Új nap, újabb elégetni való lélekmorzsák a korrupció oltárán... ideje volna valamivel ellensúlyozni, hogy ne billenjen ki a világ rendje. A naptáramba nézek, és gyanúsan üres, nem is értem, miért szórakozok ilyesmivel, amikor tudom jól, hogy minden héten felszabadítok egy napot, amikor a legutolsó vegasi hobó is leteheti a bűzölgő valagát a székemre, elpanaszolni a baját. Ahh a jótékonyság oltárán nagyon gyűlölök áldozni... De jóval biztonságosabb, a legtöbb arrogáns alvilági pofa módszereinél. Mert ugye ki gyanakodna az irgalmas szamaritánusra? Biztosan kevesebben mit a fonagló seftesekre.
Szóval a bőrfotel egy halk nyikorgással fogadja, hogy kisebbet fújtatva visszadöntöm a hátamat. Egy perc még kell, mielőtt ajtót nyitnék a várakozó helységbe, és beinvitálnék valakit - gyanúsan több is lesz az, mivel még senkinek nem volt mersze kopogni egyelőre.
Egyébként se a hangulatom se a közérzetem nem függ össze a mai mutatott munkamorálommal, azt hiszem ezt nem kell részleteznem. Az ember ezeket a napokat egy jó ital és jó személyek társaságában (ebbe beleértve akár kizárólag saját magamat) kívánná eltölteni.
Újabb fújtatás. A két perccel ezelőtt megbökött irodai perpetuum mobile függő golyóbisai az asztalon még mindig egymásnak klattyognak, még véletlen sem szinkronban az egyetlen órával a helyiségben... Nem kell azt hinni, hogy túlzottan elitista volna a szoba berendezése, és egy tömeget sem tudna befogadni, főleg a két fotel a nehéz asztalom előtt... talán egy nagyobbacska mexikói család elálldogálhatna, de azért rájuk figyelni kellene, hogy ne sétáljanak ki pár dekorációs tárggyal. Persze nem gondolom, hogy a berendezés szerves részt képező faltól-falig, nehéz és tiszteletet parancsoló mahagóni(utánzat) könyvespolcoknak lába kélne, de azért a kristály "God bless America" vésetes levélnehezékemet hiányolnám. Ironikus lenne.
Szóval még mindig áldom a hátamat kényelmesen befogadó bőrtámlát, és ebben az áldásban szabadulok el tőle. Már út közben magamra öltöm a féloldalas mosolyomat, mert a show akkor kezdődik, amikor kinyitom az ajtót.

A fizetés napján nem jött meg a pénzem. Bementem a bankba, hogy nem történt-e valami elszámolási probléma, elvégre a legelső fizetésem a múlt hónapban megérkezet, és nem értem most mi a baj vele. A bankban nem tudnak segíteni, nem is lepődök meg. Így hát irány a főnök. Kopogás nélkül rontok be, hogy a fizetésemet követeljem. Azt mondja, valamelyik papírom nincsen rendben: a könyvelők hibát találtak közte, ezért hivatalosan nem is foglalkoztathatnának. Teljesen ledöbbenek. Erről nem tudott volna akkor szólni, amikor kiderült a probléma? Nem vagyok illegális bevándorló, az istenért.
- A mai estén nem dolgozok – közöltem vele. Majd gyorsan megmagyarázom, hogy amíg nem fizetnek, nem fogok dolgozni. Fű alatt elintézhetjük, ha kifizet minden este készpénzben amíg el nem simítjuk a dolgot. Ebben ki is egyeztünk, de a mai estét akkor is lemondom. Első dolgom lesz holnap keresni egy ügyvédet.
Másnap reggel összekészítettem az összes papírom: személyi igazolvány, igaz, Japánban állították ki, ezért nem hiszem hogy sokra megy vele. A fő dolgok fel vannak tüntetve rajta angolul is mint például hogy „név” és „neme”, mellette meg ott van minden írásjegyekkel. A mappában ott van még az útlevél, a munkavállalási vízum, az első havi banki kimutatás, a lakásszerződés, és hogy azt is kifizettem rendesen. A munkaszerződésem is hozzácsaptam az egész pakkhoz, amit előző este még egyszer elolvastam, és lefordítottam magamnak. Így utólag rájöttem, hogy egy-két helyen mennyire unfair az egész szerződés. Mint a legtöbb. A munkáltatónak hatalmas jogköre van, és a munkavégző meg… hát ő oldja meg az életét. Amikor aláírtam akkor semmi más nem lebegett a szemem előtt, mint hogy végre munkám lesz. Pech.
Egy elegánsabb, fekete-halványkék pöttyös inget vettem fel, kosztümszoknyával és egy pár centis magas sarkúval. Hajam, hogy ne zavarjon, oldalt összekötöttem, egy ilyen masnis gumival. A sötét karikáimat eltüntettem némi korrektorral, a szemem kihúztam, a számat halványan kifestettem. Összességében azt hiszem egészen jól néztem ki. Bár ahogyan bementem a központi hivatalba, hogy egy ügyvédet szeretnék ők tovább irányítottak, majd ahová elmentem, onnan is tovább. Ezt a hülye rendszert, édes istenem. Végül egy teljesen átlagos váróteremben kötöttem ki. Ücsörögtem egy kicsit arra várva, hogy behívjanak, de nem történt semmi. Ki van írva, hogy ne kopogjanak, szóval nem tettem. Aztán gyűltek körülöttem az emberek… balra egy elég lecsúszottnak kinéző nő, akinek a kezében bírósági végzés… Imádnivaló… Kezdem magam egyre rosszabbul érezni, míg végül egy ősz kobak nyújtja ki a fejét az ajtó túloldaláról. Enyhe mosollyal az arcomon lépek oda hozzá, mutatkozok be enyhe meghajlással ( amiről megjegyzem nagyon nehéz leszokni) és követem őt az ajtón túlra.
Az enteriőr tetszetős, és ahogyan leülök a bőrfotelbe, kellemesen belesimulok, rám tör az érzés, hogy nekem most itt nagyon szépen el kéne mesélnem mi is a probléma. Azon kezd kattogni az agyam, hogy nem tudom, angolul hogyan is van a „ munkavállalási igazolás”. Semmi baj, megoldjuk. A férfi is biztos Activityzett már a gyerekeivel…

Ajvé, ez egy hosszú nap lesz - elég ezt magamban kijelentenem, ahogy egy, a külvilág számára mindenképpen derűs pillantással végigjártatom a tekintetemet a várakozó helyiségen. Egy sóhajtással vennék levegőt, és kérdezném, ki is volt itt először, amikor egy szöszke pamacs érkezik elém.
Ha nem csütörtök lenne, nem is lepődnék meg, de ma különösen üdítő látvány a felhozatalt tekintve... és még hajlong is, ami mellé a neve összecseng. Csak kár, hogy semmi keletit nem fedezek fel benne elsőre. A szemöldököm is felszalad erre az összképre.
- Jólvan kedvesem, csak lazán, még nem nyertem meg neked semmit.
Jegyzem meg egy kis, felpöffenő nevetéssel, mert ugyebár egy egyszerű, első konzultációhoz mérten is túl formálisnak vélem ezt egy ilyen fiatal leányzótól. Azért egy gyors kézfogással én bemutatkozom, és akkor ezt a mozdulatot használva fel terelem beljebb, de talán a másiknak nem is hallható, ahogy a foteleknél halkan megjegyzem: "csüccs."
És amíg a lány kényelembe pakolja magát, addig én magam megkerülöm a terjedelmes íróasztalt, szórakozottan dobolva végig raja az ujjaimmal. Még mielőtt leülnék tárom szét a kezeimet, a szemem sarkában elfutnak a nevetőráncok. Senki nem mondhatja, hogy kényelmetlenül kellett éreznie magát az irodámban:
- Szóval, mit tehetek érted...?

Nem igazán értem, mire ez a „csak lazán” kijelentés. Én laza vagyok, azt hiszem. Vagyis a saját, tanult szabályrendszerem alapján igen. Ez itt merevnek számít? Mármint egész Amerika teljesen más, mint Japán, de azt hittem a bürokrácia, az bürokrácia. Itt még a nyelv sem fejezi ki azt, hogy valakit tegezünk-e vagy magázunk. Az igének nincsen udvarias formája, és saját magamat sem rendelhetem alá a másiknak szerény formákkal. Persze a választékos kifejezésekkel lehet variálni, azonban sosem lesz teljesen más szó hangalakilag az „enni” attól függően, hogy a főnökömmel vagy az ellenfelemmel beszélek. Nehéz hozzászokni ehhez a közvetlen formához.
- Japánból jöttem,  maximum három éves vízummal… tudja, azzal a fajával, amivel dolgozni is lehet.
Kicsit ficeregtem a székben, és előhúztam a vaskos paksamétát.
- Itt van minden iratom elvileg, ám a főnököm mégsem akar kifizetni.
Próbálok szépen és érthetően beszélni és artikulálni mert tudom milyen borzalmas akcentusom van néha. Az „l” betűk mindig egy nagyon elhaló „r”-be fordulnak és a mássalhangzóra végződő szavak vagy „u”-t vagy „o”-t kapnak még toldalékul. Nem is nagyon értem, hogyan lehet az „n”-en kívül másféle mássalhangzót kiejteni a szánkon. Pont azért mássalhangzó, mert kell hozzá egy magánhangzó hogy kiejthető legyen.
-  Az előző hónapban megkaptam  a pénzt, rajta van a banki… szóval azon a papíron ahol összeszedték milyen kiadásaim voltak.
Ej, de büszke vagyok magamra amiért ilyen szépen körbe tudtam írni, a „kimutatást”.

Az tuti, hogy a bemutatkozás után nem realizáltam, hogy mennyire komoly itt a bevándorlói helyzet. Elvégre minden második fazonnak errefelé idegen neve van. Nem csak kulturális olvasztótégelyről, hanem ugyanennyire nemzetközi szemétégetőről is beszélgethetünk itt Vegas neve alatt.
Szóval lecsüccsen a leányzó, én meg neki kell dőljek ugyebár az asztal felé eső élének, ahogy belekezd akcentusos angolságával a sztorinak. Nem tesz tíz másodpercet, hogy a részletek tényében más logikai kapcsolatokat nyissak az információkból, talán csak egy eltűnő-feltűnő homlokráncolás ad nyomot minderre, de ugyebár hamar eltűnik... már ami nem marad már ott örökre mimikai ráncként. Az szériatartozék.
Szóval át is veszem a vaskosnak azért nem túl az, de paksamétát, amit a kislány ilyen gondosan összegyűjtött e célra, és voilá, még ki sem kell nyitnom, már érkezik némi fontos információ.
A kézfejemmel mutatok a lány felé, amiből csak később hajtom le a többi ujjat, hogy csak a mutatóval találkozzon. Mert aha:
- Szóval már kaptál fizetést, és a vízumra hivatkozva most hirtelen nem... gondolom nem kerestek a bevándorlási hivatalból a... a legálisan bejelentett lakcímeden..?
A kis szünet azért is van, mert akkor kezdek el bogarászni a megkapott iratok között, amik között reményeim szerint legalább egy valamirevaló bérleti szerződés csak lesz. Közben persze van arra is érkezésem, hogy mellékvágányom is kommunikáljak a lánykával.
- Nem kell félni, már ennyi alapján is sáros a történet, összedugjuk a fejünk, és megkapod a pénzed... - és szussz, milyen kár, hogy ez jótékonysági szekció, ebből még talán magamnak is préselhetnék... aztán lehet...

Kelletlenül rázom meg a fejemet.
- Nem hiszem, hogy félned kéne tőle kedvesem, ha valami gond lenne a papírjaiddal az már a belépésnél kiderült volna, vagy ha mégse, akkor sem beszélgethetnénk itt ilyen békésen, mert már elsétáltattak volna a hivatalból. Itt nem te vagy a hunyó - bár majd úgyis leellenőrzöm.
Egyébiránt értem én, hogy nem megy neki a nyelv, de elég választékosan rakosgatja össze a mondatait, én pedig nem fogom hülyének nézni hogy túlartikulálom a mondandómat. Ahhoz elég értelmes lánynak tűnik, hogy szóljon ha valami nem világos, ráadásul, hogy eljutott hozzám, és nem maradt kussban és feketén a munkaadója alatt, az is jelent valamit.
Szóval igen, végigpörgetem a papírjait. Már eleve több holmija van itt, mint az átlagos bevándorlási problémákkal küzdő mexikóiaknak, akik itt szoktak sírni az irodában. Nem lesz itt gond, fizetési papír, lakásbérlet, vízum, munkaszerződés. Ami azt illeti megnézem magamnak a munkáltatója nevét, hátha ismerem... márpedig ha kétesebb dolgokba is beleúszik, akkor előfordulhat... hmm.
Pont akkor pillantok fel mindebből a "hosztesz" szó láttán, hogy megnézzem magamnak Zoeyt újra, (mert én sem ma jöttem le a falvédőről). Elmosolyodom, szótározás ide vagy oda, olyan értő, joviális ízzel, amit sok helyen tanítaniuk kéne. Egy halk sóhajjal teszem félre a mappát.
- Megengeded, hogy tegyek egy javaslatot? Mielőtt még belemennénk bármilyen hosszú és idegőrlő jogi procedúrába.

Bólintok.  Hevesen.
- Elvégre azért jöttem ide, hogy javaslatokat hallgassak.  Azt hiszem, ostoba lennék nem meghallgatni… egy… öm.. hozzáértő véleményét.
Hiába, néha az okos kislányoknak is kell egy kis segítség.  Azért büszke vagyok magamra, hogy eddig eljutottam.  Megfogadom, ha túlvagyok mindenen még apunak is el fogom újságolni. De egyenlőre még vár  rám némi javaslat, a szimpatikus ügyvédtől.
Mondjuk biztos nem a tipikus bevándorló vagyok. Kinn a nő, aki szintén az előtérben várakozott szerintem még olvasni sem tud angolul, nem hogy hivatalos papírokat intézni. Gyanítom a saját nyelvén se feltétlen menne zökkenőmentesen a dolog. Na mindegy.
Közben bele nézek a táskámba, nem maradt-e benne még valami, meg megnézem a tárcám tartalmát. Egy kicsivel több van benne, mint 120 dollár. Igaz, ez elvileg egy ingyenes tanácsadás, de ha mindent sikerült most elintézni, én nem hogy hálás leszek, de nagyon nagyon hálás leszek az ügyvédnek… Elvégre, ez a pénz, csak egy leheletnyit több, mint négy napnyi borravalóm. Bár őt elnézve nem biztos, hogy rászorul, azért mégse gondolja, hogy… na mindegy.  Jó tett helyébe, jót várj, alapon, majd a karma megjutalmaz valamivel.
- Remélem azért félig meddig… törvényes az ajánlata… - nevetek fel, és csak remélem, hogy van humorérzéke.

- Okos kislány.
Örülök, hogy egy véleményen vagyunk látszólag. És a bólintásom mellé egy mosolyt is kap a hölgy. Mindenesetre az én számból akármennyire is ott a kicsinyítő jelző, valahogy egyáltalán nem tűnik lealacsonyítónak a megszólítás. Persze, ha nagyon utálni szeretne Zoey, ez tökéletes olaj lehetne a tűzre. De a hitvallásom az, akivel nem tudjuk elfogadni egymást az alapvető jelemünkkel, azzal nincs is további dolgunk egymással. Ritka szakma az enyém, az ember a gyóntatópapjával meg a házastársával lehet még ilyen közvetlen és őszinte viszonyban, szóval...
Szóval maradok a témánál, de előtte van alkalmam megcsodálni a másik tárcaellenőrzős műveletét, amit mondhatni verbálisan figyelmen kívül hagyok. Inkább egy szusszantós nevetésfoszlánnyal szállok be a másik kis megjegyzésébe, s nemlegesen ingatom meg a fejem.
-Tudtommal még egy kis bájcsevejért senkit nem csuktak le, szóval azt hiszem eléggé legálisnak számít... Mert sokszor csak érdemes egy öltönynek - ez vagyok én - a munkáltató el állni. Hajlamosak ugyanis elfelejteni néha, hogy vannak olyanok, akik nem tűrnek el mindent, mondjuk mint te. Persze mindeközben leellenőrzöm hogy rendben van-e minden azzal a vízummal, és neked is el kell döntened, hogy szeretnél-e továbbra is egy olyan pasasnak dolgozni, aki az első adandó alkalommal szeretne rajtad pénzt nyerni...
Mert ugyebár, ha nem jelenti be, nincs is ott, kevesebb a gond, ilyen az élet. Voltaképpen jó a pasas, hogy bepróbálkozott, de talán a latinókkal jobban járt volna...
Szóval széttárom a kezem, minden a lányon áll.

Neveletlen külföldi! Még, hogy kislány! Persze igaz, szerintem közel annyi idő van közöttünk, hogy szűkösen de a nagyapám lehetne… Vagy az apám és a nagyapám között valahol korban. Lényegtelen. Most üzleti partnerek vagyunk. Nesze nekem kultúrsokk. Azt hiszem a sokk második fázisában lehetek, amikor elkezd irritálni a körülöttem lévő idegen környezet, és eszméletlen erővel rám fog törni a honvágy. Na mindegy , ezzel majd később foglalkozok… Más kultúra, itt az ilyesmit lehet.
- Ami azt illeti… szükségem van az állásra… - vallom be kissé kellemetlen érzésekkel – Nem túl sok pénzem van, és ha kilépnék, körülbelül két héten belül mehetnék haza.
Sok helyről vissza se hívtak, van ahol voltam interjún, de nem mondtak semmit, miért nem vagyok alkalmas az állásra. Máshol az volt a kifogás, hogy nő vagyok valahol a korom, megint máshol a túl képzettségem. Ha nem írom be az egyetemet függ a levegőben négy év, ahonnan semmit nem tudok felmutatni a bölcsész tudásomon kívül. Ha beírom, akkor meg nem vesznek fel mosogatni mert „túlképzett”. Irodai munkánál kifogásolják a nyelvtudásom, esetleg félnek, nem értek meg olyan szavakat leírva, mint az „adóbevallás” vagy a „munka törvénykönyve”.
Meg a fene nagy büszkeségem. Biztosan nem dobnának ki a szüleim otthonról, hogy „fújj, menj innen”. Valószínűleg pénzt is küldenének ha nagyon kérném, de inkább eszek üres rizst, miso levessel minthogy be kelljen vallanom: elbuktam.  Emlékszek, egy középiskolai osztálytársam egy évig ki se jött a lakásukból, mert nem vették fel az egyetemre. Szégyellte magát, szégyent hozott magára és a családjára miért kudarcot vallott és „roninná” vált.   Sajnos így mennek a dolgok az óceán másik oldalán.
Mindezt megpróbálom elmondani az ügyvédnek is, kicsit… szofisztikáltabban. Remélem itt is tartja az ügyvédeket a titoktartási fogadalom, vagy mi az isten az..