Mindennek megvan az ára. Minden éremnek két oldala van. Ilyen lehet egy átmulatott szombat éjszaka is, ami a legtöbb egyetemistának az "ereszd el a hajam" életérzést vonza magával, míg a szerencsétlenebbek egy gyorsétterem pultja mögött strázsálnak, hogy a szórakozásban megfáradt lelkeket némi gyorskajával változtassák vissza emberré.
Hősünk az utóbbi kategóriában foglalt helyet, hiszen vörös kötényében és eléggé viccesnek ható kis fehér sapkájában osztott ki két hamburgert az előtte igencsak billegális lábakon ácsorgó srácnak. Douglas nem alkotott véleményt a másikról, nem mert volna, hiszen amaz egy százkilencven centi magas, jó száz kilós izomagynak tűnt és hogy egy ilyennek akárcsak gondolatban is beszólni, no az teljesen lehetetlen volt!
- Csak azt tudnám, hogy te miért vagy itt? - tette fel a kérdés a konyhából kiszabadult srác, aki csak pár évvel volt idősebb Dougnál. Arcán lágy mosoly jelent meg, hiszen pontosan tudta, hogy a fiúnak kellett a meló, hogy fizesse az egyetemi életét. Az ösztöndíj rengeteg dologra azért nem volt elég, így kellett a keresetkiegészítés.
A srác nem várta meg a választ, hiszen egy kisebb csapat lépett be az ajtón, aki biztosan rendelni fognak, s neki pedig ismét hamburgereket kell majd sütnie a vaslapon.
- Sziasztok, miben segíthetek? - tette fel hősünk a kérdés, majd az üveges szemű fiatalok kicsit borgőzös hangon sorolták a tételeket. - Adhatom a burgereket extra menüben?
A háromból ketten elutasították a nagyobb sült burgonya és üdítő lehetőségét, a harmadik pedig bólintott és kért még egy almás pitét is.
- Olyat szarok majd ettől, hogy két hétig szellőztetünk! - tette hozzá a rendeléséhez, mely mindhárom fiatalt rettentő módon megnevettette. Douglas csak sóhajtott, pár gombnyomással varázsolni kezdett a kasszán és elkérte a megfelelő összeget. Miközben a kulagép kikereste a bankkártyáját, újra ellenőrizte az összeget, hiszen így hajnali négy felé már nem fogott annyira az agya. A kalkuláció rendben volt, nem hiába, hiszen matekból mindig is jó volt. Oktatnia kellene!
- A három menü, abból egyik extra és az almáspite. Fogyasszátok egészséggel és jó étvágyat! - búcsúzott el a hármaktól, majd új tálcát készített a kassza mellé, ahogyan a protokol megkívánja. Hajtogatott pár szalvétát, nyitott egy új zacskó szívószálat, hogy aztán visszaforduljon a kasszához, amikor meglátta őt.
Szőke volt és gyönyörű. Ez a két dolog azonnal szembeötlött neki, fejébe pedig apró szilánkként fúródott be a gondolat, hogy valahonnan ismeri őt. Nem tudta azonnal beazonosítani, de ahogy közeledett felé, úgy nyíltak a szemei egyre, hiszen a lány egyre csak jött, megállíthatatlanul. Az ő kasszájához.
~ Jól van Douglas, nyugodjál le! Idejön, rendel valamit, kifizeti, te odaadod, vége a történetnek. Nem kell minden egyes alkalommal szívrohamot kapnod, ha egy jó csaj jön a pulthoz. - próbálta magát csillapítani, de nem igazán jött neki össze. És különben is, honnan olyan ismerős?
- Sz-szia... Miben segíthetek? - tette fel a nagy kérdés, majd valamiért úgy érezte, hogy kell tennie valamit a kezével, így az előbb kibontott szívószálakat leverte a földre.
~ Ügyes vagy Douglas! - korholta le magát, majd egyre vörösebb arccal próbált valami mosolynak ritkán nevezhető grimaszt erőltetni magára.

Hogy a tálcákat is leverte volna, ezt csak most vette észre, s így már értelme is volt a hangrobajnak, amit el kellett szenvednie az étteremnek. A szívószálak nem okoztak volna ekkora felfordulást, de mindegy is, hiszen neki kell majd összeszednie az egészet, akkor is ha a tálcák is áldozatul estek a bizonytalanságának.
Örült annak, hogy a szőkeség megismételte a rendelését, hiszen elsőre nem értette, másodszorra pedig csak alig. Annyit viszont ki tudott hámozni az egészből, hogy sajtburger menü és egy kóla. Meg is lepődött, hogy egy ilyen csaj nem light kólát rendel, szinten az ilyen csajok mindig light kólát rendelnek, de egy picit most még jobban megtetszett neki a másik, hogy szembe mer nézni a kalóriákkal.
- Bocsi a felfordulásért... - mosolygott vissza a mosolyra, de amíg a lánynak tökéletes, ezer wattosan világító, csábítóan tökéletes arcvonások jelentek meg az arcán, addig neki valami határozottan visszataszító. Mármint ő úgy érezte, hogy ocsmányul nézhet most ki, úgy inkább belebújt a kasszába és pötyögött párat. - Szóval egy menü és a kóla. Ajánlhatok desszertet?
A válaszhoz mérten vette fel az újabb rendelést vagy felejtette el az egészet, miközben még mindig azon járt az agya, hogy honnan volt az előtte álló olyan ismerős. Nem hitte volna, hogy egy ovis társa lett volna; vagy egy régi ismerős az iskolai szerepjátszós klubból; és szinte kizárta volna azt is, hogy egy régen elfeledett rokon lett volna.
- Öt dollár hetvenkilenc cent. - nyújtotta a kezét, majd ha megkapta az étel ellenértékét, akkor azt jegyezte a kasszában és még vissza is adott, ha többet kapott volna. A rendelést leadta, majd egy le nem esett szívószálat tett a le nem esett tálcára, amit egy földre nem került szalvétával egészített ki. Pörgött az üdítőautómata mellé, majd megnyomta az általa megfelelőnek ítélt gombot, hogy kifolyasson egy közepes adag kólát, aztán a sültkrumpli felé mozgott és szintén egy közepes adagot mért ki egy papírkosárba. Mire visszaért, az üdítő lefolyott, s a pohárra egy műanyag tetőt tett. Amint az előkészíett tálcára tette a két tételt, a sajtburgerért ugrott és az esetleges desszerttel együtt a többi mellé pattintotta.
- Fogyaszd egészséggel és jó étvágyat! - köszönt el, majd amikor elfordult a lány, szinte összeesett, annyira dobogott a szíve az idegességtől.
- Douglas, gyere csak ide! - az éjszakás műszakvezető rendelte magához, aminek eleget tett. - Nem ajánlottad fel neki az extra menüt. Máskor ne forduljon elő! És most irány takarítani, a selejteket pedig majd levonom a béredből...
Hősünk csak rázta a fejét, majd leguggolt és elkezdett takarítani. Nem mert volna ellenkezni, így inkább szolgaian megtett mindent, amit mondtak neki. Csak az a fránya vörösség múlna már el az arcáról!

Még a földön volt, amikor meghallotta a lány hangját. A baleset utolsó maradványait tűntette el egy fekete kukászacskóba, és már éppen állt volna fel, amikor a hang mellé az arcot is megpillantotta. És akkor jó neki a felismerés...
- Glamour magazin tavaly decemberi száma, hetvenkettedik oldal... Fekete csipkemelltartó és -tanga, combfix és...
Ebben a pillanatban szakította félbe önmagát, amikor a füléig is eljutott, hogy mit mond éppen a szájával. Ettől hirtelen olyan vörös lett, mint az a Mikulás sapka, amit Lillie viselt azon a képen.
Szemeit lecsukta és hirtelen olyan picike szeretett volna lenni, ami elfér a kasszapult alatt. S ha már odakerült volna, akkor körülbelül sosem jött volna ki onnan, hiszen eléldegélt volna a lepotyogó sült krumplikon, amiket a vendégek rúgnak be oda.
- B-bocsánat. - sütötte le a szemeit, majd hosszú másodpercekig örlődött magában, hogy mégis hogyan lehetett képes erre. Viszont felismerte a lányt, és magyarázat is van arra, hogy miért.
Édesanyja szerette az ilyen női magazinokat és voltak, amiket ő is el szokott olvasni. Persze, csak a cikkek miatt nézte végig többször a lengén öltözött lányok képeit, csak és kizárólag a horoszkóp miatt hordta magával a fürdőszoba magányába és a csodálatosan fotózott ruhák anyagát próbálta eltalálni, amikor simogatta a modellek képeit.
Csendben kellett volna maradnia, amikor felismerte a másikat, s most megszégyenülten állt fel, hogy elmenjen az üdítőautomatához. Light kólát nyomott a gépen, kétszer is ellenőrizte, majd amíg a frissítő nedű csordogált az adagolóból, egyszer sem fordult hátra. Kezeit tördelte az öle előtt, majd amikor végzett a masina, műanyagtetőt tett a papírpohárra és lehorgasztott fejjel lépdelt vissza a lányhoz.
- Sajnálom a félreértést. - nem nézett a másikra, nem kereste a szemkontaktust, csak várta, hogy a másik végre ellépjen a kasszától. Már nagyon ki kellett mennie a friss levegőre, mert úgy érezte, hogy még egy percet el kell töltenie a gyorsétterem gőzöktől és forróságától terhes atmoszférájában, akkor elájul.

Rengeteg szempontot tekintve Douglas Hamilton egy felnőtt férfi volt. A főiskolai jegyei bár nem voltak kitűnőek, azért benne volt a felső öt százalékban, amit elhivatottságának és szorgalmának köszönhetett. Szinte teljesen önellátó volt, hiszen otthonról igen kevéssel tudták csak támogatni, így az ösztöndíj mellett munkákat kellett vállalnia, melyeket teljes odaadással és pontossággal végzett. Betegségét méltósággal és figyelemmel viselte el, s mivel ellene nem tudott semmit sem tenni, így betartotta annak minden apró kis szabályát.
- Ha egy lány így kacsintana rám és dobna egy ilyen mosolyt, akkor biztosan odamennék hozzá és lesmárolnám. - Miguel hangja rántotta vissza a valóságba, hiszen még mindig azt az ujjpercét morzsolgatta, amit Lillie az imént "véletlenül" érintett meg. Nézte a ringó csípőt, a tökéletes alakot és csak sóhajtozni tudott.
- Biztos kiröhögne...
- Addig nem tudhatod, amíg ki nem próbálod. - csettintett egyet a szájával a szakács, majd Douglas vállát kezdte verni. - De ha neked nem jön be a csaj, akkor majd kezelésbe veszem én!
Nevetett fel, s amikor meglátta hősünk szemében a félelmet, akkor még hangosabb lett a kacaja. Miguel persze nem gondolta komolyan, hiszen ő kapcsolatban élt és ha Lola fülébe jutott volna, hogy egy másik nővel kavar, akkor több nővel nem kavarna utána... Mondhatjuk a fickó életének szerelmét kissé féltékenynek.
- Mit veszíthetsz?
Igaza volt a munkatársának, mit veszíthet? Hiszen csak egy lány, aki olyan gyönyörű volt, hogy egy újságban szerepelt, hogy férfiak tízezreinek volt és még mindig a vágyálma, aki egyetlen apró kis mosollyal jéghegyeket tudna felolvasztani, akinek tekintetében évszázadokra el tudna veszni... Igen, és vele kéne most beszélnie.
- Mit veszíthetsz Douglas? - mosolygott a szakács, majd eltűnt a csapóajtó mögött, hogy visszatérjen a konyhába a vaslaphoz és a hamburgerekhez.
- Mindent... - s itt ötköztek ki azok a pontok, amik alapján Douglas Hamilton még mindig gyerek volt. Például órákat tudott azon agonizálni, ha fel kellett valaki ismeretlent hívnia: eljátszotta a beszélgetést, több szálat is előre megtervezett, hogy aztán végül másfél percben elintézzen mindent. Félt nagyobb tömegekben felszólalni, s attól még jobban rettegett, hogy valakivel egyedül legyen, különösen ha az a valaki egy nő volt.
~ Miért vagy ennyire nyúl?! - korholta le magát, majd kiviharzott a pult mögül, csak annyit mondva az éjszakás műszakvezetőnek, hogy pihennie kell. Lillie pontosan láthatta, hogy merre megy, hiszen előtte robogott el, majd a főbejáraton kicsattanva lépdelt el balra, az étterem mögötti sikátorba. Ide szokott bújni, amikor egyedül akart lenni, ahol kisírhatta magát, ahol nem zavarta senki sem az önsajnálatban. S most is bőgött, mint egy kis csitri, akivel nagyon kitolt az élet...
- Szevasz Doug! Nem jössz bebaszni? - köszöntötte az egyik csoporttársa, de hősünk nem válaszolt, csak támasztotta továbbra is a falat és törölgette a könnyeit.

Már éppen válaszolt volna egy értelmes arckifejezéssel az életét megnehezítő, alkoholtól mámoros hangulatban tivornyázó csoporttársának, amikor a lány megelőzte. Az a szépséges és gyönyörű lány utánajött és törődik vele. Pólójának rövid ujjába törölte az arcát, szeméből kipattintotta a könnyeit, majd próbált felegyenesedni, de illuminált ismerőse nem engedte egyelőre.
- Te Doug, baszódjál meg, nem is mondtad, hogy ennyire fullos a bulád! - Saul, merthogy így hívták a barmot, aki itt hangoskodott a sikátorban, ezzel az elismeréssel fordult Lillie felé, majd próbálta bedobni csábos vonzerejét és elkezdett csücsöríteni, whiskeytől karcos szájszaggal. - Szevasz bébi!
Vigyorgott fel újra, majd folytatta. - Miért buksz az ilyen nyúlbélákra? Nézz csak rám... - Saul levette vörös pólóját, majd a büszkeségtől dagadó izmokkal pózolt a lány előtt. Hiába na, szép egy alfahím volt, ami egy amerikai foci játékostól elvárható volt. Beszélték róla, hogy egyszer még az NFL-ig el fog jutni, ha megtartja a formáját és nem sérül le. Most azonban ezzel volt a legkevésbé elfoglalva, helyette inkább Lillienek próbált imponálni a keményre gyúrt felsőtestével. - Na mi van suna? Itt hagyjuk ezt a szardarabot és összerakjuk, amink van?
- Azt hiszem...
- Ha jól emlékszem, tőled a fasz sem kérdezett semmit sem! - horkant fel Saul, amikor Douglas közé és Lillie közé próbált állni, majd a horkanást egy taszítás követte, olyan emberesen lábról leterítős.
Douglas fájdalmas nyögéssel terült el a sikátor aszfaltján, majd nyöszörögve kezdett feltápászkodni. Fájt neki mindene és a legszívesebben elszaladt volna, hogy a színét se lássák soha többet, de ez a lány megkérdezte tőle, hogy minden oké? És az ember, a férfi nem megy el egy olyan nő mellett, nem hagyja sorsára azt, aki megkérdezte tőle, hogy minden oké? Így hát maradt és ha lehetősége adódik, akkor támad. Mint egy menyét. Lesből és kegyetlenül!