** 5 évvel ezelőtt **
- Hát itt vagy, gyönyörűségem! – szólalt meg Igor lelkesen, amint meglátott. Mielőtt még belekezdenék a történetembe, szögezzük le, hogy kurva vagyok – még a legszebb értelemben is –, Igor pedig az én stricim. Nem, nem én választottam ezt az életet, egyszerűen csak így hozta a sors.
Szegényes családban nevelkedtem, összesen öten voltunk testvérek, a szüleim fizetése pedig túl kevésnek bizonyult a számunkra. Mondhatni, hogy sose voltunk maximálisan jól lakva. 14 éves voltam, amikor Igor belecsöppent az életembe azzal a szándékkal, hogy begyűjtse a szegény családok lánykáit. Minél szebb volt egy lány, annál többet ért. Kisebb vagyonnak számított az-az összeg, amit Igor felajánlott értem a szüleimnek. Sajnálatos, hogy ők egy percig sem gondolkodtak az ajánlaton, egyből belementek. Szeretnék valakit okolni a történtek miatt – és ha logikusan nézzük, tényleg ők a hibásak –, mégsem tudok rájuk haragudni. Az éhség nagy úr, a pénz pedig hatalom.
Eleinte csak Igor, meg a cimborái mentek át rajtam, azzal a címszóval, hogy „így majd megszokod”, meg hogy „valamiből tanulni kell”, stb. Nem fogok siránkozni, mert az nem az én stílusom, és sajnáltatni sem fogok magam, noha minden okom meg lenne rá. Ettől függetlenül az első év az pokoli volt, aztán szépen lassan kezdtem hozzászokni az új életemhez, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. A legtöbb lány csak drogokkal volt képes tovább élni, mert nem bírták elviselni a valóságot. Én sosem drogoztam, pedig nem egyszer megkínáltak vele, sőt… konkrétan megpróbáltak rászoktatni.
Idővel megtanultam azt, hogy hogyan irányíthatom az embereket magam körül, és legfőképpen hogyan irányíthatom a férfiakat az életemben és a munkámban egyaránt. Így lettem végül Igor, és úgy összességében mindenki kedvence. Miért is? Mert mindig az voltam, akit akartak, hogy legyek. Voltam már ártatlan kislány, perverz kéjnő, brutális domina, csak hogy néhányat említsek. És hogy igazából ki vagyok...? Meglepődnétek, ha azt mondanám, hogy magam sem tudom, igaz? Olyannyira beleéltem már magam a különböző szerepekbe, hogy a valódi önmagamat már sokszor nem is találom.
- Ugye hoztál nekem valamit? – kérdeztem izgatottan, gyermeki mosollyal, csillogó szemekkel. Nem így kéne viszonyulnom a stricimhez, de hát senki sem lehet tökéletes.
- Még szép, hogy hoztam! – mondta, aztán felém nyújtott egy dobozt. Kíváncsian felnyitottam a fedelét, majd elégedetten végigmustráltam a benne talált nyakláncot. A medál, ki nem találjátok, egy szívet formált. Na, mit mondtam, ki a kis kedvenc? Az évek során sikerült teljes mértékben az ujjaim köré csavarni ezt az embert, semmi kétségem efelől.
- Rád adom – ajánlkozott fel, míg én hátat fordítottam neki, hogy mindezt megvalósíthassa. Félresöpörte a hajamat, és gyengéd mozdulattal a nyakamba akasztotta a gyönyörű darabot.
- Na, jöhetünk ünnepelni? – szólalt meg hirtelen egy ismerősen csengő hang. Viktor állt az ajtóban, és mellette Isaak, a hang tulajdonosa. Igoron kívül még ők ketten számítottak „górénak” ebben a koszfészekben, amit bordélyháznak nevezünk.
- Persze, gyertek csak -Még utoljára végigsimított a nyakamon, aztán elindult a bárpult felé, nyilván azzal a szándékkal, hogy koccintsunk. Kezdet kifejezetten tetszeni az ötlet, ugyanakkor köztudott, hogy én nem fogyasztok alkoholt, csak nagyon ritka esetekben. Tetszésem oka egészen másfajta jellegű volt…
A három muskétás letelepedett a kanapéra egy kis hazai vodka társaságában.
- Karina – intett felém Igor, majd megpaskolta maga mellett az ülőhelyet. Vettem a célzást, így el is indultam feléjük, hogy leüljek.
Miután helyet foglaltam, három darab vodkával töltött pohár volt található az asztalon, a negyedik pohár üresen állt, és kérdően néztek rám.
- Nem kérek, köszönöm – feleltem ártatlan arccal. Bár ilyen esetekben, amikor ünneplünk, általában kivételt teszek az alkoholfogyasztást illetően, de most bizonyos okok miatt mégsem tehetek így.
- Ha nem, hát nem… - vonta meg a vállát az ünnepelt, személy szerint Isaak. Hány éves is? 32-33?
Koccintottak, majd egy húzással megitták a pohár tartalmát. Bizony, ilyenek ezek az oroszok, ha vodkáról van szó.
Egy perc sem telt el, mire mind a három fuldokló hangot kezdett hallatni. Fuldokló hang, habzó száj, idegrángás. Ilyen egy mérgezés… én már csak tudom, hisz’ én tettem ciánt a vodkába.
Sorjában dőltek ki a padlón némi rángatózás kíséretében, én eközben az új nyakékemmel játszottam. Igor még utoljára rám pillantott, én pedig diadalittas mosollyal viszonoztam a pillantását.
- Miért is csodálkozol, drágám? – kérdeztem gúnyosan.
– Nem tudtad, hogyha egy olyan embert próbálsz szolgasorba taszítani, aki vezetésre termett, akkor az előbb vagy utóbb, de kitúr a helyedről?Sajnos nem hallotta egészen végig a monológomat, mert még idő előtt meghalt, de azért reménykedtem benne, hogy a szavaim a túlvilágra is elkísérik.
Az összes szerep, amit eddig magamra öltöttem, csak kitaláció volt. Az összes szerep, amit eddig eljátszottam, mind-mind egy nagy hazugság volt, egyik sem én voltam. Egyik sem, kivéve ezt a mostanit; a végzet asszonyát. Ez voltam csak igazán én.