Takashi és Carley - A gonosz sose tudod hol rejtezhet...

To Carley

- Hai, masutā.. (Értettem Mester) – hajtottam meg a fejem, még jó ideig kitartva a kellő tiszteletet amíg ellépked előttem. Csak akkor.. amikor csukódott az ajtó emelkedtem újra fel, soroltam fejben a tényeket, azzal hirtelen fordulatot véve indultam meg kifelé az ajtón.
Odakinn a nap most is szokásosan sütött. Nem volt bajom vele, hisz odahaza is számtalanszor az arcomat melengette, mégis emlékeztetett a régmúltra. A cipők csendesen kopogva az üres aszfalton hirtelen igazítottam a mandzsettámon útközben és már tökéletes öltönyben közelítettem meg a Jaguárt. Még egy utolsó pillantás körbe.. a környéken moszkítózsongás se hallatszik, sehol senki, se kém, vagy figyelő szem és ez így volt tökéletes.
Felhangzik az autó, megadja magát az elektronika erejének, azzal már nyílik is az ajtó előttem. Beszállok. De még nem indulok meg. Magam felé fordítom a visszapillantó tükröt középen és ellenőrzöm a kinézetem. Minden tökéletes. Csak aztán a pillantás előre, fordítom a kulcsot, és felmorogva a lovak a motorháztetőben azonnal az útra haladok. Ideje lesz cselekednem…

Hangosan csapódik a bejárati ajtó ténye. Elfekszenek a kulcsok, csörögve hullnak le a kikészített tányér kellős közepébe, és megindulok a nappali felé. Már itthon van.

- Szerbusz Drágám… - hallom azt a mennyei hangot, azt a csilingelőt, és felkényszerítem az arcberendezésemet – Örülök neki hogy megérkeztél. – fordul felém ahogy belépek, a konyhában áll, pont a konyhapult mellett, én meg szokásomhoz híven közelebb lépek.

- Gyönyörű vagy mint mindig. - súgom a fülébe ahogy mögé lépek, ügyet sem vetve a kezei között forgó zöldségre, csak a felkarjaira fonódik a két tenyerem, és arccal a hajába temetkezem. – Milyen napod volt.. – suttogom bele, magamba szívva az illatát vele egyetemben és bizsergéssel tölt el az érzés. De nem engedem el. Egy percre sem, ha szabadulni merne, csak szilárd erővel szorítom, kellemesen, ahogy ráfonódom a testére. Igazán isteni egy érzés. És eszemben sincs nem kapni belőle.

Vendég

Régi zene dallama és hangja töltötte be a teret, ami megalapozta azt, ahogy a konyhában az eszközökkel bántam. Szerettem, ha én magam teszek azért, hogy Takashi-t mosolyra bírjam. Bár a származásunk általi szokásaink különbözőek, mégis rábírtam, hogy az általam kikísérletezett vegyes konyha valamiféle összhangban legyen.
Ujjaim begyeivel érintettem meg a sült hús felszínén a hőmérsékletet, pont abban a pillanatban, amikor kulcsok csörrentek meg, és már emiatt is szélesedő mosoly, valamint köszöntés hangzott el tőlem arra várva, hogy meg is jelenjen tőlem nem messze. Minden egyes alkalommal, amikor megláttam, a légvételeim szaporábbak lettek és alig vártam, hogy érinthessem, mégis ő előzött be.. sosem bántam. Beharaptam alsó ajkamat is, ahogy a tenyere végigfutott a karomon, egészen belesüppedve a következő ölelésbe, amellyel odavont magához.
- Én pedig még mindig imádom az öltönyeid.. és az illatod - mosolyogtam szélesen, végigfuttatva a tenyeremet az ölelő karjain, másikkal csak lustán megkavargatva a köretet.
- Ma ünneplünk.. - jelentettem be egy jóleső sóhajjal. - Nincs oka. Csak már rég bontottunk pezsgőt.. régen ettünk epret.. bármivel. Van hozzá tejszínhab.. vagy majd csoki - fejeztem be, nem mintha önmagában a gyümölcs ne lenne tökéletes, de Takashi kedvében szerettem volna járni. Lehúztam a tűzről a serpenyőt is, de nem mozdultam meg. Jó volt így.. a melegben, az ölelésben.
- Neked hogy mentek a megbeszélések? - érdeklődtem tőle általános dolgokról. Sikeres volt a munkájában és ezt szerettem benne.

- Szeretem mikor ezt mondod. - a hajába mosolygok, de komolyan is gondolom. Szeretem amikor méltat. Amikor elismeri a nekem kiszánt jogokat és amikor engedelmeskedik.
De az újabb kérdés. Mert valóban érdekel és mert mindig szerettem tudni mi az amit művel és hogyan is érinti a nap bármely eseménye ahogy az illat is elvarázsol.

- Imádom hogy a kedvemben jársz. - egy rövid mosoly.. is kicsúszik talán a szám szélében és rászorítok a két felkarjára. Még egy utolsó lélegzet, bele a hajába mélyen és a vállára nyomom az utolsó csókomat. Csak ekkor eresztem el.

- Minden rendben ment. - távolodom el tőle, csak egy vázát, egy árnyalatnyit beljebb, hogy tökéletesen fessen helyezek arrébb az asztal közepén és visszafordulok a nő felé - Csak a szokásos.. - egyszerűsítem le, egy percig sem térve ki arra az eseményre hogy újra leadtam egy újabb heti jelentést. Semmi előrelépés. A megbízott ügyben. - Illetve a St. Louis Ave- nél elémhajtott egy biciklis. Kis híján elütöttem. Ezért késtem. - adom ki a meghamisított szöveget, és megbontva az öltönyömet lassan rakom le magam a megterített asztalnál. Csaknem tökéletes fogadtatás.

Vendég

Másként nem is lehetne. Azt hiszem, hogy ő volt az a stabil pont, amit sokáig nem leltem. Már két év telt el azóta, hogy ismertem, és mégis ugyanolyan jó hatással volt rám minden egyes nap. Szerettem neki mesélni, mert tudtam, hogy a munkám nem borítja ki őt. Legalábbis látszólag bizonyára nem. És szerettem neki megadni kis apróságokat, amikben én is örömöt leltem. Közös vacsorák, ebédek.. egy-egy fürdő, vagy csak éppen az, ha vele lehettem. Sokat jelentett minden egyes pillanat. Ezért is volt szélesebb az a mosoly, amit habár nem láthatott, de az arcomon rajzolódott ki.
Ahogy beszélt, a hangja és a szavak ritmusára pattogott lustán a tűzhelyen az étel, csak futva pillantottam hátra Takashira, talán egy sóhajt is elengedve csak.
- Semmi baj. Örülök, hogy nem tört össze téged a biciklis - mosolyodtam el hirtelen. - Pont időben értél haza - válaszoltam csak inkább ennyit, el is zárva a tüzet a serpenyők alatt, és már pakoltam is fel az asztalra azokat, éppen ugyanolyan távol estek mindkét tányértól. Ám mielőtt még leültem volna, gyorsan, pár sima mozdulattal letörölgettem a tűzhelyet, megmostam a kezem, és a következő pillanatban már az asztalon nyugodott minden szervírozó eszköz is.
Mégsem az volt a legfontosabb, hanem a mosoly, amivel a férfire néztem. Aztán nem tudtam ellenállni neki, és mellé léptem. Ujjaim a vállaira siklottak, és lehajoltam, hogy az ajkaira nyomjak egy futó csókot, amennyiben engedte.
- Remélem éhes vagy - suttogtam az ajkai közé, mielőtt elhúzódtam volna tőle.. ha hagyta.

- Ha tette is volna, ő az aki megsínyli az egészet. - térek ki a részletre, mivel ha létezett is volna az az említett, az ő bőre bánta volna az ütközést. Egy Jaguár nemhiába az ami. És még ha az autó csekély karcolásokkal is élte volna túl az egészet, az azt kiváltó már nem biztos hogy ilyen szerencsével járt volna. Pláne a kezeimben...

A vacsora most mégis lényegesebb. Helyetfoglalok az asztalfőn és csak részben fordulva felé őt figyelem. Ahogy sertepertél. Amint igyekszik és ahogy töri magát hogy minden tökéletes legyen, mert nem is érném be kevesebbel...
Mégsem kellett soha ezt elmagyaráznom neki.

Az étel az asztalon, az illatok mennyeiek. Szokásához híven, ő mégis csak mellém lépked és ahogy ujjai simulnak az öltönyön, kellemes merevséggel tölt el.
A futó csók szintén. Csak könnyű és erőteljes, de mielőtt visszahúzódik, kezem hirtelen kap rá a felkarjára, megakadályozva ebben.

- Őrületesen. - suttogom a szemeibe, és amennyiben észleli a lényeget, mert miért ne tenné, nyilvánvalóan érzékeli az étel illatán túli terveimet.
De előbb a kulináris élvezetek!

Vendég

Tudtam, hogy milyen erős és határozott, de az, hogy valahol ő is olyan volt mint én - gyors, metszően halálos akár, nem sokszor gondoltam bele ebbe. Egyrészről mert volt egy sejtésem, másrészről pedig éppen elég volt az is, hogy nekem megvoltak a módszereim. Kétségkívül, Mr. Saintwood elégedett volt minden egyes alkalommal, amikor valami "extrát" kért tőlem.. azokkal szemben, akik bökték a csőrét és ártottak az üzletnek.. Vajon hogy reagálna Takashi, ha megtudná mindezt rólam?
Szavakkal mégsem reagáltam le a biciklisre mondott reakcióját, csak egy apró kis rándulás jelezte a szám sarkában, hogy értettem a célzást, és örültem, hogy nem esett senkinek sem baja.
Mégis inkább az volt fontosabb, ahogy odalépve hozzá végre megcsókoltam, de amint a kezei megakadályoztak, csak egy pillanatra vesztem el a szemeiben. Ajkamat beharapva sütöttem le a szemeimet, de az a mosoly, az az átkozott, ami kibontakozott az arcomon - sokkal árulkodóbb volt. Másra sem vágytam a mai nap után, mint hogy vele legyek. Takashi nem a munkám volt, hanem az életem. Az elsőt bármiért eldobtam volna, őt semmi pénzért sem.
- Nem könnyíted meg a dolgom, hogy a vacsorára koncentráljak - nevettem fel halkan, visszahajolva hozzá a nyakát vettem birtokba röviden az ajkaimmal, aztán mielőtt még elrontottam volna a készülődés jutalmát - az étkezést, kisiklottam a karjai közül, hogy a jobbján helyet foglaljak.
A szemeim közte és az étel közt vándoroltak, vártam, hogy szedjen magának.. mindig megvártam, mert azon túl, hogy így diktálta az illem, amit oktattak nekem, szerettem figyelni, ahogy magához veszi az ételt és ahogy jóízűen elfogyasztja azt.
- Mit szeretnél inni? - tértem rá a következő kérdésre.. tudtam, hogy mit szeret, mégis érdeklődtem. Minden egyes alkalommal.