1990, New York, Daniel Restaurant
Egy magas, jóvágású, igazán sármos férfi száll ki a fekete limuzinból. Alexander Amosu által tervezett öltönye nem mert meggyűrődni, ő mégis végighúzta rajta kezét - biztos, ami biztos. A jó megjelenés a legfontosabb.
Nem sokkal később egy kifogástalanul manikűrözött, hosszú vékony ujjakkal megáldott kéz nyúl ki az ajtó mögül, támogatást és segítséget várva. 20 karátos gyémánt gyűrűjén a napsugarak szinte vakítóan hatnak, minden tekintetek odavonzzanak.
A férfi még pár pillanatig élvezi a rá szegődő tekintetek adta mámort, majd megfogja ezt a kecses kezet, hogy segítségével egy nála fél fejjel alacsonyabb, darázsderekú hölgy léphessen ki s álljon meg mellette. Szőke, enyhén göndör haja a derekát verdesi, pár gyémánttal díszített fekete ruhája szolid, mégis elegáns hatást kelt rajta a magassarkújával együtt.
Még szinte alig érkeztek meg, már is két férfi lép az étterem ajtajához, hogy kinyitva várják a nem mindennapi megjelenésű párt - ők Raynolds-ék, a tökéletes férfi és nő megtestesítői.
A nő arcán úgy ragyog a mosoly, hogy még a legkeményebb férfiak is megenyhülnek tőle, miközben légiesen könnyen lépked büszkén kihúzott férje mellett. Tudja, hogy el tudja érni, amit akar. Ugyan, hogy is ne tudná? Hiszen a Victoria's Secret egyik modellje. A férje? Ő pedig egy sikeresen befutott, immáron milliárdos üzletember. Mi kell még?

/1 órával később/
- Drágám - suttogja Lydia Henry-nek, a férfi azonban épp egy beszélgetés közepén van. A nő tudja, nem szakíthatja félbe, lévén, hogy ez egy üzleti vacsora, még is közölni akarta vele, hogy nincs jól, menjenek haza. Már napok óta kerülgeti a rosszullét, de álmában sem merte volna gondolni, hogy itt és most jön rá ismét.
Pár percet várt, majd amennyire a tűsarkúja engedte, kisietett a mosdóba, értetlen tekinteteket maga mögött hagyva. Valahogy azért sikerült kipréselnie magából egy 'Elnézés'-t, de többet nem tudott.
Rettenetesen rosszul volt, viszont nem értette miért. A hányingert eleinte az életre fogta, majd amint elkezdett gondolkodni, még rosszabbul lett.
A felismerés úgy csapta arcon, mint egyszer a férje, mikor kiállt az igazáért. Sőt, talán még jobban. Legnagyobb félelme beigazolódni látszott. Ne, ez nem lehet. Nem, nem, nem. NEM. Nem adhatja fel modell karrierjét emiatt. Undorodva gondolt rá.
Teljesen összetörve, sírástól elkenődött sminkjével az arcán borult le a földre, miközben férje mit sem sejtve nevetett üzlettársaival. Lydiának abban a pillanatban végetért a boldog és önfeledt élet, melyet addig élvezhetett.

                                            ~  

Nos, ennyi elég is a lelkizésekből, ugye? Most már tudod, nem voltam tervezett gyerek sőt, azt is, mennyire nem örültek nekem a szüleim. Rohadtul bosszantó egy tény, de már leszarom. Oh, hadd mutatkozzak be, Jess vagyok. Vagy Jessy? Ahogy tetszik.
A tökéletes család - mindenki ezt gondolta rólunk, annak ellenére, mennyire kétszínűek voltak a szüleim. Mindenki előtt mutatták a boldog párt a kisgyermekkel a kezükben, miközben otthon meg állt a bál. Anyám nem volt hajlandó nevelni, inkább felvettek egy nőt, hogy ő vigyázzon rám, míg ő naphosszakat az edzőteremben volt, hogy visszanyerje csodás alakját, amivel még a szülés előtt büszkélkedhetett.
Apámat persze nem érdekelte. Ugyan, miért is érdekelte volna. Egy gyereket könnyű megcsinálni, nem, uraim? Felnevelni annál nehezebb. Bennük viszont nem volt ennyi, hogy ezt megtegyék. Undorító.

Felismerés. Megdöbbenés. Siker. Boldogság.
Ahogy egyre jobban idősödtem, úgy kezdtem rájönni, milyen is a mi családunk. Amabel nénit sokkal többre becsültem, mint "anyámat" (kérlek, hadd ne hívjam így, ha nem érzem, hogy az), apámat pedig amúgy is ritkán láttam a sok utazása miatt.
14 éves korom felett kezdett látszódni rajtam igazán Lydia vonásainak öröklése, ahogy nőiesedni kezdtem. Ekkor kértek fel először fotózásra. Erre a napra tökéletesen emlékszek.
Épp sétáltam az utcán a barátnőimmel és egy filmről beszélgettünk, mikor velünk szemben megállt egy magas úriember, aktatáskával.
- Szép jó napot, hölgyeim. Elnézést, hogy csak így ismeretlenül leszólítom önöket, de már messziről megfogott a kisugárzása - szavait eleinte mindannyiunkhoz, majd végül kizárólag csak hozzám intézte. Teljesen le voltam döbbenve, miután elmondta, mit akar, de csak hamar kiderült - engem is a kamerák elé s a kifutóra teremtett az ég. Élveztem, hogy minden és mindenki körülöttem forog, ahogy a képeket elkészítik és csodálatosan visszaadja a jó kedvem, azt, ahogy élvezem az egész procedúrát... Mindent. Számomra itt kezdődött a boldogság, amit a szüleimtől nem kaphattam meg.
Még 2 évig folytattam a fotózásokat iskola mellett, majd 16 évesen odaköltöztem Amabel nénihez és férjéhez, miután megváltoztattam a nevemet is, Raynolds-ról AlSudairy-ra. Ne kérdezd, honnan jött, csak tetszett. Olyan különleges, nem? Nem mindennapi. Ahogy én sem.
Persze, Lydia üvöltve közölte velem, hogy álmodni se merjek az örökségükről vagy arról, hogy segítenek nekem az életben helyt állni, de nem tudott érdekelni. Végre olyan helyre kerültem, ahol nyugalom és szeretet volt, nekem pedig egyedül erre volt szükségem. Habár ők fele annyira se voltak olyan gazdagok mint a szüleim sőt, mondhatni szűkösen jöttek ki egy hónapnyi fizetésből, mégis mellettük jöttem rá, nem minden a pénz. Modellkedéseimből és a fotózásokból kapott jövedelem egy részét megosztottam velük, lévén hogy hálás voltam nekik, amiért felneveltek. Ők voltak az egyedüli emberek, akikkel teljes mértékben kedves voltam, s akikben megbíztam - az én pótszüleim.

Sérülés. Félelem. Düh. Bátorság. Új szenvedély.
Alig, hogy 21 éves lettem, már is megtörtént velem a következő sérelem. Na ná, hogy nem elég ez, hogy korábban tudatosulnom kellett vele, felesleges gyerek vagyok a szüleim számára, de még majdnem meg is erőszakoltak.
Épp egy késő estig tartó fotózásról tartottam haza (a kocsim a szervizben volt), mikor egy csapatnyi férfi kezdett követni. Bevallom, akkoriban még kicsit félősebb voltam, így hát elkövettem a legrosszabbat, amit lehet tenni - futni kezdtem. Ezzel bevallottam előttük szavak nélkül is, hogy félek. Utánam eredtek, és elkaptak. Ott, akkor, abban a pillanatban kilátástalannak tűnt minden, ahogy tépték a hajam és rángatták a ruháimat. Aztán mint egy utolsó lehetőségként, megpillantottam az egyik zsebéből kikandikálni egy pisztolyt. Habár nem tudtam, hogy kell kezelni, a filmekben már láttam, így hát kirántottam és egyenesen rászegeztem, mire a többi is meghökkenve ugrott hátrébb.
- Nálad meg mi a faszért volt egy pisztoly, ember? - támadta le a mellette álló.
- Fogjátok be a pofátokat, vagy szarrá lőlek titeket, mocskos állatok! - ordítottam rájuk, magamat is meglepő önbizalommal. Wooow!
- Gyerünk cica, lőj csak, szeretem ha egy nő vadmacs... - befejezni már nem tudta, mert amint elindult felém, bokán lőttem. Akkor lőttem le embert először.
Ez a kis incidens kellett ahhoz, hogy rájöjjek, önvédelmet kell tanulnom, mert így nem lehet élni a mai világban, védtelenül. Igazi belevaló, nagyszájú csaj lettem utána, aki már nem dőlt be egykönnyen a férfiak csábító mosolyainak és dicsőítő szavainak, alakomat látva.
A pisztoly, amit akkor használtam már nincs meg, megsemmisítettem, biztos ami biztos. Nem derült ki, hogy én voltam a tettes, így hát folytattam mindennapjaimat, annyi különbséggel, hogy Amabel néniéknek bejelentettem, ezzel szeretnék foglalkozni a továbbiakban. Nagy meglepetésemre, Amabel néni férje, Joseph pont értett a fegyverekhez, úgyhogy nem kellett messze mennem tanításért. Viszont gyakorlatban nem rendelkezett egyel se, mivel nem volt meg az engedélye, így hát csak az elméletieket tudtam tőle megtanulni.

Új élet. Veszélyek. Függőség. Szórakozás. Pénz.
Alig fél éve, hogy ideköltöztem Las Vegasba, azóta egy kaszinóban dolgozom, az estéimet pedig a fegyvereknek szentelt áhítatommal (na jó ez már lassan függőség de hát érthető, hogy ennyire kötődök hozzájuk, hiszen épp egy mentette meg az életem) és szórakozással töltöm. Igen, szép kis összeget kapok a nem éppen megterhelő munkámért, persze szeretek félre rakni, nem költöm el egyből. Egyébként is, jelenleg bővíteni szeretném a fegyverkészletem, illetve egy új autót is szeretnék venni.
Ezen kívül fel kellett adnom a modellkedésemet, mint állandó munka, ennek ellenére még mindig felkérnek vagy erre, vagy fotózásokra, ami valljuk be, megtisztelő számomra.
Célom, hogy találjak valakit, akit megtanít megvédeni magamat egy ilyen veszélyekkel teli városban, kerüljön akár az életembe is. Elszánt vagyok, s független, nincs kiért féltenem az életem.