végeztem, akkor rád csörgök és együtt hazamegyünk, rendben? – Egy bátorító mosoly, tekintetem pedig újra elkapja a fiúét, s pár pillanatig fogva tartja, de igazán nincs most időm figyelni rá. Ajkaimon mosoly, ahogy újra tovarebben róla a tekintetem, s végre elköszönök Hope-tól. – Még pár óra, de sietek. Ne aggódj. Pussz! – bontom a vonalat, s igyekszem fél kézzel visszaügyeskedni a készüléket a táskámba. Ha jól saccolom cirka 2... talán 3 órám van, amíg haza kell érnem, de addig is.... Egy gyors mozdulattal igazítom ki a rakoncátlan tincseket az arcom elől, majd határozott lépésekkel indulok el a következő üzlet felé.